Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget –

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret –

pedig nem is láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget –

mindenkinél jobban téged

így szerettelek.

Beney Zsuzsa: Állok…

Állok a nyitott ajtóban, hideg
árad be, érdes ég, már évek óta
a legutolsónak hitt őszi éj.
A legutolsónak hitt búcsúzás.

A szél köd és felhőtorlaszokat
emel a csillagok elé. Sötét van,
de fehér és szürke és köd-sötét.
Úgy mint a régi képeken a lelkek

mozdul, forog, örvénylik ami van..
Isten, ha vagy, mért nem gyujtasz világot?
Isten, ha lennél, nem hagynál magamra
ezen az első téli éjszakán.

Balla Zsófia: Földi csendesség

Itten, északon – hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.

Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, -  haladunk a létem
tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.        

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.

Balla Zsófia: Tíz év után

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.
                                       
Szemem sós szilánkjain
úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.
Pedig valaha úgy olvastalak,
akár Isten első betűjét.

Hajnali ösztön térképét követve
testünk a tengerekhez ért.
Nem porlott még hullámra és homokra,
hajónk nem volt fahulladék.
Más-világunkban az ég folytatódott.
Medveárnyas erdőkben
szerettük egymást.

És most itt lépdelek az emlékek jegén.
Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.
A vad hajtásra, amelyet
beillesztettek a rendszertanokba.
Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.
Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.
Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

Véges vagyok. Mért volna végleges
amit gondolok vagy cselekszem?
Miképpen eshetnék mindörökre túl
a nehezén, az elhajtott szerelmen?

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,
később egy véletlen találkozás!
Az ész eldugott, hátsó traktusában
le-föl jár a cseléd remény.

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.
Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.
Álom fonákján így hihettem én is,
hogy életre kel, akit eltemettem:

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.
Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak
kibukkan Perszephóné s dermedt februárban
megint a felvilágra pattan.

Öröm csak hullócsillagok
kondenzcsíkjában füstölög.
Öröklét csak a veszteségben él.
Sosem érik egésszé, aki fél.

Ahogy tóra inni hajlik az éj,
úgy hűlt rám, mint a szenvedély
a magány.
Hideg bőre most felszakad.
Az égre szállok -

Hold vagyok, szabad!
Az egyedüllét egészen enyém.
A múlt nem vonszol már magával,
félelmeimhez enged:
fölöttem villog százezer szilánkban.

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.

Bella István: Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

Olav Håkonson Hauge: A te utad

A te utad, indulni kell,
bárhova fut,
csakis te járhatod meg és
nincs visszaút.

Senki se járt ezen az úton,
csak a tiéd
ott kinn az ismeretlen,
a köd, az ég.

Hogy merre mentél, senkinek se
mutassa jel,
lábad nyomát, ha fúj a szél,
hadd fújja el.

Székely Magda ford.

Lukáts Márta: A hóvirág imája

Míg a hatalmas fák zöme és a színes virágok tömege
elzárkózik a tél hidegétől én előbújok bátran,
de csöndben hófehér ruhában, a dermesztő fagyos földön át,
s mint kicsiny halvány láng hirdetem
az élet diadalát.

Az elsőbbség nem tesz kevéllyé,
inkább mélyen lehajtom fejem, hisz tudom minden erőt
Tőled kaptam Istenem.
Fogadd azért hódoló köszönetem!

Körülöttem nem röpködnek méhek,
s nincs időm örvendeni a tavasz melegének.
Mire kinyílnak az ékes színű virágok,
én már a Te kertedben pompázom.
Ámen.

Somló Hedvig: Szerelem I.

Szeretlek! Szép szó. Könnyen rebbenő
halk szárnyakon száll, simogat, vigasztal,
elringat, s lágyan távolbavesző
csengésével álmodozni marasztal.

Oly szines, mintha messzi kék hegyek
aranyporos lágy öle szülte volna
és bájos, mint a bárányfellegek
szellősodorta lenge páratolla.

De szép az erdő! Büszke, bölcs, vidám
fáknak zászlója leng a nyári égben,
s az ágakon át száz fényfolt nevet.

Ám lenn az ősi, ismeretlen mélyben
gyilkolják egymást néma, vad tusán
a görcsöskarmu, szikár gyökerek.

Somló Hedvig: Szerelem II.

Szeretlek? Lágyan csendül még a szó,
de elpárolgott már az illata!
Hiába mondom, nincs meg villanó
felujjongása többé. Zamata

a könnyek közt valahogy elkopott.
Szemed emléke nem üt már sziven
ha rágondolok: hogy néztük lopott
pillanatokban egymást. A kezem

kezed fogását hütlenül feledte.
Ha vágyom, már nem vagy vágyamnak teste,
csak azt érzem, hogy fiatal vagyok
s te: emlék. Hüvös, szép, és messze, messze
akár a nyár, a tó s a csillagok.
- - - - - - - -
De jó megint várni a szerelemre.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Radnóti Miklós: Az áhitat zsoltáraiból

1

Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.

Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

2

Mégis csak szavakkal szeretlek,
és te ilyenkor jegenyék
áhitatos magasában fészkelsz, mint
a sajnálkozásnak nagy madarai
és talán megmaradt csókjaid
fűzérét pergeted az ujjaid
között és lehullajtod hozzám.

Egyszerű szavak érnek csak hozzád,
áhitatos jó papi szavak és
az istenek imádkoztató
egyszerűsége fehérlik az
ajkaid között és szemeidben
felhősen kéklik az égnél kékebb
virágoknak ártatlan kékje.

3

Hugom is vagy néha, fehér arcú,
vontaranyhaju kedvesem, mikor
szavaink és ajkaink eltévesztik
a szerelem útját és én ilyenkor
szomorú pap-bátyád vagyok
aki már túl van az ölelésen
és szelídszájú kishúgát szereti
benned, akit szeret.

4

Háromszor háromszázhatvanöt napon és
háromszor háromszázhatvanöt éjen
szerettelek és hordtalak vemhes
tétova szememben hunytpilláju misék
után és most sokkal több mint ezer nap
után egy véres könnyel csak kiszakadtál.

Pedig sokkal több mint ezer napon át
érted remegtek az alkonyi fák
és pihés madarak sipogtak ijedten,
hogy ellopom és lerakom őket
a fákról a földre a lábad elé.

Most háromszor háromszáhatvanöt nap
után üres tiszta szemekkel járok,
aranyfüst száll a nagy hegyek felől;
szétfütyülöm a szomorúságom és a
fészkek mélyén bizalmas madarak
várnak rám tátott puha csőrrel mert
hozzájuk térek torkomban ízes
kukacokkal s hogyha vihar jön
fejem meghajtom, rád gondolok és
letakarom őket bús kalapommal.

5

Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Mégis oly végtelen
mint esős réteken
mély álmoknak hajnali habja
amikor dallos szemeidben
kinyílnak a ködtarajos rónák
és bomlott hajunkat zászlókként
lengeti a szél.

6

Pattanó virágú bogaras réten
megáradt bennem egyszer a jóság:
nyújtott nyitott tenyérrel hívtam
az erdők és mezők madarait
és ők eljöttek cikkázva hozzám
tapsos röpülésel bújtak meg
hajamnak meleg sátra alatt.
Azt hitted akkor hogy csodát látsz
nagyranyílt szemekkel hátráltál
tőlem de én átöleltelek
kibontottam forró aranyhajad
és úgy szóltam a madarakhoz
akik már nem fértek el rajtam:
– Nézzétek ez az én kedvesem
nagyszemű és ezerszer áldott! –
És eljöttek akkor hozzád is ők
széttúrták hajad és hemperegtek.
Akkor ott madaras fejünk alatt
csókunkból is dalok születtek
és a dalokból uj csókos csodák.

7

Ajkadon nedvesen csillan a
messze alkonyok álmos fénye,
mert színes sinek doromboló
utján jöttél te vissza szíves
sziveddel – testedben álmos
délutáni sütkérezések
melegét hoztad el nekem és
úgy ömlött el rajtad a jóság
hogy szégyenlem most ajkamnak
remegését mellyel ujra az
ujjaidat csókolom sorra
miközben halottan lehulló
cserebogarak tavaszi síró
búcsúimáját mondogatom.

8

Szavakkal játékos
életem mellédkuszik
és átölel virágos
karjaival mint
a kánikula ott
lenn a nezőkön
az örjöngő napot
öleli valami
rettentő csudába!

Testünk csak csillogva
ragyog a fényben
és az útszélről mégis
szemérmetlen szerzetes-
füvek nyújtóznak fel
hogy lássák csókjainkat!

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Bartal Klári: A Megváltó és a nép

Mártíromságtól fénylik orcád,
Vagyonod csak az égi ország,
De köntösödre sorsot vetnek
És ácsolják már a kereszted.
Irigylik hited és az álmod
S hogy ígértél egy más világot.
Nem vágynak ők az égi szóra,
Igényük sincs a szépre, jóra,
S mert mertél náluk különb lenni,
Ezt nem képesek elfeledni.

Szemedben fájón ég a bánat,
S míg hirdeted, hogy van bocsánat,
Előtted készek ölre menni,
A Júdás-pénzen összeveszni
S hogy halálodat látva látják,
Hát mindezt bőszen letagadják.
Gyűlölni tudnak, nem szeretni
(Nem változik itt soha semmi).
S Te lenézel a keresztfáról
És véded őket minden vádtól.

Rónay György: Olajfák éjszakája

1

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,
nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,
kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!

3

Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!

4

Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodoztak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserve koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

5

Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
a poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik

azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
s szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogy meg van írva.

A teremtés csodái

A teremtés csodái