Pilinszky János: Elhagyatva

Reggel tompán ébredt. A tegnap kapott sebnek percekre volt szüksége, hogy megteljék vérrel, és fájni kezdjen. Akkor éles, tűrhetetlen fájdalmat érzett, s azt, hogy ezzel a sérüléssel lehetetlen lesz egyetlen nappal is tovább élnie.

Szobája, a megszokott tárgyak se segítették. Mikor a mosdóban megnyitotta a csapot: mintha tulajdon vére csorgott, ficánkolt volna a porcelánon. Arcát a hideg vízbe mártotta, s úgy maradt állva, tenyerébe temetett arccal a mosdó felett.

Alig volt ereje befejezni az öltözködést. Ágyát nyitva hagyta, még a hamutartót se ürítette ki. A hosszú évek alatt összegyűjtött emlékek helyüket és értelmüket vesztve állták körül, mint egy seszínű rommező különc darabjai. A legkedvesebbekből, legmeghittebbekből is kiköltözött az élet, valami ismeretlen helyre, elérhetetlen távolságba.

– Egyedül – gondolta, de nem volt ereje kimondani, valójában még rágondolni sem. Kifelé menet az előszoba falán megigazgatott egy félrecsúszott képet, s ez a mozdulat újból szíve mélyéig megzavarta. Miféle rend, amibe óvatos gépiességgel visszabillentette a képet? Micsoda felesleges egyensúly?

Az ajtót is lopva tette be. Ugyan, mit csukott be maga mögött, mit hagyott oda? Hát el lehet hagyni az ürességet, az egyedüllétet? Ki lehet lépni belőle és kulcsra lehet zárni?

Ment lefele a lépcsőn. – Hát van az elhagyatottság birodalmában lefele és fölfele? Fokokra lehet tagolni az árvaságot?

Céltalanul csak állt volna az utcán, de nem mert megállni. Arrafele indult, amerre a legkönnyebbnek tűnt a járás, erőtlen, nagyon könnyű lábakkal, mint egy eltévedt állat, akit minden szellő megindít, mintha az életet már csak utánozná.

Délelőtt egy játszótéren találta magát, s akár egy álomból riasztotta a vasgolyóként hozzá csapódó labda. Délután egy padon ült, s a felhőket bámulta.

Poros és értéktelen aranyból volt az ég karimája, teteje meg áttetsző, híg kékségnek látszott. A felhők nem mozdultak rajta, csak csüngtek alá meredeken, mint óriási papírmasé sziklák. Nem lehetett elviselni, és nem lehetett nem elviselni többé ezt a könyörtelenül kivilágított ürességet.

Így érkezett el végre az este, mely egyszerre hozott fokozott fájdalmat és enyhítő sötétséget. Először érzett éhséget és fáradtságot. Először érezte, hogy megindult valamerre.

Végre megállhatott. A templom üres volt, s már csak a gyertyák lobogtak az aranyrácsos oldalfülkében. Fáradtságtól forró és fáradtságtól hideg arcát úgy szorította oda ehhez az aranyrácshoz, azzal a szinte testies áhítattal, mint a hajdani jászol falához a betlehemi bárány. Először mert rágondolni arra, hogy elhagyták.

Most már kicsit vágyott is hazamenni, s hogy ágya fölött fölcsavarta a villanyt, s körülötte kivilágosodott a szoba, mintha valami édességet is érzett volna, a birtoklás minden vágya nélkül, mintha valaki helyette kimondta volna – a szobájára? az életére? –, nagyon közelről csak ennyit szólt volna: a tiéd. És ettől kisimult az ágya, és a fényképek a falon, s a bútorok, s maguk a falak is újra az övéi lettek.

Megint volt ereje tükörbe nézni, s az üvegből, mint többnapos utazás után, fáradt, poros arc nézett vissza rá, s valaki ismét megszólalt benne: a tiéd, a te arcod néz vissza rád. S valami hasonló ismétlődött meg vele akkor is, mikor levetkezve ruháit, ráfektette a szék karfájára. Az én ruháim – gondolta. S nem elhagyatottságot érzett, inkább olyasfélét, mint a bibliai mezők lilioma. S mikor ágyába feküdt, takarója alá bújva, s beburkolózva a sötétbe – ezt a sötétséget is, ezt is magáénak érezte.

Nagyon fáradt volt, gyorsan elnyomta hát az álom. Sokkalta gyorsabban, mint remélhette. De éjszaka különös álom riasztotta.

Azt álmodta, hogy valami nagyon népes ünnepély, csodálatos karácsony után volt, amikor már mindenki lefeküdt a házban, s ő – ki tudja, ki volt ő ebben az álomban, ebben az alvó házban? – még egyszer végigjárta a fenyőillatú szobákat, még egyszer rendet rakott bennük, összehajtogatta az alvók puha, viaszfoltos ruháit. Hogy kik voltak ezek az alvók? Akkor álmában mintha tudta volna, mintha nagyon is tudta volna!

