Türjei Zoltán: Láttalak ahogy madáretetőt készítesz

Láttalak ahogy madáretetőt készítesz.
Magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e.

Én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok,
úgy várom az őszt.

Ágai Ágnes: A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.

Péntek Imre: Változat reménytelenségre

Kifosztottak.
Kíméletlenül elvették,
ami az enyém volt.
A lefojtott idő keserűségét,
dühét, cikk-cakkban való meneküléseim
értelmét(értelmetlenségét),
s a pimasz erkölcsi fölényt,
a túlélés zálogát.
Pátoszát a hajthatatlan
ellenszegülésnek.
Oda lett felhalmozott tőkém:
kudarcaim betétje,
a félelem és kiszolgáltatottság
kamataival együtt.
A legszomorúbb:
gyűlöletem is megkopott, elhalványult.
(Sors ez is: együtt öregedni meg
egy kihalásra ítélt, virulens
korszakkal.)
De szép volt az összeomlás...
A nem remélt pillanat,
amikor megvillant az igazság...
Vajon mit tehetnék,
hogy ne kezdődjön előlről minden?
Vajon mit tehetnék,
hogy előről kezdődjön minden?

Csorba Győző: Betegségedben

Mézek és melegségek jele és záloga,
jóság bizonyítéka,
parázs és tűz nélkül gyújtogató,
te, ki kemény és horpadástalan
lágyság voltál és fészek,
s táncos hullámokon
biztosan, rengés nélkül
szállattál tündök part-szélek felé,
s ki szabálytalan mozdulásaiddal
szigorú-tervű szőnyeget
szőttél érzékeny talpaim alá:

ó test, ó áruló test!

Megbomlik a zavartalan,
humuszba szórja magjait a baj,
vastagabb lesz az árnyék. -
Erős, mi lett veled?
Szám nem kíván, szemem sirat,
görbülsz, mint nyomorék,

ó test, ó áruló test!

Ketten állunk ki ellened,
ketten kiáltunk;
a vakon-hivőt,
a lelkest, a bízót,
a kezedbe fogózó,
vidám rajongót,
apró országod két hiszékeny
polgárát mért csaptad be,
mért engedted marasztó ingoványra,
mért fújtál rájuk
jeges szádból jeges szelet,

ó test, ó áruló test!?

Hálós aggodalommal nézlek,
akin át hangos rétek örömébe mehettem,
játékos ösvény,
szilárdan ívelő híd,
fölvert a gaz, árokba rogytál.

- S most zárt kapu vagy, súlyos és merev,
melyről az igérettelen közöny,
mint suta illat szálldos szüntelen,

ó test, ó áruló test!

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok - Takaró Károly

Nemes Nagy Ágnes: Minduntalan

Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
                     De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.

Nemes Nagy Ágnes: Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

Bódás János: Valamit nem értek

Régóta ismerlek már Istenem,

S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.

De homályos elmém bárhogy derül is,

valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,

mert minden műved nagyszerű, remek.

Szereted a virágot, hisz színében

a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.

A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;

a harmatot, a forrást: makulátlan,

s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,

s mint az ember, testvérbe nem harap;

a szitakötőt, fecskét sast, galambot,

méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,

s hímporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;

szereted a gyermeket, mert arcán

az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,

Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!

De engem, aki szégyenedre válok,

ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!

Bódás János: Lehetetlen

Te azt mondod, hogy lehetetlen
És leereszted a kezed,
Csüggedt-fásultan belenyugszol:
Ha nem lehet, hát nem lehet!

Te azt mondod, hogy lehetetlen
S befagy az ajkad, a szíved,
Már alig mersz, s kihal belőled
Minden nagy, hősi lendület.

S miattad dúlhat itt a gazság,
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe
Dühödt őrültként a világ.

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;
Se szó, se vér, se könny, se jaj,
Se ész, se fegyver nem segít már,
Se ezer nábob, se arany...

Legyen mi lesz... ha ég az erdő,
Ki oltja el, s mit ér a gát,
Ha a tenger kilép medréből,
S őrültként dobálja magát?

Lehetetlen, - hát lehetetlen!
Méreggel, átokkal teli
A világ, - szenny, láz, kelevény már!
Lehetetlen megmenteni.

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,
S tapló van melleden belül.
És nem tudod, hogy a hívőnek
A lehetetlen sikerül!

Szavára forrás kél a pusztán,
A néma szól, a béna megy,
Manna hull, a hegyre hág a tenger,
Vagy a tengerbe lép a hegy!

Szeretet lesz a gyűlöletből,
A büszke megalázkodik,
A kapzsi ingét odaadja
S a káromló imádkozik!

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át,
Ha hiszel! - s mindez nem mese,
Példák beszélnek, nézd, körülvesz
A "bizonyságok fellege"!

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd
Le csüggedt-fáradtan fejed,
Lehet béke, lehet bocsánat,
Új élet, jóság, szeretet...

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,
Könyörgés, - semmi nem segít:
De megmentheti a világot
A legnagyobb erő: A HIT!

N. Ullrich Katalin: Remény

Milyen szép

a zöldülő őszi vetés.

Tavaszt ígér…

N. Ullrich Katalin: Akkor és most

Végül az ember –
ha engedik az égiek,
így-úgy, valahogy –
megbékél a halállal.

Most öltözködöm.
Akkor majd öltöztetnek.
Most beszélgetek.
Akkor majd rólam beszélnek.
Most még járok, nézek.
Akkor majd ők, lábujjhegyen,
s talán könnyes szemmel.
Most nekem fáj.
Akkor majd nekik,
talán…

Benő Attila: (közös csend)

Szóra bírni most nem szeretnélek,

csak a csend sátrában ülni véled.

Hallgatásainkba takarózva,

a szemünk egymáshoz igazodna.

Baka István: Csak a szavak

Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad

testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér

csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol

a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között

jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek

Pál Zoltán: Mondj igent

Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.