Ha rossz voltam hozzád, bocsásd meg!
Ha gyönyört is adtam, becsülj meg!
Ha kevés voltam hozzád, ne vess meg!
Ha majd senki sem már – te fésülj meg!
2019. április 24., szerda
Turi Tímea: Guernica
A buszon ültem, és ahogy a busz kanyarodott,
láttam: a sarkon a lány a fába rúgott, mire a fiú
a lány kapucnija felé suhintott. Vagy ütés volt ez
mégis? A lány gyorsan hajolt, ki tudja, mi történt volna
enélkül. A lány nem a fiút rúgta, de a fiú úgy érezte,
mert a férfiak lelke a nők teste –
a férfinak ütés a sértés, ezért visszaüt.
Ki sért? Ki bánt? Ki suhint? Ki üt
először? Láttam, de nem láttam semmit,
mert a busz kanyarodott.
láttam: a sarkon a lány a fába rúgott, mire a fiú
a lány kapucnija felé suhintott. Vagy ütés volt ez
mégis? A lány gyorsan hajolt, ki tudja, mi történt volna
enélkül. A lány nem a fiút rúgta, de a fiú úgy érezte,
mert a férfiak lelke a nők teste –
a férfinak ütés a sértés, ezért visszaüt.
Ki sért? Ki bánt? Ki suhint? Ki üt
először? Láttam, de nem láttam semmit,
mert a busz kanyarodott.
Böszörményi Zoltán: Simogató
Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.
2019. április 23., kedd
Bella István: Csak az a fény
Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.
Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,
messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.
Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,
messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
Sebestény-Jáger Orsolya: A Gecsemáné kertben
(LK 22,39-46)
Nehéz árnyakat hint szét az éj.
Forró a csönd – e fülledt földi katlan.
Settenkedő lábak surranó neszét
hordja a szél lankadatlan.
Vihar előtti csönd honol.
Nézd – mind szendereg már körötte.
Csak Ő virraszt, magánya égig ér:
az emberré lett Isten Szülöttje.
Hol vagytok mind, hogy kezet nyújtsatok?
Homlokát törölve, szólaljatok hát,
egy szót, egyetlen szót csak.
Senki sincs – csak Ő virraszt és a fák.
Súlyos esztendők terheit ha hordod,
szavát a szívedben messze vidd:
és lásd meg Őt – ott a fák alatt –
hogy éberen őrizhesd testvéreid.
Károlyi Amy: Akár a rózsa
Akár a rózsa, belső parancsra,
sziromról sziromra,
Így nő a vers is,
szóról szóra.
Akár a rózsa.
Hervay Gizella: Hazatérés
mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég
*
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek
ember az emberek között
*
én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég
*
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek
ember az emberek között
*
én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár
2019. április 22., hétfő
Pilinszky János: Igen, a lomb
Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.
Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.
Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.
Jász Attila: (árnyék)
Magam mögött húzom
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon
még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg
csak lehet.
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon
még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg
csak lehet.
A nap gondolata
A halál nem az élet végét jelenti majd számunkra, hanem lehetőséget, hogy találkozzunk személyesen Jézussal, aki készíti nekünk is a helyet maga mellett. Születésünk és halálunk elkerülhetetlen kezdő- és végpont földi életünkben. Krisztus feltámadása által bizonyossá vált, hogy a halál csak egy vessző, és van folytatás.
Prókai Árpád: Ne féljetek!
Az angyal így szólt az asszonyokhoz: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Nincs itt, feltámadott!” (Mk 16,6)
Az asszonyokról azt olvassuk, hogy senkinek nem mondtak el semmit, mert féltek. Még mindig féltek, mert az igazi húsvéthoz nem elég az üres sír bizonyítéka, nem elég az angyali szó, amely Jézus élő voltát hirdeti, és az Ő üzenetét adja tovább, hanem elengedhetetlen a találkozás magával az élő Úrral. A többi evangéliumi leírásból tudjuk, hogy sem az asszonyok, sem a tanítványok nem hittek addig és nem adtak tovább semmit, amíg Jézussal nem találkoztak, amíg Ő fel nem kereste őket, amíg Ő maga meg nem jelent nekik.
Ma is kevés a húsvét reggel fénye, kevés a lelkész igehirdetése, vagy bárki bizonyságtétele. Csak akkor ébred húsvéti hit a szívedben, ha találkozol az Élővel! Csak akkor válik valósággá, nem elhallgatható, hanem továbbadandó igazsággá számodra a hír: Jézus él, üres a sír!
2019. április 21., vasárnap
Pilinszky János: Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
2019. április 20., szombat
Bódás János: Húsvéti hit
Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzedelmes marad.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Én nem hajlok a hitető beszédre,
világcsalók előtt se hódolok,
de tördelvén a titok néma zárát,
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.
De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.
Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma.
Értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.
S bár győzött a bűn, mikor a keresztről
lelkeket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!
Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet s fenn mennyei öröm.
E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Bármit beszéltek hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!
a húsvéti hit győzedelmes marad.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Én nem hajlok a hitető beszédre,
világcsalók előtt se hódolok,
de tördelvén a titok néma zárát,
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.
De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.
Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma.
Értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.
S bár győzött a bűn, mikor a keresztről
lelkeket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!
Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet s fenn mennyei öröm.
