Mint a róka leszáll a hűvös, őszi időben.
Zúgatja ilyenkor a szél az aranylevelü fákat.
A róka setteng a falvak körül és egy-két baromfit felfal.
Készül az álmos nép kapával, bottal a ravaszra.
Hiába készül, sápadt dombokon át ki tudja, hová tünt,
Mely zug rejti ravasz fejét és vörhenyes testét?
Vagy mint régi időben egy fiatal mongol harcolt:
Hárman támadtak rá súlyos, egyenes karddal,
S ő hajlékony keleti szablyát tartva kezében
Forog, perdül a sarkán, ügyesen védi a vágást,
Csattog a kis kard, szikrát küld fel az égre.
Vagy mint hal, ha kezedbe fogod, kisiklik a kézből.
Úgy vagyok én is. Mint a ravasz róka
Búvik a lelkem távoli erdőn őszi időben.
Mint a kard, villog és szikrát küld fel az égre.
Mint a hal, úgy siklik tőled el, világ.
Ősz van, zúg a novemberi szél, ragyog az őszi
Hideg napsütés. Lassan itt lesz a tél is,
Hull majd a hó, fehéren ragyog a tájék.
No csak fújjon vadul a novemberi szél! Énbennem
Hatalmasabb szél zúg, tavaszi szél. Ettől
Hullámzik a tenger, ettől virul a narancs.
Engem is ez vesz szárnyára, ez röpit engem
A szabadság felé. Tehozzád is ez visz,
Hogy rám nevess, betakarj és karoddal elringass
Örökre. Szerelem ez, de más.
Asszony vagy és mégis látomás.
