Várnai Zseni: Álmodni puszta földön

Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még.
Gondold csak el, vakok is élnek itt,
örülj, hogy fényt isznak a szemeid
és nem vagy sánta, béna, rút beteg,
az arcodon nem nyílnak sebhelyek,
és nem cipelsz púpot a hátadon,
ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom
görnyedni ily nehéz teher alatt.
Süket sem vagy és hallasz hangokat,
azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,
és szólni tudsz, szavad zenéje zeng,
hisz nem vagy néma és az illatot
mély sóhajjal szívedre szívhatod,
nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,
akitől fut és messze menekül
mind, aki él, mert rothadást lehel,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás
tengertükör, oly parttalan ragyog,
beleférnek a nap, a csillagok,
a hold, a felhők s minden életek.
Füledben olykor csodás énekek
csengője csendül s ajkad is dalol
és néha egy szellemszárny fölkarol
s repül veled oly régiókba fel,
hogy isteni, nagy mámort érezel,
termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül
s szíved alatt az élet úgy feszül,
hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,
örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan
és pelyvaként a szél nem verhet el,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?
a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz
s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.
Meredek úton más a flórakép,
ahol te jársz s ha lábad feltörik
s vércsöppjeid a követ öntözik,
virág nő ott is, színes és remek,
minőt lapályok sosem termenek.

Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés
gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény.
Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?
Álmodni puszta földön is lehet
s aranyban fölmérni a kincsedet
nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.
Vakokra és a némákra tekints
s azokra, akik lelki koldusok
s szívedből, ha a jóság fölbugyog,
két kézzel adjál, annál több marad,
aminthogy nem homályosul a nap,
hevét hogy ontja, szórja pazarul,
tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.

Wass Albert: Búcsú egy kutyától

 A sírodnál kellene elmondjam ezeket a szavakat, Bodri de neked nincs sírod.
Ebben az idegen nagyvárosban nincsen sírjuk a kutyáknak, mint odahaza
nálunk. Holttestedet idegen emberek hurcolták el ismeretlen helyre és
én nem voltam ott, hogy védelmeztelek, mint ahogy te megvédtél volna engem.
Azt mondják, még éltél néhány percig a baleset után, és tekintetedet
csodálkozva hordoztad körül az embereken, akik bámészan köréd gyűltek.
Ugyan mire gondolhattál akkor? Miféle gondolatok kavaroghattak egyszerű,
tiszta kutyafejedben? Talán azt gondoltad: vannak a világon csöndes nagy
erdők, virágos rétek, békés tisztások. S az emberek mégis szörnyűséges
kővárosokat építenek maguknak, megtöltik dübögve száguldó
gépszörnyetegekkel, amelyek mindent elgázolnak, ami útjukba kerül:
gyepet, virágot, cserebogarat és játszadozó kutyákat . . . igen, még
játszadozó kutyákat is. Nagyon érthetetlenek lehetünk neked mi,
emberek, ugye? Akik elhagytuk az otthoni erdőket és vándoroltunk
egyre távolabbra, egyre idegenebb vidékre,
egyre idegenebb életbe. Akik a szép békességes otthoni világból
átvándoroltunk egy gyilkos, vad világba, ahol füstös, sötét kőtömbök
között megvadult gépek leselkednek reánk, ahol egymást kergetjük
és tapossuk és soha egy percnyi nyugtunk nem lehet, . . .
jaj, Bodri, én sem értem ezt, én sem értem!

Pedig szép volt az élet odahaza, ugye? Virágos réteken nagyokat nyargalni,
rigót ugatni tavaszi erdőszéleken, vadkan nyomát keresni őszi csalitban:
szép volt, Bodri, ugye szép volt? S butaság, hogy el kellett jönni onnan
s dübörgő gépek taposásától meg kellett halni messzi idegenben, mielőtt
a nyomot megtalálhattad volna, mely haza vezet? Mi lesz velünk most már,
mi lesz?

