Igmándi Szűcs István: Zúzmarába szőve

Lágy zúzmarába szőve 

most mély a táj, 

melyben fagyott 

göcsörtök 

őrzik a múltat 

s a tanyák körül 

görbére aszott kerítések ácsorognak 

ittfelejtett harsonásai 

a tőrbecsalt gondolatoknak 

magányos tollpihe, mit ha 

szél zavar - megremeg: 

osonó fácán tudja már, 

hogy mi itt a rend - 

s hogy miért riad a vad 

ott a hókupacok megett.

Wallace Stevens: : A ház csendes volt, a világ nyugodt

A ház csendes volt, a világ nyugodt.
Az olvasó átlényegült a könyvvé,

S a nyári éj a könyv tudatos lényét idézte.
A ház csendes volt, a világ nyugodt.

Szavak szóltak, mintha nem volna könyv, épp
Csak az olvasó bújná a lapokat, mert

Ezt akarná, a Tudós akarna lenni,
Akinek a könyv: valóság, akinek

A nyári éj egy tökéletes eszme.
A ház csendes volt, más nem lehetett. Ez

A csend a jelentés része volt, az elme
Része: a hibátlan közelítés a könyvhöz.

S a világ nyugodt volt. S az igazság egy
Ilyen nyugodt világban, mely nem jelent mást,

Maga a nyugalom, a nyár s az éj,
A könyv fölé hajló, kései olvasó.

Tandori Dezső fordítása

Móra Ferenc: Sétálni megy Panka

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,

Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.

Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -

Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!

Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,

Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!

Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!

Búzavirág-szeme mosolyog reátok:

Nevessetek vissza rá, búzavirágok!

Kakukkfű az útját jó szagoddal hintsd be,

Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a dülőúton szegényke kifáradt,

Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!

Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,

Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!

S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,

Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

Móra Ferenc: Panka imádkozik

Édes jó istenem, elejbed térdelek:
Édes jó anyukám, tudod-e, hogy beteg?

Megfogyott arcáról lehervadt a rózsa,
Jókedvének elszállt tarka pillangója.

Erőtlen két keze liliom levele,
Ha verni akar is, csak simogat vele.

Tegnap a szép kötőm egy kis kávé érte,
A csipkéjét pedig... Mégse pörölt érte.

Bárcsak pörölne már, bárcsak csacsogna már,
Mint bukdácsoló kis fiára a madár!

Szegény anyukámon ki segit, ha nem te?
Gyógyitsd meg, gyógyitsd meg, aranyos istenke!

Juttass arcára a rózsák pirosából,
Fénytelen szemébe napod sugarából!

Gipsznyuszimat akkor teneked adom én -
Egyik lábára már úgyis sánta szegény.

Legyetek mindnyájan … együtt érzők… (1Péter 3:8)

Olykor nem könnyű együtt érezni valakivel. Talán azért, mert az adott helyzetben mi is érzünk valamit, bennünk is dolgoznak az érzések, és előfordul, hogy egészen mást érzünk, mint a másik. Fontos cél lehet ilyenkor is megpróbálni együtt érezni a másikkal. Miképpen a következő írás szerzője megfogalmazza:

A tükör összetört, és darabokban hevert a földön. Ezt a kisfiam tette. Néha a dolgok olyannyira tönkremennek, hogy nem tudjuk őket helyrehozni. Ettől az esettől elállt a lélegzetem. A kisfiam feldúltan, frusztráltan berohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

 Az ajtó akkorát csapódott, hogy a falon lógó, óriási tükör leesett, és a padlón ezer darabra tört szét. Nem szóltam egy szót sem. Felmértem a károkat, vettem egy mély levegőt. Átgondoltam, mit kell tennem: ki kell tennem a kutyát, hogy ne vágja szét a mancsát. A macskát ugyanígy a pincébe kell levinnem.

Kisétáltam a kertbe, és éreztem, ahogy forró könnyek áztatják el lassan az arcomat. Hihetetlen, hogy egyedülálló szülőként mennyire egyedül érzed magad a hasonló helyzetekben. Szomorú, és csalódott voltam. Ez tényleg megtörténik? - kérdeztem magamtól. Igen, ez mind valóság.

Ahogy ott álltam a kertben, sírást hallottam a fürdőszobából. Sajgott a szíve. Nyilván ő sem számított erre. Ijedt volt, aggódott, és szégyellte magát. Azt mondtam magamnak: Szedd össze magad, ennek a kicsi, törékeny léleknek szüksége van most rád. A legjobb oldaladra van szüksége, a legnagyobb együttérzéssel, ami tőled telik.

Menj be a lakásba, szedd össze minden bátorságodat, nyisd ki a fürdőszoba ajtaját, nézz annak az embernek a szemébe, akit a világon legjobban szeretsz. A kisfiam rám néz majd, és azt mondja:

„Anya, én annyira sajnálom, soha többé nem teszek ilyet!”

Öleld át, és éreztesd vele, mennyire fontos számodra, hogy minden rendben lesz. Mondd neki, hogy 'szeretlek, nem lesz semmi baj, túl leszünk rajta'. Menj, és beszélgess vele a haragról, magyarázd el neki, hogy a harag egy nagyon intenzív érzelem, mindenkinek joga van haragudni. Mivel a harag felszítja bennünk a tüzet, akár meg is tisztíthat. Ám le is rombolhat mindent. Nyilván meg fogja érteni.

