Szemem sós szilánkjain
úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.
Pedig valaha úgy olvastalak,
akár Isten első betűjét.
Hajnali ösztön térképét követve
testünk a tengerekhez ért.
Nem porlott még hullámra és homokra,
hajónk nem volt fahulladék.
Más-világunkban az ég folytatódott.
Medveárnyas erdőkben
szerettük egymást.
És most itt lépdelek az emlékek jegén.
Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.
A vad hajtásra, amelyet
beillesztettek a rendszertanokba.
Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.
Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.
Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.
Véges vagyok. Mért volna végleges
amit gondolok vagy cselekszem?
Miképpen eshetnék mindörökre túl
a nehezén, az elhajtott szerelmen?
Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,
később egy véletlen találkozás!
Az ész eldugott, hátsó traktusában
le-föl jár a cseléd remény.
Harangot húznak, hogy múljon az aszály.
Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.
Álom fonákján így hihettem én is,
hogy életre kel, akit eltemettem:
azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.
Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak
kibukkan Perszephóné s dermedt februárban
megint a felvilágra pattan.
Öröm csak hullócsillagok
kondenzcsíkjában füstölög.
Öröklét csak a veszteségben él.
Sosem érik egésszé, aki fél.
Ahogy tóra inni hajlik az éj,
úgy hűlt rám, mint a szenvedély
a magány.
Hideg bőre most felszakad.
Az égre szállok -
Hold vagyok, szabad!
Az egyedüllét egészen enyém.
A múlt nem vonszol már magával,
félelmeimhez enged:
fölöttem villog százezer szilánkban.
Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése