Kassák Lajos: A jó hétköznap

 


Egyedül. A januári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél,
akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalmai itt virulnak a szivemben
és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegit engem.
Jó tehát igy egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem
s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kiváncsi vagyok, felel a kérdéseimre s ha fáradt vagyok, felcsigázza kiváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Ó, ember, egyedül vagy megint, mondom szeliden s a karjaimban tartom magam ugy,
ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét. Hideg van és nem fázom,
sötét van és nem félek és hallom, hogy szólit a világ, amellyel
gyökérig egy vagyok ezen a magányos órán.

Kassák Lajos: Csöndes kétségbeesés

Mit üzenjek néked, távoli barátom,
drága jó cimbora, ki mellett ugy herdáltam el életem javát
mint gazdag ember, ha mértéket vesztett italban és nőben
s vénülő fejjel látja csak, milyen boldogtalan volt egész életében.
Merre kiáltsak feléd, hogy válaszolhass gyámoltalan kérdésemre:
szereted-e még a táncot és a lányok szeretik-e még,
ha sulyos tenyereddel ráveregetsz fiatal combjaikra?
Hallgasd csak, itt ülök az ismeretlen ház eresze alatt
és fiatalságunk elszállt álmairól énekelek.
Éjszaka van, a fák porbaejtik sárga lombjukat,
nyoma sincs madárnak, riadtan sirnak az esőverte prücskök
s egy gazdátlan ladik ring a tó közepén.
Hej, hajj! Jó öreg cimborám, mi szépet is üzenhetnék ebben az órában?
Egyedül vagyok, bizony nyomoruságosan egyedül,
keresztbe vetett lábakkal ülök és nézem, ahogy fejem fölött
kihunynak az őszi csillagok.

Kassák Lajos: Valahol harangoznak

Lejöttem a hegyről, ahol két hónapig éltem,
virágos fák között s aztán érő gyümölcsök árnyékában,
mint szorgalmas földmüvelő dolgoztam napestig.
Szavakat róttam egymás mellé, melyek életről és halálról szólnak,
miközben Téged is dicsértelek apró, fekete betüimmel,
melyek ugy jönnek elő a lélek mélyéről, mint a hangyák,
szárnyra kelnek és végtelen tereken át szétviszik
napjaim arany dalait a világba.

Most itt állok a kapuban, egyszál virággal a kezemben,
mögöttem a hegy, melyről bucsu nélkül távoztam,
előttem a város s ha egyszer még elérem, meghajtom magam előtte
mezők tarkaságával a szememben és kedves gyümölcseim izével a nyelvem alatt.

Elég volt a magányosságból és az édes békességből is elég volt.
Messze innen a város, de elindulok felé még ebben az órában
egy felejthetetlen évszak emlékével a szivemben.

Kassák Lajos: Két pont között

Megbeszéltük életünket
távolból szóltál
s a tenger hullámai felmutattak.

Emlékeim az ajtó résein
szűrődnek át
s a tükör gyűlölködik.

Milyen kimeríthetetlen
milyen betölthetetlen ez az idő.
Fejem felett
mintha egy galamb lebegne
vérrózsával a begyén
s te nem láthatsz engem.

A tegnap és a tegnapelőtt oka mindennek
az átlyuggatott házak
a széthányt papírrongyok
a halottak elkerülhetetlen árnyéka
a kutyák
amint patkányokra vadásztak
egy borbélycégér nyikorgása a szélben
egy megsebzett torony
keresztje a sárban.

Mozdulatlan állok ott
ahol éjféltájt elhagytál
ígérettel a szádon.

Miért zártad be az ajtót
amin kiosontál.
Hogyan nyújtsam át ajándékom
szívedet és a szívemet
amint egy párna ráncai közt
alszanak.

Lucian Blaga: Zsoltár

Szeretkezünk: vagyunk. Akkor – kétségtelen.
S az éj órái bár vakok,
nappal ragyog,
Elohim, tiszta fényeden.

Esti aranyfények alatt te látsz csak
minket a ligetekben kóborolva.
Járkálunk a nagyhét jegyében,
eszmében eszme, kéz a kézben.

Úgy jó, ha dicsőíthetünk
a vágyért, Elohim, mit megengedsz nekünk!
Sebe csupán a hallgatásnak
minden szó, amit ejthetünk.

Tandori Dezső fordítása

Garai Gábor: Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
      a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
      mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
      s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
      tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
      leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
      ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
      s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
      mindketten aláhullanak !…

Ó, ha így tudnánk összefogni
      egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
      folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
      így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
      fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
      mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
      egész létemmel van közöm!…

Forog, forog a nő a férfi
      foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
      bármi föloldás kellene!

No most!… Földet ér a mutatvány.
      Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
      szobrában állnak idelent.

