Advent 2018

 Advent második vasárnapja.

Cseri Kálmán: Hogyan ünnepeljük a karácsonyt?

Alapige:Ézs 30,15-16

Annyira eltorzult a karácsonyra való készülődésünk, és oly sok aggasztó megjegyzést lehet hallani mostanában, hogy engedjétek meg, hogy a mai napra szüneteltessük a Jézus Krisztusról szóló sorozatot, és arról hadd legyen ma szó Isten igéjének a világosságánál, hogy mi volt eredetileg a karácsonyi ünneplés célja, mivé lett ez, és hogyan lehetne mégis Isten akarata szerint ünnepelnünk.

1. Mi volt eredetileg?

Karácsony az Úr Jézus emberré lételének az ünnepe. Még a neve is erre utal. A latin carnatio szó azt jelenti: megtestesülés. Amikor az ige testté lett. Amikor Jézus személyében a mindenható Isten eljött közénk, hogy kiemeljen minket abból a lelki és erkölcsi mélységből, ahova Ő nélküle zuhantunk.

Karácsony az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe, mert Isten utánunk jött, akik otthagytuk Őt, hogy segítsen rajtunk. És Jézus Krisztus az Ő szolgáló életével, kínhalálával és feltámadásával visszaszerezte nekünk mindazt, amit az Isten elleni lázadásunk során elvesztettünk. Megtanít újra élni. Életet, értelmes, tartalmas, teljes, örök életet kínál a benne hívőknek. Erre emlékezünk mi minden karácsonykor.

Tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, hogy melyik napon emlékezünk erre, a fontos, hogy ilyenkor az Isten nagy tetteit frissítsük fel magunkban, és tudjuk Őt magasztalni azért, amit értünk tett. Erre való a karácsony.

Az Ószövetségben is voltak már ünnepek amiket Isten rendelt el, és mindegyik ilyen ünnepnek az volt a tartalma és célja, hogy az ember, aki kénytelen hajszolni magát, hogy megéljen, meg sokszor feleslegesen is hajtja magát és másokat, megálljon néha, mint ahogy a hét napjából egy napot erre rendelt Isten. Álljon Istene elé, és Isten világosságánál ismerje meg önmagát jobban, világosabban lássa feladatait, lehetőségeit, de legfőképpen nézzen fölfelé, az, aki egész héten át, vagy az ünnepek közti időben lefelé kénytelen nézni, meg jobbra-balra kacsingat, nézzen Istenére, aki szól hozzá, értse meg Isten szavát, így tud majd minek engedelmeskedni, és Istent és az Ő nagy tetteit csodálva, magasztalja Istent.

Ha pedig ezt egyszerre többen teszik a hívek gyülekezetében, akkor felerősödik ez az élmény, hogy Isten ma is cselekszik és szeret minket, és együtt tudják dicsőíteni Istent.

Ebben az Isten előtti megállásban, a vele való találkozásban, ami az ünnepek célja, felfrissül test és lélek, megtisztul és meggazdagodik az ember, s átéli a többiekkel való közösséget. Minden ünnepben függőleges, vertikális erőáramlás történik. Nemcsak horizontális, hogy megajándékozzuk egymást, meg degeszre tömjük a hasunkat. Nem ez az ünnepnek a célja, hanem az, hogy figyelek az én Istenemre. Ő szól hozzánk, mi válaszolunk neki. Létrejön, elmélyül, felfrissül a vele való párbeszéd, és ez azután kihat a horizontális, vízszintes kapcsolatainkra és tevékenységünkre is.

Ez volt tehát karácsony eredeti célja.

2. És mivé lett?

Az utóbbi napokban többször hallottam ezt a kifejezést: karácsonyi őrület. Sokak számára nyűg, teher az ünnep, karácsony különösen is. Miért? Mert egyfajta kényszer alá nyomja az embereket. Vásárolni kell, mert várják, elvárják, mert viszonozni kell. Mert ki kell számítani, ő mit adott tavaly, én ne adjak kevesebbet az idén. Jaj, ki ne felejtsünk senkit, mert a gyerekek azután miről számolnak be egymásnak, és ők meg tudják bántani egymást ezzel.

