Gyurkovics Tibor: Az oroszlán

Amikor rájöttem, hogy az emberek nem szeretnek, elkezdtem magamat szeretni. Óriásira fújtam föl magamat, mint egy oroszlán és fújtam magam előtt a levegőt, hogy tisztuljon a tér. Haragos lettem, haragosa fűnek-fának, és dédelgetve tettem mancsomat a vállamra. Fájdalmas, fekete éjszakák voltak azok, nyűgös, végeérhetetlen éjszakák, magam sebeit nyalogatva. Tölcsér. Egy mélységes tölcsér kellett volna, hogy abba feküdjem és halkan kiáltsam keserveimet. Mi fájt? Magam se tudnám megmondani. Téptem, szaggattam a bokrokat, ütöttem körmeimmel a sziklákat, hogy szikra pattogott belőlük. A felhőkre néztem, és rémes alakokat láttam bennük. A tér olyan tisztán állt előttem, mint egy tankönyvben, a kanti filozófiában. Doboznak láttam, melynek nincs oldala, a szél bejöhet, a szél kimehet, a madarak kiszállhatnak az oldalán. Sík tükörnek éreztem a pusztát, nem láttam rajta semmit. Harmadévre vergődött mellém egy nőstény, tagjait hozzámszorította és együtt feküdtünk az éjszakában. Rézsút néztünk föl, vastag fejünkből a csillagokra, melyek sárgák voltak és tompák, mint az eldobott kő. Késő volt, végtelenül késő. Akkor éreztük meg az időt, tisztán, mint egy pohár vizet, mely ihatatlan az én számnak, mert összetörik állkapcsaim között. A világot föl kéne fogni, mint kézbe a fadarabot, de nem lehet. A világ kiesik kezünkből, a csillag kiesik szemünkből, a homok kipereg mancsaink rácsai közül. Párommal éreztük, hogy lehetetlen megérteni a világot, csak érezni lehet. Magányunk akkorára növekedett, mint egy hordó, melynek abroncsai közül nem tudjuk kiemelni fejünket. Mogorvaságom és értetlenségem megakadályozott abban, hogy el tudjam fogadni azt a tenyérnyi örömet akár, amit párom simogatása nyújtott. Elvadultam, izgatott lettem, barátságtalan, jártam le-föl a pusztán. Dühített, hogy a világba nem tudok behatolni, mert széttolódik előttem és nincs többé, csak az én mancsomat látom magam előtt, nem a világot. Dühített, hogy a párom szeretete hasztalan, bennem van a hiba, gondoltam, mert nem tudom elfogadni a felém nyújtott mancsokat. Hogy is lehetne élni? Talán úgy, hogy szeretni kell az embereket, ha azok nem is szeretnek, s akkor minden egyszerűbb.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy,

                        beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba,

lábadhoz, utolsó szavam.

Gyurkovics Tibor: Lebegés

Csak arra emlékszem hogy éltem

aztán arra hogy meghalok

lebegtem a homályos fényben

de tudtam – a tiéd vagyok.

Zdravko Kiszjov: Nézőpontok

Ismertem egy

olyan rossz, olyan szörnyű embert,

hogy a feléje

dobott kő is

váratlanul madárrá változott,

hogy ne kelljen összeütköznie          

vele.    

                                     

De azok, akik nem ismerték,

lelkesen kiáltottak:

“Milyen jó,

milyen nagyszerű ember!

Még a kő is

madárrá változik,

nehogy megüsse.”

/ Dabi István ford./

Bella István: Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Almási Gábor: Alázat

Félreértések egyvelege, mondod,
Szerintem alázat, és megaláztatás.

Alázatot kellett tanulnom ott,
Hol Istent reméltem.

És Isten ott volt.

Ő tanított alázatra.

De gyakran megbuktam.
Alázat helyett dühöt tanultam,
És haragot.

Most itt vagyok,
Fáradtnak, és gyengébbnek
érzem magam,

Pedig erősebb vagyok!

Imre Flóra: Az arcod, a kezed

Az élet fut el így a félhomályban,

az arcod egy percre felragyog,

égmély a két szemed,

                    iránytalan zuhan tér és idő,                   

te tartod, ha tartod

valami pályán a lelkemet.

Ana Blandiana: Esőbűvölő

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissitő esőt és a végnélküli
elálmositó kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
“ A legszebb asszony én vagyok”.      
Illetlenség, s talán nem is igaz.  
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
“A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
Es fenylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
Es kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot.
Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.

Oláh András: visszhang

széthajtogatva a semmit

a felhőket kisimítva

önnön héttornyodba zárva

visongsz valahol a parton

zsarol a közömbös homok

s egy távoli elmosódott arc...                          

barátságtalanul szisszen a szó

visszhanggá zsongul a távol

lábak a porban csupasz női lábak

színek fehérlenek sivatagi szélben

s éget a kérdés: vajon Krisztus     

ott fönn álmodik-e rólad

Jánosházy György: Álarcban

Hommage a Ensor

Álarcot hordunk kis gyerekkorunktól,
álarcban megyünk át az életen:
mögötte rejlik a düh és az undor,                      
a pimasz gőg és sanda félelem,
                                               
mögötte van a gyávaság, a szégyen,
sok nemtelen, gyarló vágy és mesés
hazugságok névtelenek nevében,
a bosszúvágy és aljas cselvetés.

Álarc fedi a lelkünk és az arcunk,
azt, amit tettünk, és amit akartunk,
azt, ami bennünk hitvány és hamis.

Már hozzánk nőtt az álarc, oly erősen,
hogy le nem mossa rólunk az eső sem,
magunkkal visszük még a sírba is.

Wislawa Szymborska: Őseink rövid élete

Nem sokan érték meg a harmincadik évet.
Az öregség a kövek meg a fák előjoga volt.
A gyermekkor annyi ideig tartott, ameddig a farkasok kicsik voltak.
Sietni kellett, igyekezni az élettel,
mielőtt lenyugszik a nap,
mielőtt leesik az első hó.

Tizenhárom évesek szültek,
négyévesek kutatták a madárfészkeket a nádasban,
húszévesek vadászatokat vezettek -
szinte még nem is voltak, már nincsenek.
A végtelenek végei gyorsan összenőttek.
A boszorkányok átkokat morzsoltak
ifjúságunk összes fogával.
Az apa szeme előtt nőtt férfivá a fiú.
A nagyapa szemgödre előtt született az unoka.

Egyébként nem is számolták az éveket.
A hálókat, lábasokat, kunyhókat, fejszéket számolták.
Az ég bármely csillaga számára oly bőkezű idő
majdnem üres kezét nyújtotta nekik
és gyorsan visszarántotta, mintha sajnálta volna tőlük.
Még egy lépés, még kettő,
a csillogó folyómentén, ami a sötétből jön elő
és a sötétbe vész.

Egy pillanat vesztegetni való idő sem volt,
sem elhalasztható kérdés és későbbi megnyilatkozás,
amennyiben nem élték át túl korán.
A bölcsesség nem várhatott az ősz hajra.
Világosan kellett látnia, mielőtt világosság lett volna
és minden hangot meghallania, mielőtt szétterjedt volna.

Jó és rossz...
keveset tudtak róla, de mindent,
amikor a rossz győzedelmeskedik, a jó elrejtőzik,
amikor a jó feltárulkozik, a rossz a rejtekhelyén vár.
Se ezt, se azt nem lehet sem leküzdeni,
sem eltávolítani oly messzire, ahonnan nincs már visszaút.
Ezért, ha öröm, mindig nyugtalansággal vegyes,
ha kétségbeesés, sohasem halk remény nélküli.
Az élet, legyen bár hosszú, mindig rövid lesz.
Túl rövid, hogy bármit is hozzátehessünk.

/ Dabi István ford./

Ágai Ágnes: Tánc

Táncold el a szépség és a fájdalom himnuszát,

a győzelem és a megvetés piruettjét.

Mozdulataidban a feloldott kövületek zokognak.

Karod átnyúl a világ rútsága fölött,

Ujjaidban tárt sóvárgás,

Talpad alól felszökken a vágy,

faágról faágra repdesel.

Ha leomlasz, bezúz a gravitáció.

Dezső Márton: Lát az ember

Lát az ember. Látja magát
mikor a dolgokra tekint,
nevet ad és felmondja
hozzárendelés szerint.

Máshogy beszélnek a kutyák,
de nyelve van a szélnek,
és néma kavicsokban is
felsírnak a repedések.

Egyedül csak mi tartjuk
szavainkat ilyen nagyra,
milyen fülledt is a csend
mindenektől elhagyatva!

Lát az ember. Talán tudja                    
egyszer ő is megvakul,
sötét lesz és sorolja
bűneit számolatlanul.

Kassák Lajos: Téveteg sorok

Madár, ha zeng a fán, rád gondolok, kedvesem
ki hiába keltél útra, hogy elfeledj
nyitott kapud előtt tán épp most dalolod
hogy szeretsz engem és én is szeretlek téged.

Aztán az éjszaka, hogy csendben betakar
boldogtalan ügetsz tovább a holdfényben
tested szép vonalai átszövik a tájat
és szólítanak, hogy elvarázsolják szívem.

Egy vérpiros rózsa szirmait hullatja ránk
a múltból – vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz
a völgyben lent, ahol ajkaid csókoltam
szerelmünk ligete ejti már virágait.

Kassák Lajos: Lefekvés előtt

Kint ülök a folyó partján, nádbottal a kezemben

és várom, hogy hal akadjon a horogra.
Este van. A csónakosok már hazafelé csurognak
az enyhe, zöld hullámokon. Még néhány röpke perc
s az erdő sűrűjéből sárgán és fénylő taréjjal
mint egy indiai isten, felszáll a júliusi telihold.
Én ekkor békés lélekkel és tiszta szívvel
hanyattfekszem a fűbe s a Kedvest idézem
ki messze innen, a városban él s ilyenkor
fehér párnái között alszik szelíden és ajkaim
érintésével kerek, mezítelen vállain.