Sebestény-Jáger Orsolya: A világtalan világa

(Jn 9)

Voltam világtalan. Útszélén álmodó.
Porba írtam nevem kezemmel,
látó szemekkel sem volt látható.

Éltem emlékét a földnek,
magamba szívtam kövek porát.
Erdők riadt reményét sodorta felém
időkön túlról egy másik világ.

Majd sarum szertefoszlott a köddé vált fák alatt,
s világtalan árnyam mind feledtem -
mikor megláthattalak.

Bódás János: Új kenyér

Az új búza már ömlik a garatra.
A föld hálás volt, most is fizetett.
Hogy új kenyér került az asztalodra,
tudod-e, hogy kinek köszönheted?

Köszönd meg népem dolgos önmagadnak,
köszöntsd az ekét, kaszát, szekeret,
követ, szitát - s mind kik szerszámot adtak,
ki fúrt, kalapált, szőtt vagy tervezett,

a vetőket, az aratót, a molnárt,
a péket, s kik a kenyeret kihordták...
De az égre is emeld fel szemed,

(tudod, hogy fényt, szellőt, záport ki ad)
s töltse be szíved csendes áhítat,
mikor az új kenyeret megszeged.

Túrmezei Erzsébet: Nyár

Uram, áldalak a nyárban.
Aranykalászos határban
száll most hálával teli
trónusod elé az ének
tüzéért a nap hevének,
mert a szemet érleli.
Esőcseppek záporáért,
hajnalok hűs harmatáért,
mindenért az ég alatt
vigassággal áldalak.

Friss vetés, szép zöld ígéret
magot hozott és megérett,
s amint lengeti a szél,
zizegő, szelíd szavával,
hitet tevő himnuszával
nagy jóvoltodról beszél.
Boldog, aki érti, hallja,
s míg aratni lendül karja,
miközben rend rendre dûl,
téged dicsér egyedül.

Minden kicsiny búzaszemben
térdrekényszerítesz engem,
csodatévő Istenem.
Kezed odatette áldva
a nyár gazdag asztalára
mindennapi kenyerem.
S asztalán a keresztfának
Fiadat is odaszántad,
hogy benne legyen nekünk
kenyerünk és életünk.

Egyed Emese: Ott a helyem

Mert visszahoztál örvényből, homályból,
nem hagytál elpusztulni egyedül,
mert mégis gyermek és varázsló voltál,
ki mosolyával könnyeket törül
és úrrá lesz halálon, életen,
tudtad, hogy kívüled senkim, senkim:
karodba vettél, bajlódtál velem;
mert elfogyott a levegő,
mert sajgott bennem vér, velő,
mert nem értettem,
nem értetted,
s ellenünk fordult az idő
(zöld kövei, áruló könnyek
már nem jelek, csak tündökölnek);
akit megmentesz félelmeitől,
tiéd örökké: szótlan feledésé;
tanítsd hát újra szólni, tanítsd élni,
gyönyörködni és játszani bolondul...,
mert sós tengercsöpp, halvány jadeit
vetít rám békét, csillag-óra fordul:
erős sugárú életemmel,
minden sötéten áttörő hitemmel
ahol te vagy:
ott a helyem ezentúl.

Egyed Emese: Kétféle sípálya

 1. EMLÉK A FÉLELEMRŐL

Szél jött a hegyre vad csikóival.
Hómezőn futott, letarolt gerincen,
jégtükröt zúzott, erdőben sírt fel,
nem talált kéményt, hogy belesüvítsen,
hótalpak nélkül siklott fölfelé
a versenypályán, éjjelbe kacagva
pörgette meg a felvonó csörlőjét,
és a dróton futó lécüléseket mind
végigpróbálta, míg leért az aljba.
A fenyőtörzsek sóhajtoztak.
Egy csillag sem volt rá kíváncsi.
Hóörvényt kavart, féltél, tudtad,
hogy tovább nem lehet már várni,
nem ment meg senki, kiszaladtál,
felültél zúgó szekerére,
és hagytad, hogy vigyen, vigyen,
bár pusztulásba, messze végvidékre,
csak ide vissza ne!


2. ÉLETADÓ ÁLOM

Törpe fenyők közt vár a fény,
hogy felcsatolja léceim,
hószín mosolygás fut felém
messzi hegyek arcélein,
parányi dombok ringatóznak
lábam alatt, szárnyas hajómat
könnyű botok terelik sík mederbe;
elhagy a fenyves - visszatér a fenyves,
suhan a lelkem, nem ér földhöz, perchez,
hullám a mélység, szikrázó fehérből,
örvénylő kétség engem már nem ér föl;
függő, jeges faladon, ifjúságom,
akad a léc, maradna minden áron,
sorsfordulat sok kanyargása: félek,
kifut az út alólam, és ki véd meg?
Ha lejutok, a béke vár az aljban,
s a szerelem, hogy végre eltakarjam
szemeimet, s hagyjam, hogy ölbe kapjon,
forró hóval mossa le alvó arcom,
s ha karjain, mint völgyben, megpihentem:
lengő derű, jó mámor felvonóján
vigyen magával engem!