Zágorec-Csuka Judit: Szelídíts meg

Szelídíts meg szavaiddal,
hogy higgyek szavaidban.

Szelídíts meg tekinteteddel,
hogy szemedbe nézhessek.

Szelídíts meg kezeiddel, hogy még
egyszer megfoghassam a kezedet.

Szelídíts meg mosolyoddal,
hogy mosolyoghassak még rád.

Szelídíts meg magányoddal,
hogy én is megszelídíthesselek.

Kassák Lajos: Szívemnek hízelgő dal

Álomszeretőm
súlytalan test
igéző körvonalai
a semminek.

Úgy hagytál el
hogy bennem maradtál örökre.
Senki nem látja hogy élsz
virágcsokorral a kezedben
s a tavaszi szél hordja szét
nevetésed gyöngyeit.

Ó te sosem volt valóság
fényporígéret
a lepke szárnyán
szép álomszeretőm
ölelj magadhoz
szeress.

Jókai Anna: Ima teliholdkor

Feszül a bőr a Hold dobján
virágot színlel a bojtorján
lüktet a szív, a dobverő pereg
vitustáncban rángnak az emberek
folyók és tengerek
álnokul dagadnak
kevés a foganatja
Uram a szavadnak

mint a hangyaboly
álmában is nyüzsög a város
elszabadul minden
ami józanul káros
Uram lásd be
az őrület ragályos

Telihold éjszakáján
regulázz meg engem
ámokfutóvá ne váljon
ledöngölt szerelmem.

Kassák Lajos: Hűtlenséged terhei

Beléptem a térbe
amint az éjszaka
éhe fenyegetett.
Ismerni akartam
az utat és a célt.

Mindig tovább tovább
ahol a te lábad
nyomait sejtem
hol a te mosolyod
sugara világít.

Szerettelek nagyon
s folyvást kerestelek
de nem találtalak
a zord egek alatt.

Egy forrás fecsegett
nem értettem hogy mit
süket és vak lettem
nélküled.

Novák Éva: Addig

Addig bírja az ember,
amíg azt hiszi, örökké élni fog.
Amikor ráeszmél, hogy mégse,
remélte, de nem kivétel ő se,
megfárad hirtelen, kidől,
hídtartó oszlop a híd alól,
ami a sorsa, erőtlen tovább tartani.
Ezért nincs átjárás soha
vágyott és való világok között.

Ágoston Tamás: Fortyog a gyűlölet

Látod ezt a helyet a térképen?
Itt lakunk.
Ez a Szabadságtelep.
Régen itt temető volt.
A háború után, az ötvenes években, felszámolták.
Felnyitották a sírokat, a csontokat összegyűjtötték.
De az is lehet, hogy csak a sírköveket vitték el.
A csontvázak a földben maradtak.
Tudod, mit jelent ez, fiam?
Azt, hogy a lábunk alatt egy temető van.
Ha ma lenne a feltámadás, a környék tele lenne ismeretlenekkel.
Mindenki sírna a boldogságtól.
De aztán ugyanúgy folyna tovább minden.
Egymásnak esne a sok megboldogult.
Jönnének a beszólások, a kicsinyes viták, az örökös perpatvar.
Maga lenne a pokol.
Esténként erre gondolok, fiam.
Fekszem az ágyban, és arra gondolok,
hogy a házunk alatt fortyog a gyűlölet.

Jókai Anna: A születő üdvözlésére

Megmosdatunk, megmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk súlyodat.
S titok, kit szeretünk benned.
Ott: Isten veled
Itt: Isten hozott

Jókai Anna: Halottbúcsúztató

Megmosdatunk, felmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk a veszteséget.
S titok, kit szerettél bennünk.
Itt: Isten veled
Ott: Isten hozott

Petőcz András: Zárójelvers op. 42.

((         Éhező-hálás ujjongással: óriás kéz tart a tenyerén, gondolom
            magamban, zuhogó-vészjósló esőben futok, hideg szélben, mégis
            érzem a megnyugtató biztonságot --- nem pusztítanak el hideg
4          tekintetek, alattomos szavak: éhező-hálás ujjongással testedre
            hajolok --- nem pusztítanak a hideg tekintetek, alattomos
            szavak, óriás kéz tart a tenyerén, vigyázza lépéseim, őrzi
            mozdulataim, miközben testedre hajolok, miközben tested fölé
8          magasodom, tisztán kéklő, gyönyörű égbolt alatt --- a felhők
            a folyókban úsznak, a zuhogó patakok az égbolton rohannak ---
            meddig tart majd?, kérdezem, meddig tart majd, hogy meghúzhatom
11         magam ennek az óriás kéznek óvó melegében?; éhező-hálás
            remegéssel-ujjongással
            simulok testedre,
            és nem keresem, ki az, akinek tenyerén
14        megbújva nyugodtan figyelhetem, ha égboltom mégis elsötétedik --- ))