E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Bármit beszéltek hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!
V. Berecz Irén: Én voltam
Én voltam Júdás, ki Jézust eladtam,
És voltam Péter, aki megtagadtam.
Az emlékezés félénk és homályos:
Voltam kézmosó, gyáva, vad Pilátus.
S aki ordított az „Ecce homo” képen:
Én voltam az a csúf, üvöltöző ember.
Én kiáltottam, hogy feszítsd meg,
És felbömbölt rá a megvadult tömeg.
S ami megront bennem kacagást és álmot,
Én mondtam ki a legborzalmasabb átkot,
Hogy az ő vére fiaimon s rajtam!
Ó, be jó most, hogy fiatlan maradtam…
Így csak engem ér az a szörnyű átok,
Meg azt, kivel egy életúton járok.
És cédrus voltam büszke Libanonban,
Aranyos hajón hozták törzsem onnan,
És álmodtam, hogy Isten templomában
Belőlem lesz a szent, új frigyláda.
És jaj … szívemen kin emléke reszket:
Belőlem ácsolták a keresztet.
A szög voltam, mely szent kezét átverte,
A vas voltam, mely dárdává merevedve,
Átsuhant fájó, meggyötört szívén.
/Ó, szörnyű álom, hogy mi voltam én/
és én voltam ott, feszítve a fán,
csúfolt bolond … de mégis jobbja mellett.
Ó, most is hordja vállam a keresztet,
Szíjostor sújtja hátam és keblem.
Csőcselék gúnyja hahotáz felettem,
De kacaghatnak rajtam a bolondok,
Meggyötört szívem csendes, néma, boldog…
Mert akkoron, a Golgota hegyén,
Jézus szelíden áthajolt felém,
És nekem súgta mosolyogva, halkan:
„bizony mondom neked
velem leszel a paradicsomban!”…
És voltam Péter, aki megtagadtam.
Az emlékezés félénk és homályos:
Voltam kézmosó, gyáva, vad Pilátus.
S aki ordított az „Ecce homo” képen:
Én voltam az a csúf, üvöltöző ember.
Én kiáltottam, hogy feszítsd meg,
És felbömbölt rá a megvadult tömeg.
S ami megront bennem kacagást és álmot,
Én mondtam ki a legborzalmasabb átkot,
Hogy az ő vére fiaimon s rajtam!
Ó, be jó most, hogy fiatlan maradtam…
Így csak engem ér az a szörnyű átok,
Meg azt, kivel egy életúton járok.
És cédrus voltam büszke Libanonban,
Aranyos hajón hozták törzsem onnan,
És álmodtam, hogy Isten templomában
Belőlem lesz a szent, új frigyláda.
És jaj … szívemen kin emléke reszket:
Belőlem ácsolták a keresztet.
A szög voltam, mely szent kezét átverte,
A vas voltam, mely dárdává merevedve,
Átsuhant fájó, meggyötört szívén.
/Ó, szörnyű álom, hogy mi voltam én/
és én voltam ott, feszítve a fán,
csúfolt bolond … de mégis jobbja mellett.
Ó, most is hordja vállam a keresztet,
Szíjostor sújtja hátam és keblem.
Csőcselék gúnyja hahotáz felettem,
De kacaghatnak rajtam a bolondok,
Meggyötört szívem csendes, néma, boldog…
Mert akkoron, a Golgota hegyén,
Jézus szelíden áthajolt felém,
És nekem súgta mosolyogva, halkan:
„bizony mondom neked
velem leszel a paradicsomban!”…
2019. április 18., csütörtök
Rákos Sándor: Sirató
mintha szálfákat döntenének valahol,
baltás emberek özönöltek nemrég erre, szolgafélék –
rút szolgák, Kajafás szolgái, gonosz tekintetűek,
hová özönöltetek hajnalidőn?
Zuhanásoktól és rossz-ütemű kopácsolástól rezegnek a fölaggatott edények,
dézsákban moccan a víztükör
s ereszünket a fecskék is odahagyják.
Miféle jelek itt ezek, miért hunyorog a Nap szeme,
mire készülnek a poroszlók?
A Názáret-beli Mária vagyok én,
Erzsébetnek húga és Józsefnek, az ácsnak felesége –
reggel van, állok a ház előtt, vállam a kapufélfának vetem,
úgy várlak, fiam, hogy majd fölbukkansz az utca végén az olajfánál.
Kissé hajlottan jársz, mert mostanában fáradtnak látszol,
de mikor fölpillantasz a hosszú lépcsősor magasába
s reám ismersz kék átalvetőmről,
mosolyogsz és meggyorsítod a lépteidet.
Mi van veled, drága fiacskám,
régen jártál itthon,
apád is, én is nagyon aggódunk miattad.
Itt most zuhanásokat és kopácsolást hallani,
még a fecske is elszállott az ereszről –
jaj, csak nem történt valami bajod, kicsi fiam?
Azért féltünk téged apáddal,
mert te fegyvertelen létedre is
ujjat mersz húzni azokkal,
akiknek kard csörög az oldalán –
Jézus, kedves jó fiam, mi dolgod néked Kajafással?
Mikor kicsi voltál még, karomon emeltelek,
köldökig érő pici gyolcsinget adtam rád;
olyan finom, áttetsző bőröd volt,
látni lehetett alatta a vér lüktetését.