Erre rájátszik a kereskedelem és a reklám.

A háziasszonyokra rászakad az egész rokonság, meg az egész lakás mindenestül: takarítás, bevásárlás sokszor erőn és a szükségen felül, úgy, hogy utólag ez súlyos gondokat okoz. Sütés, főzés. Sokszor magukra is hagyjuk őket, sőt még sürgetjük és követelőzünk.

Félnek sokan az ünneptől. Teljesen kimerülve érkeznek meg az ünnep küszöbére. Ünnepelni tulajdonképpen sokan nem is tudnak, és alig várják, hogy túl legyenek rajta.

Több gyerek elmondta, hogy azért fél az ünneptől, mert olyankor még több a veszekedés, mint máskor. Olyankor még több az italozás és annak a szomorú következménye a családokban.

A nagy családban azért van szorongás, mert lehetetlen teljesíteni az igényeket. Aki egyedül él, azért fél tőle, mert az ünnepben még inkább rászakad a magányossága és a reménytelensége.

Hogy hová torzult az eredeti célja és tartalma, azt jól mutatja ez az egyszerű jelenség: eredetileg (amikor egy német hívő család elkezdte), karácsonykor csak egy kis fenyőgallyat vittek a lakásba, nemcsak a kellemes illata miatt, hanem azért, mert annak az örökzöld volta arra emlékeztette őket, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. S mi lett ebből? Ma már egész erdőket vágnak ki, és az élő fából, ami kincs lehetne, egy-két hét múlva szemét lesz, amit az utcán görget a szél. Ide torzult az eredeti jelentése és jelentősége az egész ünnepnek is.

Az Isten nagy ajándékára, Jézus Krisztusra emlékeztettek azok az apró, kicsi figyelmességek, amikkel megajándékozták egymást az emberek, és hova fajult, torzult ez ma. Nem csoda, ha még ilyet is hallottam: utálom az ünnepet. Mert, ha ünnepen ezt értjük, amit eddig felszínesen és vázlatosan elmondtam, akkor nem csodálom, ha vannak, akik ezt utálják. Csakhogy ez nem a karácsony eredeti megünneplése, célja és értelme. Ebben az úgynevezett ünnepben szó sincs arról, akinek a születésnapját kellene ünnepelnünk, egy szó sem esik Jézus Krisztusról.

Lehet-e ennél jobban elrontani valamit, ami szép, szent és az ember javát szolgáló volt eredetileg? Tegyük fel azért a harmadik kérdést is.

3. Lehet-e mégis ünneppé tennünk a karácsonyt és ilyen körülmények között, ennyi torzulást látva is, lehet-e úgy ünnepelni, hogy az Isten dicsőségét és a mi lelki hasznunkat szolgálja, akár szegény valaki, akár jómódú, akár egyedül ünnepel, akár családban, sőt még ezt is megkockáztatom: akár hívő, akár még nem hívő?

Úgy gondolom, józanul látnunk kell, hogy van, amin nem tudunk változtatni. És nem amiatt kell panaszkodni, és ott leblokkolni. Mi az, amin nem tudunk változtatni? Nem tudunk változtatni azon, hogy ez az Istentől egyre messzebbre sodródó világ, emberiség egyáltalán nem is ismeri azt a Jézust, akinek a testté lételét ünnepeljük karácsonykor. Nem tudunk változtatni azon, hogy az üzlet rátenyerel az ünnepekre és igyekszik mindent kihasználni. Néhány hét alatt megkeresni azt, amit egyébként csak hónapok alatt sikerül.

Nem tudunk változtatni azon, hogy sokféle kényszer kísérti az embereket. Azon sem, hogy felgyorsult a világ, és így teljesen felesleges emlegetni az időseknek, hogy bezzeg a mi gyerekkorunkban milyen volt. Akkor olyan volt, ma meg ilyen. Nekünk ebben a világban és ezek között a körülmények között kell megtalálnunk az emberibb, sőt Istennek tetsző ünneplést.

