csak a csend, ami betemet, nem temet be semmi más,
nem temet be föld, nem temet be szikla, víz sem
árasztja el a testem soha, és nem hamvaszt el a tűz,
csak a csend takar el végérvényesen
ülök a szobámban, minden mozdulatlan, így nyugszom
bele a megváltoztathatatlanba, abba, hogy nincsen semmi,
csak hallgatás van, sűrű hallgatás, olyan ez, mint a sötétség,
ami majdhogynem azonos a feketeséggel
csak a csend, ami körbevesz, a hátamra, a vállaimra
telepszik, és a mellkasomra is, ezért is lélegzem annyira
nehezen, ezért is kapkodok levegő után úgy, hogy
egyre csak kalapál a szívem rémületében
nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, tudom,
hogy így van, mégis mindig akarok valamit, és
futok is, minden után szaladok, és mindig lemaradok,
mindig elmegy mellettem minden lehetőség
csak a csend, ami itt van velem, megbízhatóan és
örökkévalóan, soha nem múlik el ez a csend, soha
nem múlik el mindaz, amit némaságnak nevezünk,
és ami annyira sűrűn takarja el a mindennapokat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése