Szergej Jeszenyin: Kékség

A lankák már hidegtől kéklenek,
A fagy cseng a földön, mint tört üveg,
Rozsdásul a fű és a tág rétek
Didergő fákról avart gyűjtenek...

Kopár lapály fölött köd száll, mélyen,
Barna mohát dajkál, majd kékre fest,
Odébb, a folyó hideg, kék vizében
Halkan locsolja kék kezét az est...

Baráti Molnár Lórán fordítása

Toldalagi Pál: Kengyelfutó

               Füst Milánnak

Uram, fáradtan lihegek,
lerogynék már a porba
s Te mégis hajszolsz, szivemet
olykor marokra fogva,
parancsolod s futok tovább,
viszem a hírt, hogy élnek
törvényeid, hogy ostobák,
kik, megtagadva téged,
teszik, miként az állatok,
mit testük tenni rendel
és hogy csupán megváratod
őket itéleteddel.

Parancsolod s én hirdetem:
az anyag puszta váz csak
s Te töltöd azt be szüntelen,
ki őrök lobogás vagy,
Tenélküled nincs semmisem
örökké csak Te voltál!
Ezért szolgállak: Hű szívem,
tüdőm, míg bírja, szolgál,
s hogy meddig bírja, jól tudod,
hiszen mindenttudó vagy.
Ezért Te is csak sarkalod
szegény kengyelfutódat.

Hans-Guido-Klinkner: A remény hálói

Hajnalpír

hártyáz a nyugodt tengeren,

kiszorítva lágyan az éj bársonyát.

Halászok  vetik ki a remény hálóit.

Bayer Béla fordítása

Hans-Guido-Klinkner: A csend dala

Az idő zajában

hol hallhatod

kotta és

szöveg nélkül

a csend dalát?

Magányos úton,

roppanó hóban,

két lépés között

befelé hallgatózva:

egy fuvallatban

szívdobbanásod

és lélegzeted

játszanak neked

egy dallamot.

Bayer Béla fordítása

Madár János: Egyetlen

Te ott állsz a fénylő fák alatt.
Ajkadon gyönyörű csönd az ének.
Nekiütődik egy árva csillag
az éjszaka sötét szögletének.

Mert a falakban megered arcunk,
szívünkre árad a tenger.
Egymásért örvénylünk szüntelen.
Világot megváltó tenyereddel.

Már csak te adhatsz jövőt.
Halálig kitartó kegyelmet.
Keselyűk éles karmai ellen
emberhez méltó fegyelmet.

Madár János: Hűség és remény

Így szeretnék megmaradni,
hűséges öledtől részegen.
Föléd hajolva, mint a csönd,
lélegzetvisszafojtva, félszegen.

Bátorítanál égő hajnalig,
zizegő hajszálad lennék.
Arcod gyönyörű tájain
hosszan elmerengnék.

Nézném az árva fényt,
hogy homlokodra csillagok várnak.
Megnyílna résnyire az ég,
végtelen titkai az éjszakának.

Takács Zsuzsa: Egy könyvtár felszámolása

Ki hitte volna, hogy ennyire véres munkát vállal?
Hogy zsákba fojtja, akiket szeretett.
Mintha élnének valóban, hogy ellenállnak!
Tíz körömmel kapaszkodnak a napvilágra
vissza a könyvek, akik fölött már eljárt az idő,
lapjaik kihulltak, szavaik kihaltak, por és hamu
marad utánuk az aggkor szégyen- és váladéknyoma
a tölgyfa polcokon, mikor leveszi és fekete polietilén
zsákba egymás mellé fekteti őket, hogy vigyék
innen az öregek otthonába: a szelektív hulladék-
telepre, hiszen nincsen semmi hasznuk, s ha olvasni
akarná, hogy egy híves, borongós őszi nap beült
Aranyhoz az unalom, költőnk (és Osszián) szelleme
a keresőben egy kattintásra megidézhető.
Állj s felelj, ki vagy? Én Hamlet apjának szelleme vagyok.
Miért rezzen össze mégis, amikor megáll az autó
a ház előtt? Amikor becsönget a két tetovált alak,
és vállára dobja a zsákokat, miért sápad el?
Miért hallja az elfojtott zokogást, a lapok ropogását
a konténer felől (kezüket tördelik)?
Miért fut az autó után, s ha már fut, miért
szégyelli, hogy a visszapillantó tükörben látszik?

Gyurkovics Tibor: Férfi

A tárgyak messzi fényei,
az volna jó, esetleg.
Egy idegen nő és neki
azt mondani: szeretlek.
Egy lehetetlen falevél,
mely hullva-hull az útra,
emlékek távol tűje, mély
piros sebembe szúrva.

A kerítések rácsai,
egy domb, egy csók talán csak!
Vagy fiatalnak látszani
egy délelőtt, vasárnap.
Önkéntelen kimozdulás
a testem négyszögéből,
amely kinyúlik mint a rács
mögül s az ég felé tör.

A részek gyáva gömbjei,
amik nem állnak össze,
csak forognak gyönyörteli
kajánsággal örökre,
vagy szétszaladó mozaik
talán pompeji padlón,
a véletlenek őzeit
mindegyre futni hallom!

Valaki, nő. Valami, ház.
Akár egy téves eszme,
vagy véletlen kirándulás
világtalan hegyekbe,
a napsugár aranyosan
fúródik két szemembe,
nem az a fontos, ami van,
hanem ami lehetne.

Károlyi Amy: Elyziumban jártam

Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet igy madárhoz,
még nincs közük a kényes almafához,
min tudásunk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.

Gyurkovics Tibor: Oltalom

(Salfedi bohócmester dala)

Az oltalom az oltalomban
a két karod a két karomban
a szerelem a szerelemben
a két szemed a két szememben.

Hogy szorítottam oltalomban
a két karját a két karomban
a szerelemben hogy szerettem
a két szemét a két szememben!

És most látom hogy mivé lettem
a szerelmében szerelmemben
és oltalmazva oltalomban
már nem vagyok az aki voltam.

Ezerszer mégis újra kezdve
a két kezét a két kezembe
ha megvesztem ha megvadultam
csak két karját a karomban!

Sebestény-Jáger Orsolya: A jó Pásztor

(Jn 10)

Távolba néző szemekkel nézi a nyájat.
Vélnéd: soha nem fárad Övé a táj,
mikor fűszálak élén nyújtózik a reggel.

Botja erő. A mindegyre táguló végtelenbe ér.
Magához húzza vele a törékeny, kicsi lábat,
s csöndben csitítja: no ne félj.

Utána indul, távlatot szel át lépte határtalan hossza.
S bárány ha sír a sziklák rejtett, zord zugában,
még aligha érti: Ő már hazahozta.

Károlyi Amy: Gyengéd...

Akár ha állatra nézne,

a szeretet oly hirtelen,

a gyöngéd gyöngeség,

amikor megjelen.

A simításra lassan

meginduló kéz,

szeretni olyan könnyű,

szeretni nehéz.

Tudja, hogy terhet vállal,

ólom-nehezet,

mi mindent bír a gyöngéd-

erős szeretet.

Gyurkovics Tibor: Kettesben

Mert én csak kettesben szeretlek
csak bújni benned elmerülni
mint a gyerekek úgy legyünk mi
és fogjon minket össze ketrec

Sötétség fogjon minket össze
két nyomorultat nyálasat
tapogatózás testfalak
én magamat és te magad
gyámoltalanul mindörökre

Gyurkovics Tibor: Ne nézd a bért

Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót,
a végtelen valóra válthatót,
az örökké előbbre lendítőt,
ne a tájat nézd, hanem az időt,

mely mossa, mint az eső ezt a tájat,
zuhogva, fényesen és feketén
s a fölvonuló egekre kiárad
a nap a házak tetején.

             *

Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat
a tiszta tájra, ahol fényesen
égő szárnyakkal, végsőkig kitártan
lebeg a vajúdó történelem.

Az embereket nézd, ne a hibákat,
az épületet s ne a vakolat
kis töredezéseit, miket fáradt
kézzel vertek fel malterkanalak.

Ne az utat nézd, amelyen borostyán
s bogáncs terem s elénk göröngy gurul,
a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán
az ismeretlen táj felé nyomul,
mely rokon ezzel a nagyszenvedésű
vidékkel s mégis százezerszer új.

Makay Ida : Magukhoz hívnak

A fák magukhoz hívnak
egyszer
a burjánzó, mély sűrűbe,
ahol már nincsenek
nyomok,
ahol már többé nincs
Idő.
Fáklyaerdője ég az
ősznek,
üszök a levél, a virág.
A csönd mély, szellős
sátorát
megnyitják
azon a napon,
csontkarjukat lenyújtják
értem.
Magukhoz hívnak majd
a fák.