Mindig a magasan csüngő gyümölcsök kellettek neked,
apád nem győzött kapaszkodni utánuk,
két kézzel nyúltál a telehold almája után is!
Ilyen voltál csöppkorodban már,
de azért mi nagyon szerettünk,
óvtunk a hűvös fuvallatoktól, mert bizony gyöngécske tested volt –
ó, be nehéz egy minden bajra érzékeny gyereket fölnevelni!
Ki hitte volna rólad, amint a porban guggoltál testvéreiddel,
hogy egyszer bevonulsz Jeruzsálembe
olyan dicsőséggel, ahogy eddig még egyetlen király sem!
Lásd, Jézusom, örülnöm kéne ennek,
de az én torkomat valami szorongatja, s ha lopva apádra pillantok,
úgy látom, az övét is.
Mi egyszerű emberek vagyunk, fiam, mi nem értünk a te dolgodhoz,
nekünk az volna jó, ha maradtál volna a szakmádban apád mellett,
ő szegény nehezen győzi már a munkát egyedül,
szeme, karja gyöngül s ha végképp kiöregszik
a műhelyt kire hagyja?
Úgy gondoltuk, te itt maradsz velünk,
ha a többi testvér kiröpült a fészekből,
hiszen olyan anyás voltál kiskorodban, s úgy szeretted a kertünket meg a házat!
De hát nem így lett, nem maradtál itthon, nem nősültél,
ficánkoló kicsi unokákat nem raktál az ölembe –
ó, jaj, meddő ág vagyok én,
hajtásomnak hajtása nem sarjad,
haszontalanul vágyakozom meny és unoka után, ha te nem akarod!
A halál most itt járkál a ciprusok alján,
leselkedik az élőkre,
ó, fiam, fiacskám, be szeretnélek magamhoz szorítani erősen,
be szeretnélek eltakarni kék átalvetőmmel,
be szeretnélek biztos méhembe visszavonni,
hogy elrejtselek hatalma elől!
Ezt gondolom, fiam, ma pénteki napon kora reggel,
kiszaladtam a nagy kopácsolásra, a kapuban állok,
az időt nem tudom, mert ez a bolond kakas összevissza kukorékol,
az őr ma néma s a Nap sem olyan, mint máskor.
Be kéne mennem, be is megyek már, meg kell fejnem a kecskét,
kiengednem a tyúkokat, fölsepernem az udvart
és tenni sorban a nap dolgait
(mert jó a munka, hidd meg, az zsibbasztja el a fájást a szegényben!)
megyek már, megyek, bármily nehéz itthagynom a kapufélfát,
az utcát, melynek végén az olajfánál föl kellene bukkannod,
a reményt, hogy már messziről meglátlak,
megyek be a tyúkjaimhoz és a kecskémhez –
de jaj, asszonyok szaladnak az úton, integetnek,
nekem integetnek az asszonyok, engem hívnak,
indulok már, futok feléjük, Veronika is köztük van,
kendő nélkül jön, kezét tördeli, térde meg-megbicsaklik,
s most látom csak, tántorognak a többiek is, mintha súlyokat cipelnének,
tántorognak és sírnak mind, zokognak –
ó, most értem már a kopácsolást, most értem a sötétülő Napot,
most értem a jóslatokat és a csodákat,
Jézus, szerelmes fiam, most értelek meg először!
Bella István: Csönd
És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.
Hajnal Anna: Mondd, mit adjak neked
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehelését,
érezzed arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre - vess el, avagy tarts meg -
magamat megadom.
Beke Sándor: Ember a havason
A havason élt.
A hegyet őrizte,
a fenyvest, s az üres házakat.
Amikor pihenni mentem
hétvégi nyaralónkba,
félénken közeledett a kerítéshez.
Koccintani hívtam,
de ő inkább kísérőmül szegődött
s a csapásokban megmutatta
a vadnyulak, az őzek
s a medvék nyomát.
A halk zörrenésekre figyelmeztetett,
s a madárdalokra,
a havas lélegzetvételére.
Amikor hallgatott,
szíve azt dobogta,
hogy a Hargita szent,
magasztos épület:
falai a hű székelyek,
ablakai a meggyötört lelkek,
cserepei a szakállas fenyvesek.
Halk szóval vallotta,
hogy ez a hegy lelkiismeret:
havasi virágcsokor a lélek asztalán.
Este, amikor kiültem a teraszra,
észrevettem, hogy a kerten túl,
az öreg házában petróleumlámpa ég —
de most sötét az ablak.
Mióta elment,
éji neszek táncolják körül kis tanyáját,
s kertjében teli tüdővel lélegzik a havas.
Kezében petróleumlámpát lóbál,
s azzal világítja nekünk
holdtalan éjeken az ösvényt,
a másik kezében havasi virágcsokrot tart,
s ő az, aki a Szent Hegy fölött, az égen,
hargitai nótát dúdol a csillagoknak.
Parancs János: Például
Az az összhang,
ami volt, nincs már,
s többé soha nem lesz.
Örökös lépéshátrányban.
Ahogy a törvény betűjéhez
szigorúan ragaszkodó szerencsétlen,
úgy cselekedni.
Ritmus-zavarban.
Csökött hűség a veszendőhöz.