Nem tudunk változtatni azon sem, hogy decemberben a legtöbben ingerlékenyebbek, idegesebbek, indulatosabbak, mert sok mindent le kell zárni, be kell fejezni. A számlát el kell küldeni, lehetőleg ki is kellene fizetni. A félbe levő munkákat be kellene fejezni, és mindezt 22-ig, 23-ig, mert utána sok helyen megáll az élet.

Belehajszolják az emberek magukat és egymást az ajándékozási lázba, a gyerekek meg izgulnak, és egymást is izgalomba hozzák. Ez csak néhány olyan jelenség, amin úgy tűnik, nem tudunk változtatni.

De mit tehetünk, hogy mégis Istennek kedvesen és hasznosan ünnepeljünk? Négy egyszerű, gyakorlati dolgot szeretnék mondani a Szentírás szellemében.

a) Tartsuk frissen magunkban, és aki meghallgatja, annak nagy szeretettel mondjuk el világosan, hogy minek az ünnepe karácsony. Nagy tudatlanság uralkodik, főleg ilyen szempontból. Ha el tudjuk mondani világosan, hogy ez egy születésnap. Egy meghatározott személy meghatározott nagy tettét ünnepeljük ilyenkor, amely személy és cselekedet az egész embervilágra kihat és mindannyiunkat is személyesen érint.

El tudjuk-e mondani artikuláltan, világosan, érthetően és szeretettel, mindenféle számonkérés és szemrehányó felhang nélkül, hogy minek az ünnepe a karácsony? Kit ünnepelünk mi, akik ismerjük az ünnepnek az eredetét és a történetét.

Akkor valósul meg az, amit itt a 46. zsoltárban olvastunk: "Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön." Ez történt karácsonykor. Az Úr Isten valami bámulatos dolgot művelt, és ezen az is elcsodálkozhat, aki most hallja először. Akinek egyelőre még semmi köze nincs ahhoz a Krisztushoz, aki közel jött hozzánk karácsonykor. De hadd hallja egyszer az evangéliumot.

Mint ahogy a pásztorok is először hallották karácsony éjszakáján, hogy megszületett nektek a megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. És ha meg akartok győződni, elmehettek és találtok a jászolban egy kisgyermeket. Ha valaki ma meg akar győződni, elmehet oda, ahol olyanok beszélnek erről a Krisztusról, akik már találkoztak vele, és elgondolkozhat rajta: igaz, nem igaz, kell ez nekem, nem kell ez nekem. Aztán majd Isten Szentlelke elvégzi benne a munkáját. De ehhez hallania kell, és van, aki először hall róla, s hátha mi leszünk az első ilyen hírnök.

Tehát tartsuk frissen magunkban és tudjuk elmondani másoknak minek az ünnepe, és a mi ünneplésünk középpontjában is az élő Jézus Krisztus legyen.

b) Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Azon nem tudunk változtatni, hogy sokféle kényszerbe bele akarnak csalogatni minket, de azon igen, hogy belemegyünk vagy nem. Mi döntsük el, hogy kinek, mit, mennyiért és mikor vásárolunk. A feje tetejére állhat az egész üzleti világ, ez minket cseppet se befolyásoljon. Dicsekedhet akárki akármivel, amiatt semmiféle kisebbségi érzésünk ne legyen.

Aki ezt az egészet átgondolja, és meghoz egy, a lényegnek megfelelő döntést, annak ez könnyen megy. Ebben az eszetlen és lélektelen versenyben merjünk lemaradni. Merjünk nem vásárolni, vagy nem most vásárolni, amikor az úgynevezett karácsonyi őrület tart.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy legyünk embertelenek, s végképp nem azt, hogy szeretetlenek. Aki várja, akinek a számára az a szeretetnek a gesztusa, meg a gyerekeknek, feltétlenül készítsünk ajándékot. De az ajándék szeretetértéke legyen mindig több, mint a forintértéke. Az ajándékozás célja legyen az örömszerzés. Neki akarok örömet szerezni és nem magamnak eleget tenni. Lehet az akár saját kézzel készített ajándék is, amiben benne van a szívünk. Ezek sokszor értékesebbek, mint bármi más.

Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Isten gyermeke szabad. Isten az Ő fiainak a szabadságára hívott el minket és mondhat, magyarázhat bárki bármit, ha tudjuk, hogy mi az utunk, ki a mi vezérünk: Jézus Krisztus, akkor Őt követjük.

c) Ne engedjük, hogy magával ragadjon és kifullasszon minket az a rohanás, ami ilyenkor úrrá lesz az embereken. Persze, sok mindent el kell ilyenkor végezni, de nem mindent ilyenkor kell, mert el lehet azt kezdeni korábban is, és ahol van család, ott családi összefogással minden sokkal egyszerűbb lesz. Ezekben a hetekben, amelyekre állítólag a rohanás jellemző, biztosítsunk otthon csendes ádventi estéket. Akár családban élünk, akár egyedül. Sokáig egyedül éltem és úgy is voltak nagyon meghitt karácsonyi estéim és meghitt ádventi estéim. Ha ilyenkor egy ádventi gyertya mellett beszélgetnek az emberek, ebben még a család nem hívő tagjai is örömmel részt vesznek. Ha meg az őket nem zavarja, vagy hívők vannak együtt, természetes, hogy elő kerül a Biblia, elhangzik az imádság, esetleg egy-két ének, és istentisztelet hangzott. Miközben a világ zajos, aközben Isten népe csendben Őelőtte van, és Őt magasztalja.

Ezért olvastam fel az ézsaiási igét, amiről nem olyan régen igehirdetést hallhattunk itt. Azt mondja itt Isten az Ő népének: "Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. Csendességben és reménységben erősségetek lett volna. De ti nem akartátok, hanem azt mondtátok: Nem, sőt lóra ülve futunk! Ezért futnotok kell! Gyors paripán elvágtatunk! Ezért gyorsak lesznek üldözőitek!"

Vagyis: ha nem kell a csend, hanem belemenekül az ember a harcba, akkor ez a bűne lesz a büntetése. Akkor harcolnia kell. Ha nem az Úrban bízik, hanem maga veszi kezébe a dolgai intézését, akkor magára marad, és neki kell megpróbálnia elintézni. Aztán megnézheti magát, mire jutott Isten nélkül. Olyan szomorú ez a feltételes múlt, ez a volna. Megmaradhattatok volna...

Isten mindent kínált ahhoz, főleg a csendet, a reá figyelést, a benne való bizalmat, hogy megmaradjanak, győzedelmeskedjenek és erejük legyen, de ők Isten nélkül belelovalták magukat ebbe a rohanásba, és rohanniuk kell.

Elgondolkoztam azon, hogy az első karácsonykor micsoda felfordulás volt Izráelben. A népszámlálás miatt békétlenség, lárma, jövés-menés, az egész ország hangyabollyá vált. Mindenkinek menni kellett oda az akkori közlekedési eszközökkel, vagyis a legtöbbeknek gyalog, ahol az ősei születtek. Otthagyni munkát, családot. Tele voltak méreggel, dühvel a rómaikkal szemben.

És ebben a nagy lármában és rohanásban kik találkoztak legelőször a megszületett Jézussal? A pásztorok meg a bölcsek. A pásztorok, akik csendben őrködtek a nyájuk felett, és ott hallották meg a karácsonyi evangéliumot: Megszületett a Messiás. És elhitték ezt a képtelen igei üzenetet: hogy ha meg akarjátok látni, akkor a jászolban találtok egy kisgyereket. Nem oda szokták tenni a gyerekeket, meg miért olyan kisgyerek még az a Messiás. A Messiásról olyan elképzeléseik voltak, hogy hatalmas, erős, győzelmes hadvezér. Semmi sem felelt meg az elképzeléseiknek, de elhitték az igét, és meggyőződtek róla. S mindez a csendben történt.

És a bölcsek, akik szintén csendben, a maguk nyelvén kaptak egy jelzést, annak engedtek, és hosszú utat megtéve hódoltak egy kisgyerek előtt.

Aki csendben meghallja az igét, és komolyan veszi, aki szintén meghallja az igét és leborul Jézus előtt, az találkozik vele akkor is, ha a világ éppen a feje tetején állt és a harsogástól a saját szavát sem hallja az ember. Ezért is olvastam fel a 46. zsoltárt, mert azt mondja itt az Úr: "Csendesedjetek, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Magasztalnak engem a népek."

Tartsuk frissen, hogy mi a karácsonynak az értelme, kit ünnepelünk karácsonykor. Ne engedjünk semmiféle kényszernek, se szokásoknak, se semminek, csak annak, amit Isten igéje szerint helyesnek látunk. Ne engedjük, hogy belekényszerítsenek ebbe a rohanásba. És ha körülöttünk lárma van is, mi maradjunk csendben az Úr előtt.

d) Még azt szeretném megemlíteni: lássunk tovább az orrunknál. Tehát azok az ajándékok, amiket adunk egymásnak, meg kapunk egymástól, emlékeztessenek mindig az Isten kimondhatatlan ajándékára - ahogy Pál apostol írja - Jézusra. A fenyőfa, amit felállítunk otthon, emlékeztessen arra, hogy minden ága felfelé mutat, arra a Jézusra, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. A gyertya fénye juttassa eszünkbe, hogy a nép, amely sötétségben járt, Jézusban látott nagy világosságot, és ma is Ő a világ világossága.

És azt, hogy lássunk tovább az orrunknál, jelentse azt is, hogy ne csak a megszokott szűk családi és baráti kört ajándékozzuk meg, hanem kérjük el Istentől kinek szerezhetnénk örömet, aki minket talán nem is ismer, akinek talán senki sem szerez örömet karácsonykor sem, akitől nem fogunk kapni ajándékot, és nem fogunk visszakapni sem semmit. Kinek lehetne így örömet szerezni?

Valamelyik esztendőben hallottam egy kislányról, aki amikor az édesanyjával karácsonyi bevásárló körúton volt, meglátott a kirakatban egy pulóvert és nagyon megtetszett neki. Csak megemlítette: milyen szép az. A mama elhatározta, ha kijön a pénzből, megveszi neki karácsonyra. A kislány azonban meghiúsította ezt a tervet, mert néhány nap múlva azt mondta: anyu, rendet tettem a szekrényemben, nekem öt pulóverem van. Ne vegyél nekem hatodikat, hanem engedd meg, hogy kettőt odaajándékozzak annak az osztálytársamnak, akinek az édesapja néhány éve meghalt, és ez a kislány minden nap ugyanabban a pulóverben jön iskolába, és van egy húga is. A mama megengedte, a kislány kimosta, becsomagolta a két pulóvert, és elmondta: amikor hazafelé jött, boldogabb volt, mintha ő kapott volna ajándékot.

Ez meg van írva: jobb adni, mint venni.

Hallottunk egy családról, akik nagy nyomorúságban vannak. Az egyik házaspár elhatározta, hogy elmegy, és a számos gyermeknek visz egy-egy kis csomagot. Aztán útközben az a gondolatuk támadt, hogy vesznek egy zsák krumplit is, meg néhány kiló cukrot, és azt is elviszik, talán nem veszik rossz néven. Amikor a zsák krumplit letették, az asszony sírva mondta el, hogy három nap óta margarinos kenyeret esznek a gyerekek reggel, délben, este, mert nem volt más, és a krumpli nagy ajándék volt.

Néhány évvel ezelőtt néhány hívő fiú arra az elhatározásra jutott, hogy karácsony szent estéjét nem a családjuk körében töltik, hanem bemennek az egyik nagy budapesti kórházba, és akik ott vannak, vagy akiket éppen az ünnepekre vittek be oda, mert ilyen is van ám, és nem kevés, azokat köszöntik egy karácsonyi énekkel. Mentek kórteremről kórteremre. Elmondtak egyetlen igét, azt, amit az angyalok mondtak a pásztoroknak. Elénekeltek egy verset és letettek az éjjeli szekrényekre egy igét írásban, meg egy szem gyümölcsöt. Ennyire telt a zsebpénzükből. És mérhetetlen sok örömet szereztek. Egy valaki, egy idős néni, aki egész életében hátat fordított Istennek, azon az estén nyitotta ki a szívét az Úr Jézus előtt, ők pedig boldogan mentek haza.

