Kányádi Sándor: Fehér sirálypár...

Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. de szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.

Kányádi Sándor: Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
"Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

Reményik Sándor: A rongy éneke a gránithoz

Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.

Sík Sándor: Fecske

Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?

Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.

De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.

Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el
a bensőnkben tündöklő világba?
gazos és csatakos mezőkön gázolunk,
űzött vadként az őszi alkonyatban,
ami elérhető, veszti varázsát,
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok,
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása
kiver és hajszol tovább

gyarlók vagyunk mi
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni,
botladozunk és tétovázunk, körbeölel
bennünket a világ ezernyi színeváltozása,
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű
fölemeli bátortalanul a fejét, netán
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében,
akkor már tennünk kell értük is valamit,
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar,
az értelem fénye lankad, majd kialszik,
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő

és mi reménykedünk mégis,
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk,
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr,
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be,
tékozló, balga gyermekeit az otthonába,
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom,
se tündöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Shalom

„Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” (2Mózes 33:14)

A békesség héber szava a shalom. Isten nélkül ez mindig csak vágyálom, filozófiai fantázia marad, valami, ami mindig kisiklik a kezünk közül, mint egy ficánkoló halacska. Házasságok mennek tönkre azért, mert egy gyarló embertől várjuk, hogy megadja nekünk a tökéletes békét, amit keresünk – és rájövünk, hogy erre nem képes. Egy anekdota szerint egy hölgy egy koktélpartin mindent elkövetett, hogy boldognak lássák. Egy vendég észrevette a kezén csillogó, hatalmas gyémántos gyűrűt, és felkiáltott: „Hűha, milyen gyönyörű drágakő!” A hölgy így felelt: „Köszönöm. Ez a Callahan gyémánt.” A követ szemlélő felsóhajtott: „Bárcsak nekem is lenne ilyen!” Az asszony erre azt mondta: „Ne kívánja ezt!” „Miért?” – kérdezte az előbbi. „Mert a Callahan gyémánttal együtt jár a Callahan átok” – válaszolta a nő. „Mi az a Callahan átok?” – érdeklődött tovább a vendég. Az asszony sóhajtva így felelt: „Mr. Callahan az.” Tökéletes békességet csak a tökéletes békességadótól kaphatunk, és az egyetlen, aki megfelel ennek a minősítésnek, az Isten. A békesség nem a problémák hiánya, hanem Isten jelenléte a problémáink között is. A békességet senki nem találja meg úgy, hogy keresi. A békesség nem olyasmi, amire rá lehet találni, pont fordítva: a békesség talál rád, ha átadod az életedet annak, Aki ezt mondta: „Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” Isten ezzel a jelenlétét ígérte. Egyedül Isten jelenléte tud békességet adni. Stresszes életünket az nyugtatja meg, ha biztosak vagyunk Isten szeretetében, segítségében és jelenlétében. Ma békére vágysz? Ha átadod életedet Krisztusnak, olyan békességet fogsz tapasztalni, „mely minden értelmet meghalad” (Filippi 4:7).

Forrás: Mai Ige

Arany-Tóth Katalin: Tagadás

vétkezel-e
ha tetteid másnak fájnak
ha bérence lettél
gennyes hazugságnak
s felmenthet-e
a cinkos hallgatás
nyugtod van-e
ha másnak ártasz
s konokul hiszed
eltakargat majd a látszat
felülír-e
a testbeszéd
leplez vagy leleplez
mit magad után hagytál
szerteszét

Zágorec-Csuka Judit: Én már tudom…

                          Radnóti Miklós motívumokra

Én már tudom, hogy nekem e tájék mit jelent,
szülőhazát, határnélküli, de határokkal mégis szétszedett
mezsgyét, gyermekkorom magyar nyelvben megőrzött
világát, ha itthon vagyok velem alszik az otthontalanság
világa, Munkácstól Huszt váráig terjed és a Muravidék a bölcsője,
felnevelő szülőföldem, a térkép kitágul és tudom, hol lakott itt
Vlaj Lajos, Szúnyogh Sándor és Márai Sándor is otthontalanul,
és tudom, hol van Žagubica és Abda, az erőltetett menet útja,
a Balkán és az anyaföld, édesapám búzaföldje, s a sírok közt anyám,
Srebrenica a megnemszűnő körforgásban sírnak az édesanyák, sirattják
fiaikat, és Vukovárt, ahol a házfalakról csorog a fájdalom emlékezete,
hol vannak a szelíd tanyák, és a csókok íze ízetlen-e, megvan-e a régi
szerelmek mámora, hol van a méz és az áfonya, határon innen vagy határon
túl, bűnösek vagyunk-e még, egy nép vagyunk-e, vagy sikertelen
népszavazások törmeléke, kívül és belül, mozdulatlanul lapulok
Európa közepén, meghajolhatok-e előtted virrasztó, hősöket temető éji felleg?
Én már tudom…

Utassy József: Vihar előtt a réten

Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.