Nem igaz, hogy téged siratlak, nem igaz, Bodri, ne hidd. Magamat
magamat. Mert íróasztalom alatt üresen maradt a helyed. És este, ha sétálni
megyek az idegen városban, egyedül vagyok az őszben, most már igazán egyedül.
Kutyák szaladnak el mellettem és te nem vagy köztük. Sötét kapualjakban
macskák osonnak és nem vagy ott, hogy megkergesd őket.
Reggel, ha fölébredek, nem állsz az ágyam mellett kérdő szemekkel:
haza megyünk-e, édes gazdám? Ma már nem kérdi senki. Többé nem kérdi senki.

Ma reggel még kitették a szomszédok a csontokat a küszöbre. Még nem tudják,
hogy nem vagy már közöttünk. Hogy soha többé nem vagy már közöttünk,
hogy megszöktél, dezertáltál, s itt hagytad a gazdádat, egyedül az idegen
város rabságában. Nem, Bodri, nem, nem szidlak érte, dehogy! Igazad volt,
jól tetted: nem kutyának való ez a hontalan élet, ez a kallódás idegen
városokban, ez az elrontott világ nem kutyának való,nem. Még ember is
nehezen bírja. Örvendj, Bodri, hogy megszabadultál!

Az emberek azt mondják, hogy neked nem volt lelked. Ostobaság.
Az emberek szörnyen ostobák, Bodri. Hiszen ott világított a te tiszta
kutyalelked azokban a nyílt, becsületes szemeidben, ott izzott
a ragaszkodásban,a szeretetedben, végtelen szabadságvágyadban és a
hűségedben . . . ó te hűségesek hűségese!

De mondjon ki, amit akar. Én tudom, hogy a te vidám kutyalelked ma újra
ott nyargal a régi réteken, bekószálja régi hegyeinket, erdőszélen
ugat, őszi csalitban vadkannyomot keres . . ., jó neked, Bodri.
Vadászbakancsom régi nyomát járod régi ösvényeken. Leülsz a régi
leskunyhó korhadt küszöbére és csodálkozol, hogy nem vagyok ott.
Beleszimatolsz az őszi ködbe, de üres a köd és üres az erdő.

Ne búsulj, Bodri. Csak várj reám ott a régi küszöbön, megyek majd
én is. De tudod, még addig eltelik egy kis idő. A négy fiam még föl kell
nőjön, Bodri, addig nem hagyhatom el őket. Kenyér kell a szájukba s a
testükre ruha. És föl kell szerelni őket az életre, erre a durva,
gonosz világra, hogy meg tudják harcolni benne a maguk harcát.
Látod, addig még te is itt maradhattál volna, öreg!

De mindegy, jól vagy így is, Bodri. Csak várj reám, ott a régi erdőn s
a régi küszöbön. Majd eljön egyszer az idő, s akkor hazamegyek én is.
Vagy így, vagy úgy, de valahogy haza megyek. És akkor majd együtt járjuk
újra az erdőt, rigót kergetünk, és virágot csodálunk, s ha tetőkön tüzet
gyújtunk este, majd odaheversz újra a lábaim elé, s együtt hallgatjuk az
éjszaka zsongását, a tücsköket s a szellőt a fák között, és minden úgy
lesz újra, hogy volt.

Hamburg, 1949

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Moretti Gemma: Másként

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körül csodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek…
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl… ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Illyés Gyula: [Aludni vágynak…]

Aludni vágynak már az éjféli fák,

rázzák magukról a holdvilág

ékszereit is: nem, nem! Rég

nyugodni

akar szívem: – elég az emlék!

Hagyd már aludni! 

Zelk Zoltán: Találkozás

Kapaszkodtunk Irénnel Rózsadombra,
csordultig teli pillanat:
Bartók Béla jött velünk szembe —
szürke ruha, galambszínű kalap.

Nem láttuk őt így még soha,
se széksorok, se zongora -
a házak közt ziháló lejtő,
az öregedő harsak jószaga.

És mégse volt járókelő,
mégse volt az utcán egy ember,
de látomás, ki otthon este
négykezest játszik Liszt Ferenccel!

Ámuló júniusi fák,
- ő már odalent Pasaréten -
s mi bűvölve mentünk tovább
a perc parázs révületében.