Ezeket csak azért mondtam el, hogy sokféle lehetőség van arra, hogy ne csak azokat ajándékozzuk, akiktől mi is várunk, vagy akiknek úgy érezzük, tartozunk, és ajándékozni kell. Ajándékozni szabad ilyen módon és ilyeneknek is, ha kész a szívünk, Isten meg fogja azt mutatni.

Ezek az emberek a mai kornak az angyalai. Ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak, úgy hirdetik ma azoknak, akik nem tudják, vagy eddig nem vették komolyan: Jézus megszületett, Jézus él.

Nem akarunk-e ezen a karácsonyon angyalokká válni? Aki csak magára gondol, és csak magának meg a szűk körének akar bevásárolni, az megy üzletről-üzletre, számol, veszekszik, megbánja, megint elhatározza, és a végén vonszolja magát hazafelé fáradtan, lehet, hogy csomagokkal megrakottan és kiürült pénztárcával. Aki meg kész Isten angyalaként szolgálni mások, az nem vonszolja magát, hanem annak örömmel telik meg a szíve és repül. Isten ilyen lehetőségeket is készít nekünk.

Zágorec Csuka Judit: Te és én

Mi ketten együtt,

sivatagi magányban,

kalitkában őrzött madárként,

kietlen utakon járva,

felszántott réteken repülve,

égető nap alatt elbújva,

tekintetedbe merülve,

örökös harcban és kételyben,

teremtésben és gyászban,

ott bent és itt kint,

sem élni, sem meghalni

nem tudok nélküled.

Zágorec Csuka Judit: Ars poetica

Ha majd végképpen el
kell mennem,
ha majd nem leszek,
ha bármi is elszakít
tőletek, legyek egy
haldokló lélegzet
közös lélegzetetekben,
időtálló sóhajtás
eltiport életekben,

De, bocsáss meg Uram,
bocsáss meg anyám,
ha nem tudtam szeretni!

Zágorec Csuka Judit: A halálon túl

A gyertyák úgyis csonkig égnek,

tövig a fák,

emlékezeted sem élheti túl

magányod, szavaid hiányát.

Isten is számonkéri - 

hiábavalóságodat.

Tóth-Máthé Miklós: A fehér bot

Az öregasszonyt úgy adták tovább a gyerekei, akár egy felbontatlan csomagot, amit fölösleges kibogozni, hiszen nincs benne semmi érték. Ócska ruhákat, kacatokat tartalmaz és csak a helyet foglalja el. Végül Sárinál, a legkisebb lányánál húzódott meg.

− Na, még csak ez hiányzott – dühöngött Lajos, a vő, aki főkönyvelő volt egy cégnél −, nincs nekünk éppen elég bajunk?! Van neki még öt gyereke rajtad kívül, miért pont a mi nyakunkba sózták?

− Hadd el már – csitította Sári −, hát valahol csak lennie kell. A házból meg a portából mi is éppen úgy megkaptuk a részünket, nem lökhetjük ki az utcára.

− Azt én sem mondom, de igazságtalanság, hogy csak mi bajlódjunk vele! Mindegyik tehetősebb nálunk! Miért nem vállalja az ügyvéd fia? Azért, mert villát épít Agárdon, még törődhetne az anyjával. Vagy Tibi, a drágalátos agrármérnök bátyád? Még ott lenne a legjobb helye. Mindig faluban élt, meg se tudja szokni a pesti életet.

− Igaz – helyeselt Sári –, Tibiéknél csakugyan jó helye lenne, majd le kell velük levelezni.

− Levelezni?! Te nem vagy észnél! Nem is válaszolnának. Ezt az ügyet csak radikálisan lehet elintézni. Egyik vasárnap betesszük a kocsiba és egyszerűen levisszük. Akkor aztán már dumálhatnak. Senki sem kívánhatja, hogy örökké csak mi vesződjünk vele, és a többi öt gyereke meg közben a markába röhögjön.

Sáriék kétszoba-összkomfortos lakásban laktak, egy bérház második emeletén. Az öregasszonynak a konyhában szorítottak helyet, egy régi sezlonon.