Együtt zuhanni vele.
Lángolni magányosan a kiégett gyepen.
Kortyolni az izzó, poros levegőt.
Kortyolni a lüktető ürességet.
Kortyolni az áradó, zavaros mocskot.
Elfogadni az odalökött alamizsnát.
Jóízűen elfogyasztani a maradékot.
Megvetni és megérteni a határokat,
a pöffeszkedők kicsinyes silányságát.
A vérlázító vádakat
szótlanul tudomásul venni.
Háborgás nélkül elvonulni.
A magyarázkodást másokra hagyni.
Hiábavalót nem remélni.
Tudni azt, amire nincs vigasz.
Szabadon élni mégis.
Fűszálként örvendezni.
ami volt, nincs már,
s többé soha nem lesz.
Örökös lépéshátrányban.
Ahogy a törvény betűjéhez
szigorúan ragaszkodó szerencsétlen,
úgy cselekedni.
Ritmus-zavarban.
Csökött hűség a veszendőhöz.
Együtt zuhanni vele.
Lángolni magányosan a kiégett gyepen.
Kortyolni az izzó, poros levegőt.
Kortyolni a lüktető ürességet.
Kortyolni az áradó, zavaros mocskot.
Elfogadni az odalökött alamizsnát.
Jóízűen elfogyasztani a maradékot.
Megvetni és megérteni a határokat,
a pöffeszkedők kicsinyes silányságát.
A vérlázító vádakat
szótlanul tudomásul venni.
Háborgás nélkül elvonulni.
A magyarázkodást másokra hagyni.
Hiábavalót nem remélni.
Tudni azt, amire nincs vigasz.
Szabadon élni mégis.
Fűszálként örvendezni.
2019. április 13., szombat
Baranyi Ferenc: Egyszerű
Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában - oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.
Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak...
A verset elmondja Mácsai Pál
*
Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.
Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!
Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.
Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.
Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.
Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.
Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!
Pest, 1848. március 11. előtt
*
Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.
Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!
Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.
Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.
Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.
Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.
Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!
Pest, 1848. március 11. előtt
2019. április 12., péntek
Rákos Sándor: Már nem szeretsz
Két hideg szem
Mered szenvtelenül
Mintha jégcsap volna a szíved helyén
Az ásítozó bíró kimondta az ítéletet –
és nincs és nincs és nincs fellebezés
Ordítsak nyöszörögjek suttogjak?
Vagy feküdjek némán
mint a halott?
Kiáltozásomat nem hallottad
Talán meghallod a csöndemet
A csönddel szólok hozzád
Kis csöndekkel a nagy csönd előtt
Milyen komikus özvegy leszel
Szeretkezhetsz a hiányommal
Jan Twardowski: többé-kevésbé
Ó e szavak – többé-kevésbé
hajtogatják akaratlanul is őket
így-úgy
akárhogy
ügyetlenül
szájról szájra adják
ki érti meg
s ki érteti meg
hogy a kevesebb
több
Zsille Gábor fordítása
hajtogatják akaratlanul is őket
így-úgy
akárhogy
ügyetlenül
szájról szájra adják
ki érti meg
s ki érteti meg
hogy a kevesebb
több
Zsille Gábor fordítása
Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom
Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.
Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.
Most a kezed kell – nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.
Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?
Gárdonyi Géza: Mikor itt vagy
Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.
S mikor kimégy a szobából
olyan üres lesz egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.
S mikor kimégy a szobából
olyan üres lesz egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.
Elekes Ferenc: Zöld
Ezért a tájért hagytam ott Amerikát,
micsoda szép vidék,
a réteket, s a zöld mezőket
csobogó, kék folyók, patakok szelik át,
sokan el se hinnék,
ha lehet, majd meggyőzöm őket:
fönt van az ég és lent a róna,
nézd ezt a százados fát,
virágot is szedhetsz alóla,
egymást követik ám az évszakok,
ősz után rendszerint a tél jő,
tél után várhatóan tavasz,
nyáron pedig csak ritkán havaz,
itt még a csiganyál is fénylő,
micsoda egy ország,
ritkán változtatja alakját,
milyen kár, hogy lakják...
Baranyi Ferenc: Figyelj rám
Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit!
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit!
2019. április 11., csütörtök
Petőcz András: Visszatér a múlt
Valahonnan mélyről jön fel a múlt,
a múlt, ami voltam.
Jön felém, és én
itt fekszem, holtan.
Valahonnan távolról üzennek ők,
ők, akik nincsenek már.
Integetnek, és kiabálnak,
de megkötöz a halál.
Ki voltam, és mivé lettem?
Egyetlen perc az egész –
Valami elsuhant felettem.
Döbbenten nézem, hogy közelednek,
mindazok, akik én voltam itt.
S látom, hogy a testem egyre csak lapít.
a múlt, ami voltam.
Jön felém, és én
itt fekszem, holtan.
Valahonnan távolról üzennek ők,
ők, akik nincsenek már.
Integetnek, és kiabálnak,
de megkötöz a halál.
Ki voltam, és mivé lettem?
Egyetlen perc az egész –
Valami elsuhant felettem.
Döbbenten nézem, hogy közelednek,
mindazok, akik én voltam itt.
S látom, hogy a testem egyre csak lapít.
Károlyi Amy: Figyeld
Lassanként meg sem szólalok,
hadd szóljanak a tárgyak.
