Balázs F. Attila: Fátum

úgy fogy el az út a lábad alatt

hogy észre sem veszed

kinyílnak-e a szárnyaid?

Sebestény-Jáger Orsolya: Kései vetület

Lépteim immár nem sietősek,
lomhább is lettem, mint nyári délután
a hullámzó vetések fölött a felhők,
ha tovaúsznak egy végtelen ruhán.

Beért a csönd – megért a vetés.
Térdre hullik az aranyló kalász,
bennük zizeg a búza igaza:
enni csak úgy adsz, ha kenyerükké válsz.

Elomló falattá, hófehér kenyérré –
tépjék, vagy szeljék lélegzeted,
csak add, amit egykor ajándékba kaptál,
hogy létük Általa teljesebbé tedd.

Te mindennél bölcsebb, tanítsd tovább:
hogy utolsó percünkig kell és lehet:
megharcolni a hit nemes harcát
– mindenek előtt önmagunk felett.

Tamás Tímea: Vakondromantika

azon töprengtem
milyen anyag az érzés
ha még nekem
a vakondnak is
jutott belőle
a teremtésnél

az emberek azt hiszik
nincs nekik
az emberek azt hiszik
csak nekik van

pedig az agyatlan
kolibrik is belehalnak
a szerelembe

milyen anyag az érzés
valaki mondja meg nekem
és ha nem anyag
ha nem idegsejt és ingerület
akkor ki ő mi ő

aki sose hagy magamra
aki mindig meglátogat
aki velem együtt számolja
a kifáradt kiszikkadt napokat
amikor sóhajt már a föld is
és jó gabonát bizton nem terem
amikor elbolyong az idő is
és bolondórát játszik velem

nem tudok kiszállni a vakondlétből
pedig be kéne fejezni a verset
ami pátosz is hosszú is de végül
vele bélelem e vermet
ami talán a végső otthonom
bárcsak valaki megtalálna
s fénytelen bundámat simogatva
dúdolna aludna állna
ezen a kopott vakondküszöbön
ami átjáró két világ között
s amit titokként őriztem
fölösleges kis életem mögött

Petrőczi Éva: Embléma

            

pálya - és sorstársaimnak

Ma, a mellékútra terelt,

cammogásba taszított

tűzszekerek

és vágtára-késznek

hazudott szamaraskordék

napjaiban se lógjon,

barátom, az orrod,

ha páncélinged, a Szót

Isten adta reád.

Nádasdy Ádám: Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

                              Bálint György emlékére

Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
                       Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
                       És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
           S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                                               Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
                        Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
                                   De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
                       Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, - koppan a hír.
                     És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
                        Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

Ady Endre: De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tünnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bünnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, mig szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj ezerszer is jaj
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Fecske Csaba: Négy kavics

az idő minden
sebet begyógyít de hol
az az idő hol

*

nézek utánad
mint a becsukott ajtó
elrejt a hátad

*

ugyanazt nézzük
de nem ugyanazt látjuk
mert csak magunkat

*

a búcsúzó nyár
ősz hajszála libben a
lenge ökörnyál

Takaró Károly: Hajnali gondolatok 1-2

Hajnali gondolatok 1.

Hajnali gondolatok 2.

Csoóri Sándor: Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

Sebestyén-Jáger Orsolya: Égi vándor

Talpad majd súrolja a fák csúcsait,
alattad álmodik a jól ismert világ.
Még begombolnád lelkeden a múltat,
öleljen szorosan, mint testté lett kabát.

Majd így lépkedsz súlytalan, egyre feljebb.
Amott egy kopottas templomtorony.
Álmos baglyok néznek rád öntudatlan,
túltekintve Veled a földi titkokon.

Az út még hosszú lesz, ne félj,
mint testetlen vándor, haladsz tovább,
és úgy úsznak alattad megélt napjaid,
akár a fényben elomló füstkarikák.

Ady Endre: Misztérium

Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember.
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék... Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja...

Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.

Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.

Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem birok tovább bilincset,
Nem, nem birok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!...
...S miket leírok, elpanaszlok --
Csak szóba ömlő semmiségek!...

Hárs Ernő: Mit sose láthatok viszont...

Mit sose láthatok viszont már, képbe mentem –
mind színesebbre így válik lassan szobám.
A kárpótlás, amit nyerek, bármily sovány,
nem lett úr teljesen az elmúlás felettem.

Elöl gyerekkorom képei sorakoznak,
utánuk jönnek a kalandos utazások.
A négy égtáj felé vetettem ki a hálót,
s ez volt, mit a mohó kisérletek kifogtak.

Mert mégis gyönyörű kihűlt csillag a föld,
hóhér s önpusztító zsarnokok ellenére,
érezni rajta még édene illatát.

Bármily rövid, csekély osztályrészt örökölt
üdvéből valaki, örökké visszatérne
honvágytól űzve rá, galaktikákon át.

Takács Zsuzsa: Nevek

Ki vagyok én, hogy válaszolj nekem?
Ki vagyok, hogy fölfedd elrejtett Arcodat?
Ágnesnek hívtak egykor, most Teréz vagyok.

Kitartok végig melletted, Uram, kisegítő
munkás a szállásért cserében, koldusok barátja,
leprások mosdatója, csak add, hogy amit

építettem el ne rontsam, hiszen áll már
a tizenkét Ház. A szenny, a zsivajgás, az autó-
tülkölés sivataga helyén emelkedik a Béke

Városa. S ha nélküled semmi életem az ár
és lelkem nyugalma? Legyen belőlem egyre
kevesebb, cselekedj Te helyettem.

Gittai István: Csángóföld

A Gyímesekben bár sose jártam,
több ízben odavittek a filmek,
s felejthetetlenül rögzültek
a völgyek, a lejtők, a legelők,
a dombok, az erdők, a havazás,
a hasábfák, a kémények füstje,
a léckerítés, a viharlámpa,
az istálló, a fészer, a szekér,
a sok-sok egyszerű, emberi arc,
a mindent átitató nyugalom,
a jajongó hegedű, s a gardony
dacra bujtogató dobogása.

Ha nem is az egyetlen, de egyik
jó hely a világon, hol élhetők
a percek, az órák, a nappalok,
az éjek, az évek, szóval az élet,
a túlvilágit is beleértve.