− Majd télen bejön – mondta neki Sári –, addig jobb lesz kint, mert ide inkább besüt a nap reggelenként. Aztán a mama úgyis korán kelő, Lajost meg nem szabad zavarni a mocorgással, mert altatóval alszik, és ha felébred, nehezen tud újra elaludni.

− Jó lesz nekem itt is, lányom – bólogatott az öregasszony –, kis helyen is megférek én már. Aztán a tél miatt se aggódjatok, melegít majd engem a dunna. Mert ilyen dunnát úgysem találni Pesten, ezt még szegény nagyanyád hagyta rám. Úgy fűt ez, mint a kemence, és ha már magamra húzom, megpaskolom, érzem az otthon illatát.

Imrust, Sáriék kamaszfiát nem izgatta különösebben, hogy egy fővel megszaporodtak. Úgy nézett a nagyanyjára, mint egy megkopott fonográfhengerre, amin valami agyonjátszott ósdi melódia serceg. Egyik alkalommal meg is kérdezte, amolyan évődésnek szánva, amikor a konyhában belebotlott:

− Nem zavarja, hogy ilyen öreg, mutter?

Az öregasszony nem haragudott a kérdésért. Szelíden megcsóválta a fejét és csöndesen ezt mondta:

− Meg lehet ezt is szokni, kisfiam…

− Aztán mégis, hogy gondolja? Meddig akar még élni?

− Hát… csak amíg a jó Isten magához nem szólít…

− Akkor jó lesz, ha sürgősen beszél vele, mert a faterék be akarják dugni valami otthonba. De be ne köpje  nekik, hogy szóltam, csak már dög unalmas hallgatni erről a sódert. Apám ugyan Tibi bratyóékhoz akarja paterolni vidékre, de anyám újabban az otthont látja célszerűbbnek. Szóval ez az ábra, hát legjobb lesz, ha mégis inkább elköltözik az ősökhöz. Azok biztosan másképpen fogadják, mint ezek.

Az öregasszony szeme megnedvesedett és keresgélni kezdte a zsebkendőjét. Ahogy régen a cukorkát, ha a boltból hazakerült.

− Azért nem kell mindjárt mellre szívni – mondta a fiú. – Nekem személy szerint igazán semmi bajom magával, mut… nagymama. Sőt, örülök, hogy végre megismerhettem, mert még képről sem láthattam eddig. De hát nekem itt kevés beleszólásom van a dologba.

Beleszántott bondorodó szőke hajába, majd visszament a szobájába az „okos telefonján” zenét hallgatni, majd azt megszakítva újra kijött. Félszeg mozdulattal egy Sportszeletet rakott az öregasszony elé.

− Látja, milyen gyagyás vagyok, majd elfelejtettem, hogy ezt ma reggel magának vettem, nagymama.

Az öregasszony igyekezett úgy élni, hogy minél kevesebb gondjuk legyen vele a fiataloknak. Elvégzett mindent maga körül, és amikor délután megérkeztek a munkából, nem ment be a szobába tévét nézni, csak üldögélt múltba feledkezett gondolataival a sezlonon. Ezeket az órákat szerette a legjobban, amikor bent szólt a tévé, és ő is kedvére „nézhette” a saját tévéjét, ami kizárólag csak történelmi játékokat sugárzott. Ezekben a játékokban még kislány volt a Sári, varkocsba font hajjal, rongybabával, és abban a rózsaszín ruhában, amit még ő varrt neki. De sorra bukkantak fel ezekben a folytatásos történetekben a többi gyerekei is. Mi lesz vacsorára, édesanyám? – hallotta újra a kérdést. Mert valamelyik mindig megkérdezte, amikor játék közben beleszagolt a levegőbe, és megérezte a konyhából jövő illatokat. És akkor ő legtöbbször azt felelte: Hát csak az, amit a madarak hoztak. – Akkor biztosan jó lesz – mondták most már kórusban –, mert még abból is jót főz édesanyánk!

Mosolygott ezeken az emlékeken, és ilyenkor nagyon messze került a valóságtól. Attól, hogy naphosszat alig szólnak hozzá Sáriék, és sokszor úgy néznek rá, mint egy megoldatlan problémára, egy elfekvő aktára, amit ideje lenne már végre elintézni.