Tamás Tímea: Szilánk

I

riasztó furcsa fények útján
kikkel miért jársz nem tudom
elvisz majd előlem az orkán
felissza arcod egy szirom
mi sápadtan tegnap született
de mára vérvörösre vált
s piruló arcához engedett
teelőtted már egy sugárt

 II

most mikor egy világ készül
átbújni a szivárvány alatt
most mikor minden burjánzani
fog vadul buján mikor
megérkeznek hozzánk a trópusok
én fázom és elindulok valahová
valamerre befele ahol talán
már nem talál meg ez sem
a szabadság illata szabadság
levegője hisz én sem tudok
már élni se nélküle se tőle

Faludy György: Háromszáztizenkilencedik szonett

Megírtam mindent magamról? Aligha.
Zokogjak? Hencegjek? Tudom, hogy ritka:
de merev vágyamnak húsz évesen
sem engedtem soha, ha szerelem

nem kísért engem. Ha félnap vagy félév
után imádni kezdtem egy nő lényét:
„Vetkőzz! Azonnal lefekszem veled”,
szóltam, „test nélkül lélek sem lehet.”

Mit mondok most, kilencven évesen?
Lábam nehéz, balog mindkét kezem,
sovány vagyok, a város örege

és emlékek gyülekező helye.
Sok elveszett. De még mindig velem
maradt Erosz s a halálfélelem.

Megvalósítani az álmot

„Légy erős és bátor!” (Józsué 1:9)

Amikor eljött az ideje, hogy Józsué átvegye Mózes helyét, Isten ezt mondta neki: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.” (Józsué 1:9). Ma ugyanezt mondja Isten neked is. Azt akarja, hogy törekedj megvalósítani azt az álmot, amit ő ültetett el a szívedben. Alfred D. Souza írta: „Sokáig úgy tűnt számomra, hogy az élet mindjárt elkezdődik – úgy értem a való élet. De mindig volt valami akadály az útban, valami, amin előbb túl kellett jutni, valami befejezetlen ügy, letöltendő idő, és kifizetendő adósság. Aztán majd elkezdődik az élet. Végül azonban ráébredtem, hogy ezek az akadályok voltak az életem.” Amikor akadályokba ütközöl, felfedezel magadról olyan dolgokat, amiket azelőtt nem tudtál. Rájössz, mennyire hiszel Istenben – és magadban. Minden probléma segít jobban megismerni önmagadat. Az akadályok csupán felhívások arra, hogy megerősítsd a pozíciódat az álmod feladása helyett. Ha visszatekintesz az életedre, jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket nem tettél meg, mint azokat, amiket megtettél. Ezért ha az álmod lehetetlennek tűnik, bízz Istenben, és cselekedj úgy, mintha a kudarc lenne lehetetlen. Miért? „Mert Istennek minden lehetséges” (Márk 10:27). Ez azt jelenti, hogy ha elindulsz megmászni a Mount Everestet, mindenképpen vidd magaddal a zászlót! Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy nem lehet megcsinálni. Vagy azokra, akik azt mondják, hogy túl nagy kockázatot vállalsz. Ne is törődj azokkal, akik azt mondják, hogy nem lehet, csak összpontosíts arra, amiről Isten mondta, hogy lehetséges.

Forrás: Mai Ige

Anga Mária: Indulások

Az imádságok énekéből

valaki egy zsoltárt itt hagyott

felelet helyett,

útravalóként:

a térdhajtás alázatát.

Trencsényi László: Kérés

Lelked által emelj fel Uram!
Zökkents ki a bűn fakasztotta
lehangoltságból.
Ne engedj megfásulnom,
beletörődnöm az embertelenségbe,
az igazságtalanságba.
Ne engedd bezárulni a szívem soha
a szenvedések láttán.
Segíts mozdítani karom,
hogy segíthessek a rászorultakon,
és ha csak ez segít,
arcomon gyújts mosolyt Uram.
Segíts, hogy szavaim utat találjanak
azokhoz, akiket elérni akarsz .
Úr Jézus taníts meg másokért élni,
hogy tudjak odahajolni,
merjem megsimogatni a lelkeket.
Taníts mosolyt gyújtani.
Taníts úgy élni, hogy csak szeretni tudjak,
mindig csak szeretni!