Szólaljon meg a kövezet,
mondják el gondjuk a házak.
Mondja selyem a repedést.
Hadd legyek én a magnetofon,
mozdulata a jelbeszédnek.
Figyeld, a gyíkok mit beszélnek.
A sebet mondd, helyét a késnek,
a seb szóljon, kés vágta seb.
Legyél közelgő kés láttára
szopós bárányon rettenet.
Figyeld, a gyíkok mit beszélnek.
Legyek mindensége a résznek.
Legyek a része az egésznek.
hadd szóljanak a tárgyak.
Szólaljon meg a kövezet,
mondják el gondjuk a házak.
Mondja selyem a repedést.
Hadd legyek én a magnetofon,
mozdulata a jelbeszédnek.
Figyeld, a gyíkok mit beszélnek.
A sebet mondd, helyét a késnek,
a seb szóljon, kés vágta seb.
Legyél közelgő kés láttára
szopós bárányon rettenet.
Figyeld, a gyíkok mit beszélnek.
Legyek mindensége a résznek.
Legyek a része az egésznek.
2019. április 10., szerda
Lucian Blaga: Hervadt szőlőlevelekre írt versek
A misztikus
Tested, a szép, és lelked, a tiszta, olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked.
Garai Gábor fordítása
Beke Sándor: Ima a Hargitán
Az ősz ablakából nézem
a lelkemben
égve muzsikáló Hargitát,
a diadalmas hegytetőt,
a délceg óriást.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom,
hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják testedet,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.
Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya —
ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.
a lelkemben
égve muzsikáló Hargitát,
a diadalmas hegytetőt,
a délceg óriást.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom,
hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják testedet,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.
Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya —
ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.
Beke Sándor: Kirány és királynő az ősi házban
Nagymamának és nagytatának
tornácos parasztháza volt,
a bejáratnál
virágos kapuzábéval,
az udvar végén
ereszes csűr köszöntötte azt,
aki a portára jött,
a sarjútartó alól a fehér istállón
cifra járom nézett le a falról
a virágzó portára.
Nagymamának
parasztbútorai voltak,
s a magasra vetett ágyon
hímzett rózsák nyíltak
kendervászon takaróján.
Télen, a szoba közepén,
fonókerék kattogott este,
a nyári konyhában nagymama
zománcozott pléhtányérba
tálalta a vacsorát.
Esténként,
ha fáradtan leültek,
a ládás fapadon
egymás vállára hajtották a fejüket,
s míg dorombolt a tűz
a mosakodni való víznek
az érckályhán,
sohasem álmodtak beszéd közben
se szebbet, se többet
a természetes megvalósításnál.
Nagymamának
nem volt velencei tükre,
ő maga ritkán nézett tükörbe,
de olyan szép volt az ősi házban,
mint egy királynő
a kastély udvarában.
Nagytata
soha nem ült rokokó karosszékben,
és nem füstölt
török cseréppipából sem,
de király volt a szőlőlugasban is,
vagy ha a mezőt szemlélte
a ház tornácán.
Fodor Ákos: Iker-mantra
Mesterré csakis
tanítvány tehet
- rang, cím: soha.
*
Anyává csakis
a gyermek tehet
- nem az apa.
Petőcz András: A tengerre néző szoba
A teraszról messzire,
távolra lát, aki vágyik
távolra látni, messzire, messzire.
Lábad előtt a part,
a `plage`, rajta elnyúló
testek, hívnak, hívogatnak.
Nem térek vissza.
Látom a napsütést,
a partot, a tengert,
de `az` a szoba már nem az enyém.
Nem térek vissza, sohasem.
És `az` az ajtó, amelynek
kulcsa már nincs a kezemben,
a hátam mögött csöndesen becsukódik.
távolra lát, aki vágyik
távolra látni, messzire, messzire.
Lábad előtt a part,
a `plage`, rajta elnyúló
testek, hívnak, hívogatnak.
Nem térek vissza.
Látom a napsütést,
a partot, a tengert,
de `az` a szoba már nem az enyém.
Nem térek vissza, sohasem.
És `az` az ajtó, amelynek
kulcsa már nincs a kezemben,
a hátam mögött csöndesen becsukódik.
Kiss Benedek: A szögbeverés kongása
Én Istenem,
nagy Istenem,
megértem már, ím, a halálra,
Te kegyes vagy,
gondolj velem!
Én Istenem,
ura világnak,
vaksiak már az én szemeim,
de Téged, Téged
mindörökre látnak.
Én Istenem,
magas Teremtőm,
angyali karok
tudnák csak méltón értelmezni,
hogy keresztfád kemény
szögeinek kongása vagyok.
De legyen meg
a Te akaratod!
nagy Istenem,
megértem már, ím, a halálra,
Te kegyes vagy,
gondolj velem!
Én Istenem,
ura világnak,
vaksiak már az én szemeim,
de Téged, Téged
mindörökre látnak.
Én Istenem,
magas Teremtőm,
angyali karok
tudnák csak méltón értelmezni,
hogy keresztfád kemény
szögeinek kongása vagyok.
De legyen meg
a Te akaratod!
