Wislawa Szymborska: Felhők

A felhők leírásával
nagyon kellene sietnem –
a pillanat töredéke múltán
már nem ilyenek, elkezdtek mássá válni.

Jellemző rájuk
hogy soha nem ismétlődik
alakjuk, árnyalatuk, testtartásuk és elrendezésük.

Nem terheli őket semmi emlékezete,
nehézség nélkül siklanak el a tények fölött.

Miféle tanúi volnának bárminek is –
nyomban szétspriccelnek minden irányba.

A felhőkhöz képest
az élet megalapozottnak látszik,
már-már tartósnak és szinte öröknek.

A fehők mellett
még a kő is olyan mint egy testvér
akire támaszkodhatunk
ők meg, nos, távoli, csélcsap kuzinok.

Az emberek legyenek csak, ha akarnak,
aztán meg sorban haljanak meg mind,
nekik, felhőknek semmi közük
e nagyon különös
egészhez.

Egész életed fölött
és az enyém fölött, melynek még híja van,
pompázva díszelegnek, ahogy díszelegtek.

Nem kötelesek elpusztulni velünk.
Nem kell látnunk őket ahhoz, hogy ússzanak.

Csordás Gábor fordítása

Rácz Sándor: Az ősz

Mintha késett volna
De nem kért bocsánatot
Homlokát ráncolva jött mogorván
Utazótáskájában ajándékot is hozott
Rengeteg elsőosztályú depressziót

Hiába öltöztek legszebb ruháikba
A fák
A szerelem
A Nyár utcában maradt

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember

Egy ilyen ember!

Egy ilyen ember?

Mindegyikünk

Egy ilyen ember
Ezzel az egyetlen szóval
különböző emberek
különböző szándékkal
értékeli egy és
ugyanazon embert

ez az egyetlen szó
kifejez csodálatot
kételkedést
megvetést
hízelkedést
kárörömet

kihasználva
és meggondolatlanul
szolgálja a bosszút
az irigységet és az igazságot

ki kell mondanunk
meg kell hallanunk
hogy ne legyenek kételyeink

Dabi István fordítása

Rákos Sándor: Bíztatás

1

Bármint lépj is, tövisével sebez,
már rég nem üdvösséged – poklod ez!
Sántikálj hozzám vérző talpadon,
s hogy meg ne gyűljön, én majd kihuzom
bőröd alól a hülye ál-morált!

2

Önbüntető drákói szigorodat felejtsd el!
Aki magához, másokhoz is kegyetlen.

Vas István: Az új Tamás

És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”

És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem hiszem.

És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő ne légy hitetlen.”

És szólala Tamás: „Megjelentél nekem,
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”

„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –

Felelte Jézus Tamásnak.

Csontos Márta: Beteljesülés

Imám kézen fogva vezet

bozótba rejtett lépcsők

engedelmes során.

Fényt tör bennem az ihlet,

s a kandeláber hűvös gerince

súlytalan simul tenyerembe.

Égre ír az ars poetica.

Hangom templomot emel

az Úr dicsőségére.

Mezey Katalin: Anno

Hogy lelkem lelked megremegteté,
bár hosszan, hosszú hullámokat
futtatva ért el hozzád a gondolat -
nem érdemem. Ideg-hangszered                     
érzékenyebb az eolhárfa-húrnál,
mi messzi szellő érintéstől is dalol.
Az idő és a tér, történeted és emlékezeted
nem vonhatott közénk áthathatatlan felleget,
vakká-süketté nem rombolt a sors,
de látóvá és hallóvá élesíté szellemed:
néhány erőtlen mondatomból
valósággá képzeltél engemet.

Csoóri Sándor: Vihar a hegyen

Mulat a hegy, mint csalódott legény;
viharszél hujjog kő-feje felett,
s fenyőfák, bomlott cimbalomütők,
verik mellette dacosan
a jajgatásig fölhangolt eget.

Petőcz András: A brüsszeli nő

                                     (Rimbaud-emlékezet)

Látod, elutazott a brüsszeli nő, mi meg itt
maradtunk magunknak, mondod, valami
autóban ülsz, valami autópálya parkolójában,
nem tudom, hol vagy, és nem tudod, hol vagyok,
hallom a többi autó zúgását, ahogy beszélünk,
te pedig hallod a szoba csendjét, ahol éppen
meghúzom magam, látod, semmiféle vigaszt
nem nyújtott nekünk, hiába is reméltük, hogy
megvigasztal minket, mondod, éppen egy újabb
kamion süvít el melletted, legalább is azt hiszem
abból a dübörgésből, amit hallok, merre vagy?,
kérdezed, nem mintha valóban érdekelne, hogy
merre is vagyok, többezer kilométerre tőled,
mondhatnám, de hallgatok,
                                            miért is gondoltuk,
hogy vigaszt nyújt nekünk, ha egyébként is
ilyen messze vagy?, szólalok meg végül, nem
bírom a csendet, lehetne ez az egész valóban
egy bizonyos párbeszéd, de még párbeszédre
sem vagyunk alkalmasak, inkább csak játék
mindez, majdhogynem a képzeletünk játéka,
valaki úton van, valaki pedig egy ismeretlen
szállodai szobában néz maga elé, az is lehet,
hogy nincs is telefon, sőt, talán még távoli
autózaj sincsen, csak az utazás van, de még
az sem úgy, ahogy azt elképzelnénk, valaki
álmodik valamit, kitalál egy utazást, papírhajót
hajtogat, és kicsinke tócsára ereszti, szomorúan.