Mondd neki, hogy jobb módja is van a harag levezetésének, szóval dolgozzunk rajta együtt. Itt vagyok, hogy segítsek neked. Nem vagy egyedül az érzéseiddel, és a könnyeiddel. Itt vagyunk egymásnak, és most szépen feltakarítunk együtt.

Felszedtük együtt a darabokat, együtt felsöpörtünk és felporszívóztunk. Mindezt csendben végeztük el.

Néha a dolgok eltörnek, néha mi törjük el őket. Nem az számít, hogy valami eltörik, hanem hogy hogyan törik el, és miért. Számít egyáltalán, hogyan reagálunk a törésre? Vajon megkapjuk érte a büntetésünket? Vagy esetleg segít nekünk átértékelni a szeretetet, és felkelteni bennünk az együttérzést? Igen! Az utóbbi! Ugyanis az ilyen helyzetekben tanulunk meg igazán szeretni...

(A szerző számomra ismeretlen)

Toma Judit: Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?

Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,
mikor te az előbb kaptál?
Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?
Mondd, mit kap az, aki csak ennyit kér magának?
És mondd, van a bocsánatnak ára?
Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára,
cipőre, kenyérre, ételre, italra,
-mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?

És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?
Örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?
És mondd, mi van, ha lejár az időd?
Hogy állsz meg majd akkor az emberek előtt?
Vagy ha végtelen a bocsánat joga:
minden bűnöd meg van bocsátva?
Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?
És aki adja, mindenkinek
egyforma mértékkel méri?

Mondd, miért nehéz megbocsátani?
Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?
Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?
S mondd, nem felejthette el már
régen azóta?

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?
S, ha találtam, továbbadhatom neked?
És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,
kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?
Mondd, lehet-e több adagot kérni,
hogyha tőlem kérnek, én is tudjak adni?
Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?
Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?

Mondd, -és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek-:
ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?

Tornay András: Tudom, hogy mindig velem vagy

A legnagyobb titkod, hogy

rejtőzködsz, s mégis itt vagy

tüzed lángol, s mégsem ég el soha

kezeid csillagokat óvnak pusztuló zuhanástól

csonkaságod megmutatva hívsz teljességedbe

néma minden hangszer, s

mégis szimfóniák születnek színeidből

A hajnal hallgatagságában

Az éjszaka nyugalmában

A múlt idő hibáiban

A jövendő álmaiban

A völgyben, a kanyarban

A földben, a magasban

Közelben és távolban

Könnyben és mosolyban

Tudom, hogy mindig velem vagy.

Szabó Magda: Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag

Sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni.

Gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni.

Induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni.

A jóságot még ma
el kéne kezdeni.

Óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni.

Puszta Sándor: Hála

Nem lettem hadvezér, sem hős.
Nem ültem tort vad csatákon.
Ha zeng a kürt, győzteseknek
A vivátot nem kiáltom.

Nem voltam emberfeletti,
De ember a borús mákon.
Köszönöm, hogy látom arcod
Megragyogni egy fűszálon!

Puszta Sándor: Agonia humana

a sárkányt ma sem öltük meg
a rák tovább épült bennünk
elesettek feküsznek a csatamezőn
ma sem támasztottuk fel a halottakat
sok miérttől keserűbb a szánk
egy fokkal sötétebb lett
börtönökkel falaztuk el a napot
sok kilométer szögesdrót-rácsot építettünk

megbocsátod-e Uram
hogy elfeledtünk ma is fényleni?

Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

Ágai Ágnes: Ki nem akar magyar lenni?

Ez egy verscím?
Nem, ez egy kérdés.
Ebben a hazában
ki nem akar magyar lenni?
Minden magyar
magyar akar lenni,
mivelhogy az.
Nincsen nemmagyar magyar,
nincs magyartalan magyar.

No, persze
van kitagadott,
megkérdőjelezett,
bizonytalan,
kiebrudalt,
kikényszerített,
kihátrált magyar.

Ez egy huzatos ország.
Ki ide húz,
ki oda húz,
ki sehova se húz,
kit az ág is húz!

Magyar-Magyar Monarchia.
Sok király,
sok császár,
sok alattvaló
mindössze 93.000 négyzetkilométeren.
Régi dicsőségét
lámpással keresi az éji homályban.

A magyar
mindenütt magyar,
a lelke
és az akcentusa magyar.
Keveri idegen nyelvbe
bele magyar,
mert az neki
volt anya.

Magyarral
teli a nagyvilág.
Á, magyar!
Liszt, Bartók,
Puskas, Rubik!
És dicsőségesen megnyert
vesztes forradalmak!

A magyar viszi magával
a magyarságát!
A lelátókon: Ria, Ria...!
A pubban: Hogy az a jó…!
A magyar szíve
teli búval és bánattal.

Felismerni a magyart
cifra járásáról,
bejárja a Földet
és hazajön meghalni,
mert akkor már szeretik,
és magyarnak tartják,
igazi magyarnak!

Kamarás Klára: Őrizz meg…

Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben..
Búcsút veszek lombtól, virágtól..
maroknyi léttől.. csalfa nyártól..
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak!
Aki voltam.. s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.

Kamarás Klára: Kis szerelmes vers

Szeretlek! – talán mondtam ezerszer is,
ámde szívemből soha ki nem alszik
a láng, mely egyszer érted felcsapott.
Szeretlek, és őrzöm szívemben a lángot,
melyet az ősz ragyogása hozott.