Szemet húnyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.

Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.

Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya

kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.

Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.

Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.

Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,

s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.

Ellen Niit: (Jó hinni...)

Jó hinni
hogy van néhány apró csoda
és tudni néhány kis dalt
fejből.

Nagy csoda
ugyanis csak ritkán fordul elő
és áriát sem tudsz énekelni
fejből.

Mi baj lesz ha kis zsoltárt
dúdolsz
hogy megteljen
néhány üres pillanat.

A nagy csoda
elosonhat melletted.
De a kicsi
örökkön ott marad.

Dabi István fordítása

Antal Attila: 2015-ös bejegyzés egy kolostori Annalesben

Ebben az esztendőben
szétdúlt távoli tartományok
népei kerekedtek fel
s dülöngtek a hajléktalanok
porútjain Európa felé
ahol alkalmasint már
saját magában
sincs otthon senki

Oláh András: üresjárat

hajnalban még hozzám gömbölyödsz
mint falhoz a fecskefészek
mint kötésen a vér átszivárogsz
s jut számodra egy kicsi végtelen
reggel pedig összeszeded a szétszórt holmikat
már nincs aki utánad nyúljon
– különben sem bírnád elviselni –
marad a suttogott szavak szétpattanó
buborékja s a szunyókáló emlékezet

Bízz Isten Jóságában!

„Jó az Úr!” (Náhum 1:7)

A Bibliában azt olvassuk: „Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” (2Mózes 32:1). Miért készített Izráel népe aranyborjót? Mert olyan Istent akartak, amit láthatnak. Egy láthatatlan Istennel nehéz kapcsolatban lenni, ráadásul a képviselője, Mózes olyan sokáig maradt a Sínai-hegyen, hogy úgy érezték elhagyta őket, és magukra maradtak. Ezért azt tették, amit mi szoktunk, amikor félünk: az ismerős biztonságához folyamodtak. Mark D. Roberts írja: „Milyen gyakran találjuk magunkat az izraelitákhoz hasonló helyzetben! Halljuk, hogy Isten valami újra hív, és bátran elindulunk hittel. De amikor nem érezzük Isten jelenlétét, és úgy tűnik, imáink csak a plafonig jutnak el, elhagyottnak és tehetetlennek érezzük magunkat, és félünk. Akkor a megszokottba kapaszkodunk.” A Biblia azt mondja: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.” (Náhum 1:7). Nancy Ortberg mondja: „A változások nehéz részében találom meg legtöbbször Istent… mindazt, amiről olyan sokat beszéltem, a változásban meg kell élnem… a legtöbben sikoltozunk és rúgkapálunk ahelyett, hogy bátran elindulnánk abban a biztos tudatban, hogy Isten ott vár a túloldalon, sőt, ott van Isten személyének mindazon oldala, amit ezidáig nem értettünk. Legyen a változás akár egy szerettünk halála, akár egy munkahely elvesztése, akár az, hogy az ország másik végébe kell költöznünk, akár az, hogy kirepülnek a gyermekeink a családi fészekből – ha minden erőnket beleadva átmegyünk a nehéz szakaszon, rá fogunk jönni, hogy Isten ott van… és hogy ő egészen, csodálatosan, ámulatba ejtően jó.” Amikor Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat – de nekünk kell belépnünk rajta.

Forrás: Mai Ige 

Utassy József: Engedje meg, hogy bemutassam!

Íme, ez a szobám.
Különbejáratú
s keskeny, mint a kedvem.
De úgy nézzen körül:
itt a világ lakik!
Sajnos, albérletben.

Az a rés ott: ablak.
Udvarba les. Rácsos.
De szép csillagot vet
szeme majd, ha rásóz
öklösödő dühöm,
de szép csillagot vet!

Szekrény. Ódivatú
diófa-dokumentum:
„maraggyon itt a szú
naccsága hazamentem”

De újra itt hasal mind
egymás hegyén-hátán:
trikó, svájci, vasalt ing,
ujság, könyv, gitár, sál,
bokafix, pizsama…

Tudom, mire gondol.
Én nem megyek haza!
Ez itt az asztalom.
Politúros. Kerek.
Vizeskancsót tükröz,
s félkiló kenyeret.

Az a piros vekker
siet vagy száz évet!
Ebben a szobában
csöpp kagylóhamutál
méri a gyöngy időt:
pontos költeménynek.

Két szék. Nyűtt bársonyú.
Foglaljon már helyet!
Ha kér vizet, öntök.
Ha kenyér kell, szelek.