Szabolcsi Erzsébet: Téli haikuk

Tél illata jött:

magányos vándor lépdel

síró fák között.

Csipkerózsika

alszik, zúzmarafátyol

vigyázza álmát.

Aludj csak, érted

nem szól már sárgarigó.

Tél hava ringat.

Didergő lélek

szárnyalása csendbe hull,

némul az ének.

Deres rét fölött

hófelhők lebegnek. Éj.

A hold is reszket.

Téli hajnalon

ködlepelben vonulnak

előttem a fák.

Szomorúfűzfa

zúzmaracsipkében vár

tél-szeretőre.

Tó fölé hajló

szomorúfűzág, nézd, mily

szép fehér ruhád!

Szuroksűrű csönd....

Tél - zizeg a hó. Fázol?

Betakar az éj...

Parancs János: Alapelemek

              „Minden kicsi, változó, esendõ.”
                 Marcus Aurelius

Nincs hová eljutni.
Nincs mit elérni.
Illetve mindezt,
a változó világ sokféleségét:
álmait, útjait és céljait
önmagadban hordozod.
Csak rajtad áll,
hogy mihez kezdesz
ezzel a tudással.

Őrizd a lángot és
másnak ne árts!
Ma, amikor a többség
már ön- és közveszélyes,
a jövő számára
az utóbbi intés
a fontosabb.

Hisz egyéni sorsunk
kimért és korlátozott.
Ahogy a bölcs császár
elmélkedései során
oly gyakran rögzítette:
ahová egy Szókratész,
ahová az ősök, a méltók,
s ahová a méltatlanok:
„Odajutunk mi is...”

Kassák Lajos: Hogyan kapaszkodjam meg?

Legalább egy szentjánosbogár lámpása kéne, hogy rátaláljak az útra,
mely hozzád vezet. A mély és vak éjszakában bolyongok emlékezet óta.
Hol ennek az űrnek a partja, hogy megkapaszkodhatnék. Álmaim tüzei is
kihunytak, üresek szőlőskertem venyigéi. De mindezek felett
te hiányzol ebben a semmiben, ami mellemet szorítja és ellopja
kiáltásom. Minden eltévedtek félelme az enyém.
Mi lesz velem, ha nem szólítasz, ha nem nyújtod felém a kezed.
Vagy talán te sem vagy sehol, és soha nem is voltál.
Kényszerűségből találtalak ki, hogy ne egyedül egyem kenyerem,
ne szégyelljem magányosságomat a tükör előtt.
De hiszen se kenyerem, se tükröm nincsen, s amíg te nem vagy itt,
nem is lehet semmim.

Babits Mihály: Az érzéketlen szolgáló

Hányszor kinálsz még végig ízeiddel,
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!

Elhajlik az ág ha fölnyulok érte,
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.

Sárga levél hull mellé, karikázva.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna, szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.

De jön a szél, s elsöpri ami elhullt,
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?

Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.

Fésűs Éva: Tavaszi imádság

Ha sírdogálnak halkan a csatornák
és elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem a rossz-szavút, azt simogassam,
azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt sejt az ágak reszketése,
ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy szívünk kötelékeit megértsem,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

De ne csak itt, a szépség záporában,
és ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem az elbúvókat és csúnyákat
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

És adj világosságot is, hogy lássam,
ha tüskéik fonákján fájdalom van;
s hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Sárossy István: Emmauszi úton

Jó volt sietve együtt menetelni
göröngyök közt az emmauszi úton,
nyitott szívvel és nyitott tenyérrel,
nehogy áldásod a földre hulljon,
apró pórusokban tűnjön el a lényeg,
mintha fáklyás árnyak mégse szeretnének,
megmutatni mindent,
csupán azt a morzsát,
az apró kenyérkét,
az asztalra hintett
vágyat és ereklyét,
ahogy feltekintett
csillagszín szemekkel,
borzongott a harmat, hogy megjuhászodjon,
hit-husángok álltak egyre izmosabban,
csak egy lágy fuvallat intése suhant el
fölöttünk a csöndben, és alattunk halkan
megmozdult a föld az emmauszi úton.