Vicki Easterly: Egy Isten gyermeke

A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg. (Zsid 13,2)

Munkába menet láttam egy tolókocsis hajléktalan férfit, de mindig elmentem mellette. Talán egy "Jó reggelt!" köszöntést odavetettem, de nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem: "Hogy van ma?" Sőt, inkább kíváncsi voltam, vajon a tolókocsira valóban szüksége van, vagy az egész csak átverés.
Azután egy hideg, esős este a tizenéves fiam, Chad kért egy pohár forró kakaót "elvitelre". Megkérdezte, hogy vihet-e magával egy meleg takarót is. "Természetesen" - válaszoltam. Kihúzta a takarót a szekrényből, felkapta a forró kakaós poharat, és egy "Köszi, anya!" felkiáltással elviharzott.
Másnap reggel újra ballagtam a munkahelyem felé. A sarkon most is ott ült a férfi, de a térde be volt bugyolálva azzal a takaróval, melyet Chad kért előző este. A felsőtestét az az esővédő borította, melyre Chad kocsijából emlékeztem. A járda melletti kavicson pedig a csokoládés poharat görgette ide-oda a szél. Arra mindig gondoltam, mit tehetek a gyermekeimért, de ezzel az Isten gyermekével mit sem törődtem.
Megfogadtam, hogy viszek neki másnap ebédet, de amikor a sarokra értem, nem volt ott. Elmulasztottam az együttérzés lehetőségét, amit a fiam jó szívvel megtett.

Petőcz András: Európa metaforája

  1.

  Pördül egyet, megfordul, majd ismét, mutatja
  önmagát, mosolyog, nevet, ismételt fordulás,
  pördülés, könnyed kézmozdulat, lebegő `vissza`-
  fordulás, kézmozdulat, ígér és elhárít, szigorú
  és fagyos, majd hátatfordít, már-már kétségbe-
  esel, de egy pillanat múlva `vissza`néz, csakúgy,
  szinte észrevétlen, a szeme tágranyílik, szem-
  bogara kitágul, nevet, rád, csak rád, boldogan
  nevet, döbbenten állsz, torkod összeszorul,
  távolinak látod és gyönyörűnek, gyönyörűnek
  látod és távolinak, mosolyog rád, félrehajtja
  a fejét,a haja kicsit az arcába hullik, igaz
  és valószerűtlen, hihetetlen és gyönyörű, a szíved
  összeszorul, gyönyörűnek látod és távolinak.

  2.

  Hajlamos néha `összehúzni` magát. Ágyába kuporodik,
  fejét a párnájába fúrja, szimatol, szöszmötöl,
  tesz-vesz, jelenlétedre nem reagál, szinte eltűnik
  a takaró alatt, "villanyoltás!", mondod, de hiába,
  csak vigyorog, mozdulatodra sikít, majd harsányan
  nevet, bohóckodik, nem vesz komolyan, komolytalankodik,
  várod, hogy feldühödj, nem sikerül, boldogan nevetsz
  vele együtt, nem érzed az idő elmúlását, az idő
  elmúlását nem érezheted; kecsesen és nagyvonalúan
  megengedi, hogy apró kézfejét a kezedbe vedd;
  könnyűnek érzed, mint tenmagadat, mondod, könnyű
  a mozdulatod, miként a repülés, mondod, könnyű
  a mozdulatod, miként a repülés, miként a lélegző
  test: súlyos és súlytalan is, súlyos és súlytalan.

  3.

  Futásod is lehetne, akár a rohanásod. Döbbenten
  figyeled mozdulataid. Tiszta mezőben, rohanás,
  cserjék és bokrok közötti futásod lehetne,
  gyönyörű vágtatásod, zihálásod, levegőéhséged-
  -szomjazásod, lendületed és megállásod, újólag-
  -indulásod, sokszori kifulladásod, önmagadban-
  -feladásod, kétségbeesett ökölszorításod,
  rohanásod és futásod, szikláról-zuhanásod:
  fogcsikorgatásod, pusztulásod. Lelassítod
  a mozdulataid. Teleszívod magad friss
  levegőéggel, futásod, rohanásod emlékezetedben
  felidézed, és mosolyogsz. Megszívtad tüdődet
  levegőéggel, baj már nem érhet, végtelen a
  nyugalom benned, végtelen benned a nyugalom.