Ágai Ágnes: Akiért a harang se szól
A kislány, akár a többi kislány. Látszatra. Nem. A kislány látszatra sem olyan, akár a többi kislány. Más a szeme. Tekintetében izzik és vibrál a félelem és a rémület. De csak egy percre. Ha közelítenek felé. Aztán kialszik a fény, a pupillán tompult közöny sötétlik. Üresség, kifosztottság. A hangja is fakó. Ha megszólal. De ritkán szólal meg, mert nem érti a nyelvet. Az idegen nyelvet idegen földön. A kislány menekült. Menekített. Időnként a nevét ismételgeti: Reina, Reina. Ha ugyan őt hívják így. Lehet, hogy az anyját vagy a testvérét. Azok nincsenek itt. Eltűntek, szertefoszlottak. Csak a bombatölcsér maradt a kertben, az ágyúlövedék a falban. Áll a kislány a menekülttábor kapujánál. Nem játszik. Nem eszik. Nem sír. Vézna karjai lelógnak. Megsimogatják, elhúzódik. Reina – mondják neki. Elfordul. Megy néhány lépést, aztán megáll. Áll sokáig. Időtlenül. Mint egy szobor. Háta mögött lángol a falu, és lőnek a katonák. Se apa, se anya, se nagyanya, se testvér. A kislány soha többé nem lesz kislány. Egyszer majd megszólal, enni kér, sírni kezd. Elmeséli, hogy lelkének egyik felét széttépte az akna. Az emlékek és az iszonyat a tudat latrinájába fúlnak. Rárakódnak az évek. Az emberek azt hiszik, felejtett. A kislány csak áll. Néz a tábor fölé a semmibe.
A semmi mögött a kráter kiégett lángja füstöl.
Seléndy Balázs: Elázott
Egy nagy eső után én, Isten,
látogatóba megyek az ürgéhez.
Ő alagútjának alsó nyílásánál áll,
egy mozdulatlan, barna folt
a domboldal zöldje előtt.
Egyik isteni lábamat teszem
a másik elé és közelítem
lassan, óriási testem
betölti az eget, ezüst hajam
elkeveredik a felhőkkel.
Hallom fogait vacogni, de
nem mozdul. Lucskos, fázik,
lábait a barlangjából indult folyócska
fürdeti... Még egy lépésem, és lassan, félszivel,
menekül, cuppogva, a barlang felső ajtaja felé...
de az is elöntve... tehát vissza . Én követem.
Egy ilyen cserebere még, utána csak áll, reszketve,
elöntött háza ajtója előtt,
készen Velem és végzetével
szembenézni.
Ha máskor meglátogattam
azonnal menekült, már amikor messziről látott,
most Velem kell találkoznia
tapintható közelben.
Nem figyelhettem oda, amikor
őt teremtettem az ötödik napon, elfelejtetem
milyen csúnyának csináltam. De enyém ő mégis ,
előre hajlok és egy bottal
megvakarom a hátát.
Nem reszket tovább és, egyebet nem tehetve,
elfogadja az isteni cirógatást, de
Bennem nem bízik: ahogyan tudhatja
egy másodperc múlva új
ötletem támad és őt megeszem :
a szabadban megeshet
bármi.
Elfejtettem mit teremtettem számára
enni... hozok neki valamit az eledelemből:
egy megfeketedett banánt és néhány
pirított földi mogyorót. A mogyorót a fűre teszem,
a banánt meghámozom és úgy teszem eléje,
hogy a vége az orra előtt legyen.
Megszimatolja, de nem kóstolja, Félelmetes
Nagyságom még mindig túl közel van. A banán
marad a füvön, mint a mogyoró. Elsétálok érezve
rövidlátó szemét Ülepemen ahogy eltűnök
a felhők között.
Egy utolsó visszapillantás: Engem figyel egyik szemével,
a másikkal a banánt és a mogyorót nézi, orra
egy hüvelykkel a fűhöz közelebb, de
még nem eszik...
Gondolom,
mire a házhoz érkezem
belőle
megtért, istenfélő
ürge lesz.
látogatóba megyek az ürgéhez.
Ő alagútjának alsó nyílásánál áll,
egy mozdulatlan, barna folt
a domboldal zöldje előtt.
Egyik isteni lábamat teszem
a másik elé és közelítem
lassan, óriási testem
betölti az eget, ezüst hajam
elkeveredik a felhőkkel.
Hallom fogait vacogni, de
nem mozdul. Lucskos, fázik,
lábait a barlangjából indult folyócska
fürdeti... Még egy lépésem, és lassan, félszivel,
menekül, cuppogva, a barlang felső ajtaja felé...
de az is elöntve... tehát vissza . Én követem.
Egy ilyen cserebere még, utána csak áll, reszketve,
elöntött háza ajtója előtt,
készen Velem és végzetével
szembenézni.
Ha máskor meglátogattam
azonnal menekült, már amikor messziről látott,
most Velem kell találkoznia
tapintható közelben.
Nem figyelhettem oda, amikor
őt teremtettem az ötödik napon, elfelejtetem
milyen csúnyának csináltam. De enyém ő mégis ,
előre hajlok és egy bottal
megvakarom a hátát.
Nem reszket tovább és, egyebet nem tehetve,
elfogadja az isteni cirógatást, de
Bennem nem bízik: ahogyan tudhatja
egy másodperc múlva új
ötletem támad és őt megeszem :
a szabadban megeshet
bármi.