Senki se hiányzott – ezt határozottan érezte –, senki se! Lecsavarta a lámpákat, végig az egész házban, s elment aludni a szobájába. Itt – ezzel a hiánytalan békével a szívében –, ekkor riadt fel, ült fel az ágyában.

Egyedül ült a sötétben, az éjfél utáni lakásban. Tudta, hogy egyedül van. Az álom is kiszállt belőle, mégse érezte többé az ürességet. Alvókat érzett maga körül, élőket, olyan közelségben, hogy egyetlen kis mozdulatával bármelyiket elérte, felkölthette volna. És ekkor, mint valami hatalmas, erős folyam, csodálatos békesség jött el érte, melynek földöntúli sodrában többé nem lehet egyedül maradni.

(Új Ember, 1959. december 27.)

Demjén Ferenc: Kell még egy szó

Dal

Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér,
Az úton majd néha, gondolj reám,
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.

Nézz rám, és lásd, csillagokra lépsz,
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, ott várok rád,
Ahol véget ér az út!

Úgy kell, hogy te is értsd, nem éltél hiába,
Az a hely, ahol élsz, világnak világa,
Az égigérő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, én várok rád,
Ahol véget ér az út!

Nézz rám, s ne ígérj,
Nézz rám, sose félj,
Ha nincs hely, ahol élj,
Indulj hazafelé!

Jókai Anna: Nyereség (győzelem) esetén

A vesztes fél látványa kedvemet szegte,

ami több itt, az lett ott kevesebb.

A világ egyfikarcnyit sem gazdagodott.

Jókai Anna: Veszteség (vereség) után

Ez az egész nem annyira fontos,

a küzdelem szép volt, bár néha szégyenletes.

Csak a döntetlenek számítanak igazán.

Benedikt Dyrlich: Csend

Hosszú csend
éjszakánként, amikor senki sem
kopogtat, nem jön be
az ajtón vagy ablakon. Majd
egyedül ülök az asztalnál,
cigarettázom és számolom
a legyeket a falon, olykor kimegyek
az útra, de senkivel sem találkozom.

Mindenki alszik, csendben alszik
a tiszta ágyban. És annyira örülök,
hogy még nem aludtam el,
hogy hallom
a hosszú rövid csendet
magam körül.

Dabi István fordítása

Bella István: Nincs szebb

Úgy írtam én eddig a verset,
ahogy csak népmesék születnek.

A valót mondtam, s nem a világot,
a szelet, s nem a moccanó ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó
forrósodik, sziszeg a kíntól.

- E meséket kell elfelednem,
hogy dallá magamat tehessem,

ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal s egyetlen maradjon,

mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:

Csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és félelmetesebb.

Kiss Benedek: Mindenek megköszönése

Nekem meg kell köszönnöm mindent,
mert magamban rég
elvesztem volna.
Pedig magam voltam mindig,
mint a falu bolondja.

Önfejű voltam. Édes szülőm
igéit nem sokáig hallgattam,
dacban égtem, Apámat meg
megtagadtam, bár – maga módján –
fájt a feje miattam.

Most a vizet is köszöntöm,
s köszönöm kenyerem, söröm, borom.
Köszönöm szívemet
s az érzéseket,
mikbe majd bele haltam egykoron.

Fájtam – voltam.
S örültem is.
Sőt sokat örvendeztem.
Megfeszült sok szép női álom és
kibomlott tenyeremben.

Köszönet, millió köszönet
a Mindenhatónak, ki így rendezte sorsom.
A génspirálok honnan futnak és
meddig érnek el
e nagy porondon?

Köszönet a hajnalnak, hogy ébreszt,
köszönet az estének, ha nyugalmat ad.
Köszönet minden élőnek,
hogy – néha –
boldognak hiszem magamat.

Rákos Sándor: Pasztell

Öreg varjú röpül hazafelé.
Szellő zizzen a villanyhuzalon.
Egyenesen száll föl az estebéd
füstje. Áll a malom.

Távoli mozdony füttye vérzik el
az égalja vörös mezőiben.
Az elalvó föld olyan halk ütem,
akár az én szivem.

Karomban jó nyugalmat ringatok.
Készítsd az éjt, csillagok mívese!
Söpörd félre az őszi bánatot –
ne érjen híre se!

Szekeres Mária: Mindennapok

Több síkon élek
szakadékok és hidak között
foghatatlan.
A síkok egymásba törnek,
átfedések, rések, rések…
Uram, ha zuhanok
tartsd felém kezed!
Magam vagyok a titok,
mit Rád nézve hurcolok.
Arcod néha felfeded,
hogy tisztuljanak a síkok.
Ó, oly rendezett akkor az ég!
Belém botlik a felismerés:
semmi voltom fényedben él csak,
a többi sötét, sötét.