Anga Mária: Megérkezel

Kiállok a tavaszt lélegző hegy tetejére,
ott várlak, ahol a fakadó források
elégetik a havat, a telet, a hideget.
A fák évgyűrűikkel magukhoz bilincselnek,
de hová is mehetnék, amíg Téged várlak.

Összeborulnak időtlen fényei a délutánnak,
hajnallá hasadnak. A felhőpagodákból
madarak röppennek a földre, hírt hozó éneket
énekelnek: már szívemhez közel vagy,
nemsokára megérkezel!

Finta Éva: Ülnék melletted…

Ülnék melletted én, a jámbor
örök anyagból, tán titánból
nemes fémek ötvözetéből
legapróbb részecskéből: fényből…
Múlandóságból, hervadásból
illatok elkevert dalából
zsongásból, zsibongó erekkel
virágzó, rózsálló tüzekkel…
Ülnék melletted én, a bátor
szoborba öntve hallgatásból
vagy szökőkutak csobogása
módján szavakkal dudorászva…
Csak itt ne kéne várnom estig
és holnapig, s minden napestig
magamba visszaszelídülve
a múló múlással vegyülve
míg átveri az üvegablak
áttetsző anyagát a tegnap
a lebukó, az alkony napja
s számat nem kulcsolja lakatra.

Egyed Emese: Pasztell

Felködlő félelem a sorsunk, alkonyat,
tűnő aranyhomok lassú örvény alatt.
Felhőbe búvó part, rejtsd izzó testem is.
Szél hajló karja tart: pihenhet már az is.

A vízen villogás, felhőtlen reggelé.
Szemem tükrén varázs: közelgő kedvesé.
Fölszáll a köd, meleg párája fönn ragyog:
látod, kicsim, veled nyugszom és virradok.

Anga Mária: Hittel vártam

Gyötrelmem ágyát megvetette az idő,
de én hittel vártam a reggelt, mert tudtam,
hogy ablakom szaruhártyája lassan rétegződik,
és összegyűjti bíborát a fénynek,
az lesz az én menyasszonyi ruhám,
mert amióta veled háltam, minden
éjszaka a nászéjszakám.
Végre a vér és verejték nem a gyötrelem,
hanem a boldogság, nem jár már fejem fölött az éjszaka,
vagy ha mégis eljön, akkor csillagosan ragyog,
koronát ad nekem, a gyönyörűséget szétsugarazva.
Szívemig ér az ének, csudák és tündérek
lakják a szobámat, minden évszak ölemben lángol,
ha az kell, hogy életben maradjak,
akkor újra szülöm a halált!

Zirig Árpád: Négy évszak

Tavasz:

Naponta új fények,
naponta új hírek,
új mesék, csintalan
hazugságok:
valami újdonság születik.
A gondolat rejtekén
remények, álmok.
Színekbe bújik a táj,
a fecske lakója lesz a háznak.
Friss élet robbanása,
megismerés őrülete,
titkok, titkok és újabb
titkok várnak.
Születő fények,
illatok, távlatok,
ráérzések ereje,
jelen időből érkező
hangok, csiklandós ízek –
kövek alá rohanó patak,
gondolataim rejtekében
fölismertelek, megtaláltalak.
Most így könnyű az
egyensúlyt tartani,
az elszabadult hangok
a jövőről beszélnek –
a reményt vélem hallani.


Nyár:

Kőbe zárt sóhajok kitörnek,
tenyeredben lakik az éden.
Rövid éjszakák forrósága a
titkok fuvallatát hozza.
Pirkadat, arcod tüze
lobog az égen,
öröm gyümölcsei érnek a fákon,
fények, mosolyok.
Amit a képzelet átölel,
mind a tulajdonodnak
tudhatod.
Tükör előtt mondj mesét,
légy bűbájjal teli,
mint szerelmes kuruzslók.
Árulkodó pillantások,
hírt szülő hajnalok,
érintések, vidám repülés,
örömeidet a nap fénynyalábja
könnyen fölfedi.
A fantázia újra szül,
mint folyó a völgyet,
bőség bőséget terem.
Erős a karom,
gazdag az öled.