Elfejtettem mit teremtettem számára
enni... hozok neki valamit az eledelemből:
egy megfeketedett banánt és néhány
pirított földi mogyorót. A mogyorót a fűre teszem,
a banánt meghámozom és úgy teszem eléje,
hogy a vége az orra előtt legyen.
Megszimatolja, de nem kóstolja, Félelmetes
Nagyságom még mindig túl közel van. A banán
marad a füvön, mint a mogyoró. Elsétálok érezve
rövidlátó szemét Ülepemen ahogy eltűnök
a felhők között.
Egy utolsó visszapillantás: Engem figyel egyik szemével,
a másikkal a banánt és a mogyorót nézi, orra
egy hüvelykkel a fűhöz közelebb, de
még nem eszik...
Gondolom,
mire a házhoz érkezem
belőle
megtért, istenfélő
ürge lesz.
2019. április 7., vasárnap
Takács Zsuzsa: Add vissza a rímet
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Bertók László: Most már magad is
(Firkák a szalmaszálra)
A nyár
Egy villantás, ha látsz még, vagy annyi se már,
észre sem vesz, elsuhan melletted a nyár.
Mintha, 1
Hónapok óta, mintha vasárnap délután…
Becsukódik a naptár, s nézel magad után.
Mintha, 2
Mintha kerülve az érzékek világát,
a börtönséta nagy köreit járnád.
Mesteri kéz
Nem te, mesteri kéz forgatja a filmet.
Éled, mesélgeted, akkor is, ha nem megy.
Látókör
Most, hogy már magad is, most látod, mennyi ember
jön-megy, botolog bottal vagy járókerettel.
A gyógyító
Csak beszélt, beszélt, s többet gyógyított rajta,
mint aki az egész patikát fölírta.
A gyógyuló
„Tárt karokkal, mint járni tanuló gyerek,
ágytól asztalig már bot nélkül elmegyek.”
Az anyját hallja
Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.
Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál.
Mindenét fölteszi
Sem a vak lázadásra, sem a felejtésre,
mindenét fölteszi a széttört egészre.
Pilinszky János: Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
2019. április 6., szombat
Pilinszky János: Merre, hogyan?
Mit tudom én.
Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.
Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.
Birtalan Ferenc: Halott Barátok között
ha megkérdezed félek-e
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek
ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztik a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek
ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztik a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem
Ady Endre: Volt egy Jézus
Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.
Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.
Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.
Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.
Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.
Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.
Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.
Szent-Gály Kata: Mérleg
Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén.
Márai Sándor: Mennyből az angyal
Mennyből az angyal –menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
New York, 1956
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
New York, 1956
2019. április 5., péntek
Sebestény-Jáger Orsolya: A poéta imája
Uram, nekem az alkotás öröm.
Betűim papírra hulló
holló-színét
Neked köszönöm.
Mezey Katalin: Ha szegényen, ha gazdagon
(József Attila változat)
Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.
Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.
Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)
Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!
Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.
Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.
Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)
Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!
Sebestény-Jáger Orsolya: Gyümölcseid
Gyümölcseidben legyen ott a nyár,
a bőség fényes, áradó zenéje,
s legyen benne az elközelgő tél,
amint szürkén fölfeszül az égre.
Még súrolják arcod fénylő vágyaid,
ha ajkad összeér egy ismeretlen ízzel,
és rejtett titkod száll, akár a szél,
mikor majd föléd borul az éjjel.
Petőcz András: Nyáridőn
Arany János Mindvégig című versére
Ördögön, koboldon
fordul meg a sorsom:
s múlnak a napok.
Ősszel, télen, nyáron,
ezernyi halálon,
s mégis itt
Nem vágyom már másra:
a holnaputánra
spórol a lelkem.
Nyáridőn vagy ősszel,
s télen se köszönj el
tavaszi szellem.
Költő, hatvan felé,
örömét úgy lelé,
és erre épít,
hogy hever a plage-on,
s ezer friss virágon
csak legelészik.
Hatvan felé járva
nem az elmúlásra
gondolok éppen,
de mit is csináltam,
tavaszban és nyárban,
miként is léptem.
Hisz' szép ez az élet,
fogytig, ha kiméled,
azt, ami maradt;
csak az ősz fordultán,
leveleid hulltán,
ne kivánj nyarat.
Szólítom az Urat,
tán épp rajtam mulat,
hogy fohászkodom.
Újabb időt kérek,
ismét engedné meg,
amit egykoron:
fiatal erőben
őneki köszönjem
minden versemet,
és távol legyen még
az különös vendég,
aki eltemet.
Ördögön, koboldon
fordul meg a sorsom:
s múlnak a napok.
Ősszel, télen, nyáron,
ezernyi halálon,
s mégis itt
Nem vágyom már másra:
a holnaputánra
spórol a lelkem.
Nyáridőn vagy ősszel,
s télen se köszönj el
tavaszi szellem.
Költő, hatvan felé,
örömét úgy lelé,
és erre épít,
hogy hever a plage-on,
s ezer friss virágon
csak legelészik.
Hatvan felé járva
nem az elmúlásra
gondolok éppen,
de mit is csináltam,
tavaszban és nyárban,
miként is léptem.
Hisz' szép ez az élet,
fogytig, ha kiméled,
azt, ami maradt;
csak az ősz fordultán,
leveleid hulltán,
ne kivánj nyarat.
