már nem szeretjük eléggé
amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról
már nem bízunk benne eléggé”
Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll
a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett
vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy
visszateszi s a karszékbe ül
Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll
fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába
serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül
Otthagyja végigsimítja homlokát
mintha eszébe akarná idézni
a régi fátylat mely az arcot takarta A régi fátyol mindent elborít
rászáll könnyedén a bútorokra
a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire
a rózsafák a fű merev zöldjére –
mindent fátyol borít.
Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről
belekapaszkodik pókháló-fonalaiba
s csak áll üres kézzel markolva a levegőt
Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát
ahogy hadonászik az üres levegőben
hogy szeresse a meztelen arcot
immár tökéletlenül
de végérvényesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése