Martin Fontana: Pókháló

Az
ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: Nyárvégi álom

Mért álmodik szerelemről, amikor
tilos és nevetséges  arról álmodnia.
A nádszál karcsú hercegkisasszony

egy táncpalotában szép táncosa lépteit
követve. Kényes testét könnyű selymek
ölelik. Érzi (mint régebben is mindig)

lehet bárkivel, egyedül van, mint minden
élő. Hol van pedig az élőktől ma már!
Beburkolózik nehéz ruháiba,

melyeknek neve: érdek nélküli szeretet,
aggodalom országa sorsa miatt, s végül:
ez az életkorához nem illő vágyakozás

Bella István: Szálló vizek

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.

Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.

Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.

Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

Füst Milán: Egy öreg emberhez!

Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! –
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi müvét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!

Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! –
Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!

Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!

Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod…
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:

Ó ne félj tehát!…
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen.

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.

Adam Zagajewski: Olvasói levél

Túl sok a halálról,    
az árnyakról.
Az életről írj,
a mindennapokról,
a rend iránti vágyról.
(…)
Nézd, a szűk stadionokban
összezsúfolódott népek
a gyűlölet himnuszait éneklik.
Túl sok a zene,
túl kevés a harmónia, a békesség,
az értelem.
A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói
maradandóbbnak tűnnek
a kétségbeesésnél.
A szeretetről írj,
a hosszú estékről,
a hajnalról,
a fákról,
a fény
végtelen türelméről.

Körner Gábor ford.

Martin Fontana: A pallók

Egy gátat emelt
elöl
és
hátul
talán
fél ő?

Csinált egy pallót
amin
az
égbe készül
ő talán
úgy lehet!

Hidat építeni fal helyett,
hinni,
a félelem
helyett
ez győzelem
a magány fölött.

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: A kihagyott szeretet

A kihagyott szeretet,
a visszautasított szerelmek
szomjas, fuldokló, ezüst villogása
a borzongó hidegben.
Az idegen, megenyhülő, majd kérő
tekintetek följönnek újra,                                
éhező halak,
és rabolnak a tűrő víz színén.
Mért nem figyeltem eddig villogásukat?
Mért nem hallgattam eddig némaságukat?
Mennyire eggyé sűrűsödött most,
egyetlen vöröslő hártyába borult és ver,
egyetlen szívként kiszökik belőlem
az elveszett lehetőség,
el a sápadt, gyáva és fukar testből.

Pintér Sándor: Kezdet

Esőcsepp koppan a lejtős bádogtetőn.
Az lesz a vég, mikor már senki se hallja
Az eső előtti-utáni csendet, csak a fák
Testén fut át valami halvány borzongás,
Valami feszült várakozás előtte, valami nyugalommá
Szelídült vonaglás utána; mikor már nincs
Senki, aki tapintaná az esőáztatta szavak
Puha, lágy kontúrjait, a szavakét, melyek nem
Állnak össze értelmes mondattá, mi több:
Verssé; mikor már senki nem tudja felsorolni
Az esőcseppek betűit, sem elmormolni magában (mint
Egy imát) a koppanó hangok egymásutánjából
Képződött öntörvényű ábécét; mikor már senki se
Hallja az égi zenét, az utcaköveken koppanó
Kottafejeket: szeráfok, kerubok fejét, ahogy
Földet érve szétloccsannak az éteri agyvelők;
Az lesz a vég, mikor már nincs semmi, mi eleredne,
Hiába dörzsölik szemük az angyalok, semmi
Könny, mi zúdulna alá, úgy, mintha végső kérdés, vagy
Válasz lenne, valami megoldás, afféle magyarázat;
Az lesz a vég, mikor nem is eső, de rozsda zuhog, mintha
Egy láthatatlan égi város élné nyüszítve agóniáját,
Dőlnének csikorogva roppant kolosszusai; mintha
Nem is rozsda, de vér zuhogna a tátongó
Égi sebből, melyen át (mint valami lyukon) maga
Az Isten néz minket; az lesz a vég, mikor velőnkig
Hatol a Hatalmas Tekintet, s az Úr könnye
Csorog a csonton - az lesz a vég és
Az lesz a kezdet.

Takács Zsuzsa: Végnapok

              Ti, akik révbe értek, és ti, akiknek teste
              Elszenvedi a tenger próbáját meg ítéletét*
                                                                    (Eliot)

Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe
értek, és ti, akiknek teste elszenvedi
a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak,
ti szépek – titkos testvéreim,
           sejtelmes pillák az ablak-
mélyedésben, karcsú kézfej mint kézen,
az egyetem folyosóján, az ablakkereten,
mielőtt meggyújtanák a villanyt, mielőtt
elmennék innen végleg.
           Láttalak újra, kopaszodsz,
vászonsapkát viselsz, hogy ne tudják,
de a lányok örvénylő szeme így is elkerül.
A buszról néztelek, üresség vett körül.
Még a macskák is ketten voltak a háztetőn!
Talán ha nem tudnád, hogy meghalsz,
ha olyan lehetnél, mint ők!
           És te, egyetlen halott,
most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
kezedben Michel Angel gyűrött albuma.
Kellett valaki, aki elkísér a hangversenyre este,
ezért megfogtam a zakód ujját az ebédlőben.
Tudtam, hogy dadogsz, de kellett egy kísérő,
és úgysem beszélünk, gondoltam, előadás közben.
A hangverseny után hidegen elköszöntem.
Most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
és nem volna helyed itt a versben,
ha nem alakulna egy rémült kör körülötted,
ha nem lépnének hátra a többiek
a Metróbejáratig, a Múzeumokig,
– a színhely zavaros, mert vérzik a szemed –
ha nem venné ölébe koponyádat,
recrudescunt vulnera, ha nem nézne az az ősz.
           Később havazik,
a Szabadság-hegyen a kocsidból kiszállunk.
Felnőttek, harmincnégyévesek. Féklámpák
parazsa világítja meg zárt profilodat.
Becsvágyó vagy, tudom, nézed magad a tükörben,
próbálod őszinte arcodat. Ma már nem hiszem,
hogy együtt halhatunk meg a kocsiban,
hogy elkeverednek vérben és vágyban tagjaink.
Amit akartál, a tükörben elérted.
Ha találkozom veled, tapsol a város fölállva,
sikoltás tölti be szívemet, mintha egy tinédzser
közönség sikoltozna, és integetne ájulásig.
           Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.
           Majd feljövök egyszer
egy taxival a hegyre, ha majd nyugodt
és vágytalan leszek. Az értékek helyükre
kerülnek, egy alsó polcon lesz a szerelem.
Többen halottak lesztek, félig én is.
A kezem siklik-e végig szépelegve a romlott
bársonyon, arcomon, míg elalszik,
vagy a józan ítélőképesség hagy el,
és egy öregasszony sétál a hegyen egyedül?
           Egyetlen napot még,
hogy lássalak titeket! A félhomályba
lépünk vissza majd, hogy ne látsszon
rajtunk a bomlás. Az ablak keresztjére
rajzol jövőnk, a hibátlan körvonal.

*T. S. Eliot: Négy kvartett. III. Dry Salvages, III. [Bodor Béla jegyzete.]

Pilinszky János: A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még, 

ahogy együtt lógunk a kínban, 

együtt a megígért hazában, 

halálunkban, a paradicsomban.

Takács Zsuzsa: Levél a változásról

Ezek a sötétzöld, zsinóros, fémgombos dzsekik
azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök.
– A villamoson egy kövér nő viseli majd,
ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország,
Föld. Kicsit hosszú volt az ujja, fölhúztad,
mielőtt megfogtad volna a kezemet.
Megnősültél, elváltál aztán, kérkedő leveleket
írtál nekem, tudtam, boldogtalan vagy.
Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek,
nem szabad megérintenem, mert megéget,
ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok,
mint ujjatokon a lámpa izzószála,
és nézem a szívemet, milyen anyagból van,
hogy nélkületek sötét, és világos veletek.
Később már nem tudtam, kit szeretek inkább,
a feleségedet, akit hosszan szidtál a levelekben
s így kedves ismerős lett, vagy téged ?
Ha látlak újra, biztosan kéz a kézben sétálunk
megint. Annyira fontos volt, emlékszem, neked,
hogy eldöntsd, merre menjünk, s én örültem neki,
hogy olyan vagy mint mindenki más, csak én nem.
Annyira szerettem, hogy élsz, csodáltam,
hogy ugyanazt a testet viseled,
– a dzsekiről már beszéltem –, irigyeltelek érte,
hogy változatlan vagy, akár egy oszlop
vagy egy íróasztal, míg én örökké változom.

Oláh András: megőriztem

azt a karácsonyt
a vibráló mondatok
ölében rejtőzőt
mikor minden gondolatommal
téged simogattalak
mikor a szavak tengelyig
a hóba süppedtek
s a vakító fehér
elfedte távoli arcodat
azt a karácsonyt
az elsőt nélküled
mikor csak egy szánkó
talpai rajzolták a hóba
a hozzád vezető térképeket
megőriztem s most
elküldöm neked - - -

Tornai József: Féltestvérem, a természet

               "Isten az ellentmondások erdeje."
                (Rilke)

Féltestvérem, a természet
iránti részeg szomjam nem enyhül,
inkább erősödik, ahogy öregszem,
hiába tartom föl a fejem:
bőröm-húsom semmit se ér a
bódult fák, hegyek, csillagok,
állatok érintése nélkül.

Bekerítenek az erdők, festett sziklák,
vizek, nem hagynak moccanni
egyetlen lépést sem, azt mondja az isten:
sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Vörös István: Kenyértörés

Az alatt az egy hónap alatt,
mióta ismerem, két évet
öregedett, öt színárnyalatnyit
csúnyult. De mintha kicsit
jobban öltözködne. Kifecsegi,
hogy Párizsban letagadta
az asztal túlsó végén
ülő szeretőjét, ketten is
udvaroltak neki, a kezét
ketten is csókolgatták,
közben mindenük eltűnt
a táskájából, két napig
fedezet nélkül éltek, míg
az átutalások kereke újra pénzt
forgatott elébük. Az lehetett
élete két legboldogabb napja.
Potyázás a metrón, ebéd
hitelbe, talán kéregetés is.
Valaki kétszáz frant ajánlott,
ha elmegy vele, nem állt rá,
de csak azért, mert nem tudta,
hogy az jó ár-e vagy alacsony.
Azóta mindig onnan akarja
folytatni az életét, ahol végleg
elrontotta. Kettétör egy
pirítóst, nézi, nem harap bele.