Ősz:

Balgán azt hiszed
még nincs késő,
érdekes a világ.
Hátranézni nem érdemes,
lépteid alatt a rét
csupa vadvirág.
Előlopkodni a régi szavakat,
javítani még fájdalom nélkül
mindent lehet.
Nem hiszed el, hogy
megcsappant az erőd,
de könnyebb már elkezdeni,
mint reményt vesztve
befejezni azt a régi éneket.
A köd köpönyege rád borul.
Jó volna csak néhány szót
kilopni alóla,
hisz emlékekben rejtőzik a
túlélés, titkokat takar
a falióra mutatója.
Bízni kell, bízni lehet újra.
Bár deresek már a hajnalok,
síró szél hátadat verdesi,
csapkodja, kipirul
az arcod s hittel hiszed,
hogy szemedben őrzöd még
a tavaszi harmatot.


Tél:

Üres, szomorú a határ,
lekaszált, fölszántott,
veszteségek termése begyűjtve.
A megkésett hajnal köddel,
dérrel érkezik,
énekes kedvét vesztett
cinke száll ereszünkre.
Hideg nyikorgással fények,
titkok bújnak elő,
megfeneklik a színek tobzódása,
a kiüresedett helyeket a hó
jóhiszeműen befedi,
mozdulatlan fátylakat
aggat a fákra.
csupasz ágakra ül a nap
temetkezik elhagyott magányba
Már fölháborodni is késő,
ideje van a tisztulásnak,
megérkezett az emlékek uralma.
Az ég nem izzik feletted,
apró fények őrzik az estét.
A jövőből ki vagy zárva,
kopott, roskatag lett a világ,
Megvakult, didergő az utca,
rád nehezült a tél jégkabátja.
Arcod ráncaiba könny szivárog,
bizonytalan kezek után kapkodsz,
szemlesütve várod, hogy
átvezessenek egy új világba.

Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam, miért van,
hogy az embernek mindig hiányzik valami,
ha mindene megvan, és még az is egyértelmű,
hogy szeretik,
akkor is az életből valami hiányzik ,
talán, elfelejtettünk valami fontosat,
talán az ünnep hiányzik,
az olyan ünnep, ami több az egyértelműnél,
nem a naptári piros betűsökre gondolok,
hiszen abból van sok,
majdnem olyanok, mint a hétköznapok,
az ember életéből a váratlan hiányzik,
nem a nem várt gazdagság,
vagy siker, amire gondolok,
annál sokkal egyszerűbb a dolog,
olyan, amit megkapnak a gyerekek,
(aki megkap)
és megkap a kedvenc kutya is,
ők nem elégszenek az egyértelművel,
az egyértelmű szeretettel,
nekik annál több kell,
ők kedvességükkel
a simogatást kikövetelik maguknak ,
még a jéghegy se tud ellenállni nekik,
de mi már kinőttünk belőle,
mint a gyerekjátékokból,
mint a gyerekbetegségekből,
nem simogatunk,
és bennünket sem simogatnak,
talán a hiány érzésének az egyik oka,
hogy aki már felnőtt,
simogatást csak sajnálatból kap,
de csak úgy váratlanul,
csupán ellenállhatatlan szeretetből,
csupán, mert valaki örül annak,
hogy ő a világon van,
azért senki sem simogat,
se szóval, se kézzel, se szemmel,
az csak a kutyusoknak,
a kisgyerekeknek,
és az ifjú szerelmeseknek jár,
mi nem kérünk, és nem kínálunk,
mi anélkül is jól megvagyunk,
de azért valami mégis hiányzik,
talán pont ezek a váratlan,
örömteli pillanatok,
mikor az egyértelmű,
egyértelműen érezhetővé válik.

Szabó Magda

Brandt Viktor

" Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is."

Csáky Károly: Van remény

Nincs már meleg

az éjszaka fészkében,

fekete madarai az Úrnak

kiszálltak belőle.

Csillagszemük

az ég boltozatján

 fényesedik,

könnyeik helyett

a hajnal hullat harmatot

a tájra.

Halkan kilép

ködfátylából

a reggel;

gyöngyöt rajzol

ezüstös dérből

fonnyadt fűszálakra

a nap,

s mi hisszük:

bennünk is felkel még

a holnap.

Baka Györgyi: Ha szeretni tudnál

Ha szeretni tudnál,
bennem megláthatnád magad

legörbülő szám sarkában
tegnapi szavaid gödre

szorongásod köddel takarja
a bennem vándorló Napot

mégis bizalmam újulva
virágait kibontja:

apróbojtorján, szalmagyopár,
gyujtoványfű és iringó

leveleiket ha összemorzsolod
sebeidet belőlem gyógyítod

arcod és álarcod között
a résben tanúként ott vagyok

merülj belém
szűntelen forrásodba

odaadottságom áradásában
ha elvesztenéd magad

rátalálhatnál legbelül
arra, akit eddig még nem

láthattál soha vakfoltod miatt