Egyszer majd elmegyek hozzád
megmelegítem az ágyad
mellemmel búvok melledhez
s nem jövök el soha többé
2015. március 16., hétfő
Czesław Miłosz: Olyan keveset…
Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.
Kerényi Grácia fordítása
Zelenka Brigitta: Ne féljetek
Ha hirtelen rád tör, vagy lassan
a nevenincs, a megfoghatatlan
álnokul a bűvkörébe von
és őrült hévvel mélységekbe ránt
majd kétségekkel felhőkig repít,
kapaszkodnál a zuhanásnál
s kiáltanád, rajtam ki segít,
akkor rád hajol a hajnali pír,
rügyeket fakaszt egy csupasz ág,
fű serken harsanva jég alól,
új tavaszt üzen apró hóvirág
és megnyílik fölötted az égbolt:
vészfelhők nyomát behinti a Fény
s betakar szépen örök ígéret,
a hitbe szökkent jó remény.
Forrás: Poet.hu
Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt
Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.
Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.
Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.
Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.
Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.
Füst Milán: Az élet alkonya
„Nehéz próba előtt állsz.”
(Török Sophie)
Bandzsitani kezd a szemed, mert itt az időd: küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
Tombol majd a sötétség körüled, ám te meg se moccansz, mert nem
alkuszol…
Nem igen félsz te már az éji hidegektől, nem is búslakodol s ha olykor
álmaidban elédjárul egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, – nem biztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakról álmodol s ha ki nyeríteni merne pitvarodban a nemi
gyönyöröktől: gonoszúl neveted…
S nem fogadsz el tőle semmi indoklást. Mert rétesek az eszményképeid, –
Azt képzeled, hogy kövér nőknek hízelegsz az ételért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt-tökök és répák, hízott medvék veszik olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre s nem beszélsz.
Így, így. Ez lesz a sorsod, ha megéred. – Olyan meleg már az éj
S oly részegítő volt ma még az alkonyatnak sötét napkorongja. – Félned nem
szabad.
Légy buzgó s jószivű, amíg lehet. S akik majd ordítanak még az életért…
Légy papjuk, higgadt orvosuk talán. Ez most a dolgod itt.
És meg ne mondd nekik egész tudásod… Hallgasd el felét…
Légy hatalmas a hallgatásban. S ha majd olykor sírni kell,
Mert régi képek, ennen képed kezdett el a falon furcsán zengeni, –
Erről se szólj. – Isten segéljen útadon. – S ne hogy példázat légy nekik:
Hogy minden milyen rosszra fordul itt az ég alatt.
(Török Sophie)
Bandzsitani kezd a szemed, mert itt az időd: küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
Tombol majd a sötétség körüled, ám te meg se moccansz, mert nem
alkuszol…
Nem igen félsz te már az éji hidegektől, nem is búslakodol s ha olykor
álmaidban elédjárul egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, – nem biztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakról álmodol s ha ki nyeríteni merne pitvarodban a nemi
gyönyöröktől: gonoszúl neveted…
S nem fogadsz el tőle semmi indoklást. Mert rétesek az eszményképeid, –
Azt képzeled, hogy kövér nőknek hízelegsz az ételért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt-tökök és répák, hízott medvék veszik olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre s nem beszélsz.
Így, így. Ez lesz a sorsod, ha megéred. – Olyan meleg már az éj
S oly részegítő volt ma még az alkonyatnak sötét napkorongja. – Félned nem
szabad.
Légy buzgó s jószivű, amíg lehet. S akik majd ordítanak még az életért…
Légy papjuk, higgadt orvosuk talán. Ez most a dolgod itt.
És meg ne mondd nekik egész tudásod… Hallgasd el felét…
Légy hatalmas a hallgatásban. S ha majd olykor sírni kell,
Mert régi képek, ennen képed kezdett el a falon furcsán zengeni, –
Erről se szólj. – Isten segéljen útadon. – S ne hogy példázat légy nekik:
Hogy minden milyen rosszra fordul itt az ég alatt.
Baranyi Ferenc: Staccato
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Baranyi Ferenc: Roskadó alázat
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz szinéről gyűrüző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvigasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz szinéről gyűrüző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvigasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
2015. március 8., vasárnap
Bella István: Esős, esteli szavak
Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.
Bella István: Eső után
Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.
Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szekfűk, tulipánok.
Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rád tekintsen.
Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –
összepöndörödik a fény.
Bella István: Az ifjúság múzeuma
Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.
A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.
Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló
észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.
Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,
sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.
Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,
földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.
A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.
Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló
észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.
Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,
sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.
Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,
földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.
Bella István: Aki ilyen
Fejem fölül elszáll az ég.
Fagy ver, ólmos eső ijeszt.
Ha mostan hozzád szállanék,
eltemetetlen vállamért
világgá hessenne szíved.
– Ha a szerelem elhagyott,
te ölelj, nagyobb szerelem.
Zöld ágyak, kültelki padok,
ha már így idekünn vagyok,
ti adjatok szállást nekem.
Aki ilyen, hova legyen,
ha apja nincs, s az anyja is
így ég, füsttelen, jeltelen
mocsaras, tőzeges földeken,
s mint fia, kisded maga is?
Aki ilyen, ki várja még?
Tud szólni még, kiáltani?
Vagy tűri csak, ahogy szívét
kivési a csillagos ég:
az éjkorszak szerszámai?
Fagy ver, ólmos eső ijeszt.
Ha mostan hozzád szállanék,
eltemetetlen vállamért
világgá hessenne szíved.
– Ha a szerelem elhagyott,
te ölelj, nagyobb szerelem.
Zöld ágyak, kültelki padok,
ha már így idekünn vagyok,
ti adjatok szállást nekem.
Aki ilyen, hova legyen,
ha apja nincs, s az anyja is
így ég, füsttelen, jeltelen
mocsaras, tőzeges földeken,
s mint fia, kisded maga is?
Aki ilyen, ki várja még?
Tud szólni még, kiáltani?
Vagy tűri csak, ahogy szívét
kivési a csillagos ég:
az éjkorszak szerszámai?
2015. március 3., kedd
Bella István: Új nyelv
„Hiányzok, hiányzom, hiányzok”
– ragozgatom. Órám rámbámul.
Egy napja tanulom hiányod.
Még egy nap, s beszélek halálul.
Bella István: Hallasz-e engem?
Miért tündöklenek a téli ágak?
– Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.
Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.
Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok –
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.
Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átüti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.
Olvasd el betűit.
– Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.
Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.
Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok –
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.
Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átüti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.
Olvasd el betűit.
Bella István: Szeretők
Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk,
temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk,
temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)