Zelk Zoltán: [Ha végül…]

– S ha végül egyedül maradsz?
– Egyedül maradok.
Akkor se társtalanabb, mint
az egymáshoz kötött rabok.

– De mégis, hogyan képzeled?
– Sehogy. Csak úgy. Meg és.
S egy tacskó árnya a falon.
És gyertyasercegés…

Zelk Zoltán: Kérdező

Eléd térülne minden út,
minden kaptató, minden ösvény,
minden meredély, minden szurdok
miket bejártál valaha,
s vállát feszítve a jövőnek
hátrálva hívogatna
az álarcos remény:
tudnál-e nemet mondva
befordulni a falnak
vagy az igen, a mégis,
a mégegyszer, az újra
te halálfélelemmel sújtott,
te tört ágba kapaszkodó?!

Zelk Zoltán: Iszonyú ütés

 Ki közel a halálhoz,

úgy jó neki, ha egymagában –

Nem a végső zuhanás iszonyú,

az iszonyú ütés az iszonyú,

amit halálunkkal a Kedves

arcára, szívére.

Zelk Zoltán: [Kimondatlan szó]

A Sirály című kötet összeállításakor

Ami bele nem fér tíz sorba,
ami egy kurta versszakaszba,
ami egy ki nem mondott szóba,
aminek visszhangja nem dördül
a lebontott házfalakon –
– – – – – –
Ha nincs olyan, de egyetlen szavad
melytől a mindenség kicsordul,
ha két szó kell szájadnak, már fecsegsz
hát hagyd abba, s hallgasd miként rezegnek
két kimondatlan szó között
a némaság sürgönyhuzalai –
– – – – – –
Tizenegyezer és néhány száz sorral
azzal sem annyit, mint egyetlen szóval,
ha azt a szót ki tudnád mondani –

Oláh András: hogy magadba zárj

a levelek is visszafelé hulltak azon az éjjelen
beleolvadtunk az erdő szövetébe
cipőm orrát bámultam félszegen
a bugyrot ahová Isten száműzött
karjaid rejtekében vacogtam – hagyva
hogy az esőcseppek végigfolyjanak szerelmünkön
hogy benned lassan átmelegedjek
s hogy magadba zárj – mint gyűrűiket a fák

Fodor Ákos: Por, idő

az idő elkedvetlenít és cselekvésre ingerel,
mint a gyönyörű tárgyakon minduntalan megülő
por – és habár az egész végtére is reménytelen;
ragyogásukért mégis érdemes, igen, érdemes újra és újra és újra
letörölgetni a dolgokról a port, a por-időt

Jókai Anna: A készülődő imája

Ne csak velem, de általam történjen;
az aktív meghalás erejét kérem.
Nem eutanázia; nem ön-gyilok:
értem küldött, felismert angyalok.

Sebestény-Jáger Orsolya: Virradat

Fűzfákon át sír a szél,
megannyi emlék-ablakot nyitott.
Göcsörtös évek erezetén
buknak át korhadt csónakok.

Lucskos ez az est.
Még nem adtam át Neked.
Kóbor kutyát játszik a múlt,
hogy énem belülről eméssze meg.

Jó lenne megnyugodni már, magamba kuporodva,
csak csobbanna át az éj e vénséges habokba,
csak hallanám hangod: „Ne félj” -
 mert a mindenségnek hangja van.
Őt hallom átlényegülve,
 s hallottam egykor – még alaktalan.

Már fölfelé nyújtózom, mint szél tépte fűzfa ágak,
így nyúlnék mohón és fogvacogva
e védtelen éjben utánad.

Virrad már. Távlatokat áttörve érkezel.
A hullámok mind elsimulnak békéd fényeivel

s míg sírok, mint egy gyermek,
Te engeded megint
látni a mindenségen át a Mennybolt színeit.

Jász Attila: (el)

Amikor annyira kellett volna,
hogy itt legyél és szeress, és
amikor olyan nehéz velem,
fogd a kezem, simogasd fáradt
fakéreghomlokom, amikor nagyon
fel vagyok indulva, hogy

ez nem mehet így tovább, pedig
belehalnék, ha csak egy percig
is lélegzésed gondolata nélkül
kellene élnem, de ím, itt a perc,
épp előttem múlik, és távozik,
nélküled is, veled együtt, el.

Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Ne ítélkezzünk

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. (Mt 7,1)

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele: – Milyenek itt az emberek? – tudakolta. – Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs. – Athéni vagyok. – És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg. – Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan. – Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek. – Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg: – Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy! Az öreg bölcs mosolyogva csillapította: – Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

(Számomra ismeretlen szerző)

Heltai Jenő: Levél

... Ha el akarna néha jönni hozzám,

Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,

Ha nem is hozhatnám le az eget,

De beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam,

A sok lyukat megfoldanám titokban,

Rozoga, tintás asztalomon itt

Elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve,

Főznék teát, mikor leszáll az este.

S amire nem volt példa soha még:

Szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne,

S azt mondanám, ha menni készül: "még ne..."

Suttogva kelne ajkamról a szó,

Hogy élni édes és szeretni jó.

Sebestény-Jáger Orsolya: Filemon és Baucis

Ránk szőtt évek fátyola lobban,
ha válladra hajtom a fejem,
pókháló finom ráncaink gyolcsát
tépi szét bennünk e múlatlan szerelem.

Lásd, Filemon és Baucis lettünk
egymásba fonódunk: mint fatörzzsel az ág,
míg víztükör felett, távoli partokon
álmodik bennünk a fiatalság...

Gáspár Aladár: Várakozás

Micsoda csend
és milyen idegenség
szorong
e szobává szűkült térben,
ebben
a falak közé zárt,
sanyarú sötétben.
Csak egy ajtón át
dereng be résnyi fény,
mely szegényes asztalt
rajzol középre,
meg egy megbillent széket
arctalan alakkal.

„Van”, ahogy tán „volt” is
eszmélése óta…
Vár hitetlenül
kóbor vigaszhozókra.

Mészáros Ferenc: Zsoltár az örök nőhöz

Kútszemed időtlen mélységéből
Visszacsillannak az évek és a pillanat,
Amikor megnyílt az óvó fészek,
S jöttél a világra fénynek...

Nem azért fakadt e dal,
Hogy számláljon évet, hónapot,
Ez csak egy merengő sóhaj,
Mely áldja az Istent, hogy adott!

És áldja az Asszonyt, akiből nyíltál,
Mint egy virág a kikeletben,
Küldte a méhéből fények titkát
Örök hitet a szerelemben.

És áldom a forrást szemed mélyén,
Ahol a fényed időtlen csillan,
Ölellek makacs, önző szívvel,
Fürödnék Benned holtomiglan!