Kis-Mezei Katalin: Ha tiszta a szívünk

Hittük, mi valóban erősek leszünk
őszinték, igazak, szépek
nem őröl szét hazugság és önzés
súlyos malomköve - a múló évek
mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát
jónak a gonoszt, okosnak butát
mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer,
s az igazság gyémántját adjuk tovább.
Felnőttünk aztán, s hiába hitünk
erősebbek már az érvek
élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk
a szép szavak semmit sem érnek
csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat
sok aljasság ellen a végső csatát
de karunk még erős, hitünk a régi:
ha tiszta a szívünk, nem törnek át!

Kántor Péter: Mindennap fény gyúl

Én úgy vagyok, hogy a hét minden napján
harminchat éve szokom és igyekszem
egy sose látott forgatókönyv alapján
helyt állni egy ismeretlen szerepben.

Magamat alakítom – ez a dolgom.
És elég élethűnek látszom a mezemben,
ahogy jövök-megyek, s csak mondom, mondom,
s kezd őszülni a hajam, észrevettem.

Egy kölyök forog maga körül – még, még! –
kitárt karral, sebesen, behunyt szemmel,
egy másik épp nyakon csapja a nénjét,
egy harmadik vödörből homokot mer.

Katonák, prédák, krédók követői,
mozdonyvezetők, pékek, gyertyaöntők,
hentesek, közgazdák, férfi és női
fodrászok, fizikusok, festők, költők!

Így játszunk, egyre játszunk, s nem tudom rég,
kikerekedik-e valami végül?
Mindez csak készülődés? Vagy csak emlék?
Mindennap fény gyúl, aztán elsötétül.

Végh Sándor: Barátom

Csak a csend beszél helyettem,
hullajtja feléd őszi titkait.
Leckeként futnak eléd napjaim,
- mosolyok bújnak benne némán-,
ajtók csikordulnak a sírás
arcán, szót váltunk, ha kell,
ha nem…hát nem baj…
Elmúlt élet zörren talpad
alatt, kopog sétáink nyomán
az ősz, tanuljuk a hangokat,
színeket varázsol elénk az ég,
- kósza idegenként lépünk elé-,
jégbedermedt ölelésekre
hintjük a szót, sivár magányok
futnak szét, ahogyan kinyitja
szemét újra a remény!

Wislawa Szymborska: Temetés

„ilyen hirtelen, ki gondolta volna”
„az idegek meg a cigaretta, figyelmeztettem”
„hát valahogy, köszönöm”
„csomagold ki a virágot”
„a bátyja is a szívével, biztosan családi”
„ezzel a szakállal soha meg nem ismertem volna”
„maga a hibás, mindig mindenbe beleavatkozott”
„annak az újnak kellene beszélnie, sehol sem látom”
„Kazik Varsóban, Tadek külföldön”
„csak te voltál okos, hogy elhoztad az esernyőt”
„és aztán, hogy a legtehetségesebb volt”
„átjáró szoba, Baśka nem egyezik bele”
„természetesen igaza volt, de ez még nem ok”
„az ajtó belakkozása, találd ki, mennyi”
„két tojássárgája, egy kiskanál cukor”
„nem az ő dolga, mi köze volt hozzá”
„csak kék és csak kis méretek”
„ötször, soha semmiféle válasz”
„legyen, hogy megtehettem volna, de te is”
„jó, hogy legalább neki megvolt ez az állása”
„no, nem tudom, talán rokonok”
„a pap kiköpött Belmondo”
„még nem jártam a temető e részében”
„egy hete álmodtam, valami belém hasított”
„nem csúnya a lánya”
„mindannyiunkra ez vár”
„adjatok össze a nevemben az özvegynek, oda kell érnem”
„latinul csak ünnepélyesebben hangzott”
„volt, elmúlt”
„viszontlátásra, hölgyem”
„beugorhatnánk egy sörre”
„hívj fel, elbeszélgetünk”
„a négyessel vagy a tizenkettessel”
„én erre”
„mi arra”

Dabi István fordítása

Bertók László: Elhinnéd-e?

Ha ők volnának az egészségesek,
a gátlástalanok, hazudozók,
az izompacsirták, henteslegények,
a nem pofázók, nem álmodozók,

ha az önjelölt fegyverhordozók,
a grafománok, a mindig beképzelt
úrifiúk, a profi seggnyalók,
a csak nyelvükben élő gyászvitézek,

ha ők, akik a tudott mindenséget
úgy ölelik, mint alkalmi lotyót,
akit útjukba fektetett a végzet,
hogy feledjenek mindent, ami volt,

ha ők, a jövőt elkupeckodók,
elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet?

Joó Sándor: Adventi reménység

Adventi reménység