Szólítom az Urat,
tán épp rajtam mulat,
hogy fohászkodom.
Újabb időt kérek,
ismét engedné meg,
amit egykoron:
fiatal erőben
őneki köszönjem
minden versemet,
és távol legyen még
az különös vendég,
aki eltemet.
Petőcz András: A csend súlya – Cage-variáció
csak a csend, ami betemet, nem temet be semmi más,
nem temet be föld, nem temet be szikla, víz sem
árasztja el a testem soha, és nem hamvaszt el a tűz,
csak a csend takar el végérvényesen
ülök a szobámban, minden mozdulatlan, így nyugszom
bele a megváltoztathatatlanba, abba, hogy nincsen semmi,
csak hallgatás van, sűrű hallgatás, olyan ez, mint a sötétség,
ami majdhogynem azonos a feketeséggel
csak a csend, ami körbevesz, a hátamra, a vállaimra
telepszik, és a mellkasomra is, ezért is lélegzem annyira
nehezen, ezért is kapkodok levegő után úgy, hogy
egyre csak kalapál a szívem rémületében
nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, tudom,
hogy így van, mégis mindig akarok valamit, és
futok is, minden után szaladok, és mindig lemaradok,
mindig elmegy mellettem minden lehetőség
csak a csend, ami itt van velem, megbízhatóan és
örökkévalóan, soha nem múlik el ez a csend, soha
nem múlik el mindaz, amit némaságnak nevezünk,
és ami annyira sűrűn takarja el a mindennapokat
Cseri Kálmán: Mi az örök élet?
"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16)
Ez a Biblia egyik legismertebb mondata, vagyis a Biblia dióhéjban. Jézus itt mondja Nikodémusnak, hogy Isten azt akarja, amire ő is vágyik: hogy örök életünk legyen.
Mi az örök élet? Az, ami az édenkertben volt az ember osztályrésze, amikor teremtő Istenével meghitt, bensőséges közösségben élt. Akkor az élet még „vegytiszta" állapotában volt az ember birtoka, nem szennyezték azt halálerők: félelem, fájdalom, nélkülözés, betegség, halál. Az örök nemcsak idői, hanem minőségi jelző is: teljes, igazi, tökéletes élet. Nemcsak azt jelenti, hogy nincs vége, hanem azt is: nincs híja.
Amikor az ember függetlenítette magát Istentől, az élet forrásától, elveszítette ezt az életet, s maradt neki a puszta lét. Az Újszövetség két külön szóval jelöli ezt: a teljes, isteni élet a dzóé, a puszta lét a biosz. Ez a szó jelenti létünk anyagi feltételeit is. Ma tehát mindnyájunk létéből ez az igazi élet hiányzik. Nikodémus is ezzel a hiányérzettel ment Jézushoz.
A Biblia szerint ez az élet egy személy. Úgy hívják: Jézus. „Én vagyok az élet" - mondta ő többször is. S az élet több, mint a táplálék (Mt 6,25). Aki Jézussal kapcsolatba kerül (benne hisz), annak a bioszában megjelenik a dzóé. És Isten akarata az, hogy nekünk újra örök életünk legyen. Olyan élet, ami felett nincs hatalma a biológiai halálnak sem, mert „aki hisz énbennem, ha meghal is, él" (Jn 11,25).
Van-e már most örök életem? Lehet, mert Jézus visszaszerezte és kínálja szeretettel.
Ez a Biblia egyik legismertebb mondata, vagyis a Biblia dióhéjban. Jézus itt mondja Nikodémusnak, hogy Isten azt akarja, amire ő is vágyik: hogy örök életünk legyen.
Mi az örök élet? Az, ami az édenkertben volt az ember osztályrésze, amikor teremtő Istenével meghitt, bensőséges közösségben élt. Akkor az élet még „vegytiszta" állapotában volt az ember birtoka, nem szennyezték azt halálerők: félelem, fájdalom, nélkülözés, betegség, halál. Az örök nemcsak idői, hanem minőségi jelző is: teljes, igazi, tökéletes élet. Nemcsak azt jelenti, hogy nincs vége, hanem azt is: nincs híja.
Amikor az ember függetlenítette magát Istentől, az élet forrásától, elveszítette ezt az életet, s maradt neki a puszta lét. Az Újszövetség két külön szóval jelöli ezt: a teljes, isteni élet a dzóé, a puszta lét a biosz. Ez a szó jelenti létünk anyagi feltételeit is. Ma tehát mindnyájunk létéből ez az igazi élet hiányzik. Nikodémus is ezzel a hiányérzettel ment Jézushoz.
A Biblia szerint ez az élet egy személy. Úgy hívják: Jézus. „Én vagyok az élet" - mondta ő többször is. S az élet több, mint a táplálék (Mt 6,25). Aki Jézussal kapcsolatba kerül (benne hisz), annak a bioszában megjelenik a dzóé. És Isten akarata az, hogy nekünk újra örök életünk legyen. Olyan élet, ami felett nincs hatalma a biológiai halálnak sem, mert „aki hisz énbennem, ha meghal is, él" (Jn 11,25).
Van-e már most örök életem? Lehet, mert Jézus visszaszerezte és kínálja szeretettel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)