Aztán fokozatosan egyre kevesebbet kezdett látni Sáriékból. A látása már régebben is rossz volt, de most rohamosan gyengült. Mintha csak a természet akarta volna valami jótékony, megtévesztő homályba ködösíteni a valót körülötte. Sokdioptriás szemüvegén keresztül is már csak körvonalait látta a tárgyaknak, az újság vastag betűs címei összemosódtak előtte, és esténként egyre közelebb kellett görnyednie a lábashoz, hogy elkészítse magának a vacsoráját.

− Sárilkám – mondta a lányának –, úgy érzem, hogy én hamarosan megvakulok.

− Ugyan, mama, képzelődik. A korral jár, hogy gyengül a látása, hiszen maholnap már nyolcvanéves… Nem láthat úgy, mint gyermekkorában.

− Az igaz, de nekem már az elemiben is pápaszemet rendelt az orvos, aztán mindig erősebbet hordtam. Hiszen emlékezhettek rá ti is… Talán négyéves lehettél, most is eszembe van, amikor karácsonyra te is kerek üveget akartál. Azt mondtad, hogy neked is olyan kerek üveg kell, amilyet édesanya hord a szemén.

− Jaj, mama, már megint ezek az emlékek. Hát most mondja meg, mit csináljak? Csodákra én se vagyok képes.

− Nem is arra várok én lányom, hanem ha nem kerül nagy költségbe, vegyetek nekem egy fehér botot… olyat, amivel az utcán szoktak járni azok, akiknek megromlott a látásuk.

− Ejnye, hát minek az magának? Itthon nincs szüksége fehér botra.

− Azért jó lenne mégis… Ilyenkor nyáron jobb kint a levegőn, elüldögélnék néha kicsit a parkban.

− Hát vedd meg neki – mondta Lajos, amikor értesült anyósa kívánságáról –, vagy kérdezd meg, felírják-e receptre. Csakugyan jobb lesz, ha lent ül a parkban és panaszkodik a többi vénasszonynak. Adjuk meg neki azt a boldogságot, hogy leszedhesse rólunk a keresztvizet. Úgyis az hiányzik már neki.

Amikor megkapta a fehér botot, furcsa érzéssel simogatta meg. „Ettől rettegtem örökké – gondolta –, és most már itt tartom a kezemben, társam lesz életem végéig. Úgy szegődött hozzám ez a bot, ahogy a halál szegődik majd nemsokára.”

Senki sem tartózkodott otthon, amikor először botorkált le vele az utcára. Bizonytalanul tapogatta a helyet a lépéseinek, aztán csak állt a járművek felverte zajban, mint a hosszú útról visszatért vándor, aki nehezen tud már az itteni szokások között eligazodni.

− Átvezessem, néni? – szólalt meg mellette egy hang, aztán gyöngéden karon fogta egy kéz, és átkísérte a túloldalra.

− Köszönöm, lelkem – akarta mondani, de valahogy megrekedt benne a szó. Olyan régen érzett már ilyen gyöngéd érintést, és a hang is egészen más volt, mint amilyenhez az utóbbi időben hozzászokott.

− Hová tetszik menni? Átkísérjem? – hallott újra egy másik hangot, amolyan kamaszosan mutálósat, amilyen az Imrusé, és ő csak bólintott. Aztán ismét az a gyöngéd érintés, majd kis idő múlva visszakerült arra az oldalra, ahonnan az imént átvezették.

Görcsösen szorította a fehér botot, ami egyre barátságosabbnak tetszett a kezében. És hagyta, hogy újra átvezessék, majd ismét vissza. Megszámolni se tudja már, hányszor, közben beszélgetett az idegen hangokkal, figyelte az elmosódott arcokat, és élvezte a mozdulatokba bújtatott gyöngédséget, ahogy megfogták a karját.

Másnap alig várta már, hogy újra lent lehessen, és aztán mindennap. Ott álldogált a járdaszegélyen és a játékba belefeledkezett gyermek izgalmával várta, hogy átkísérjék.

És egy nap elhatározta, hogy nem megy vissza Sáriékhoz. Amikor valaki átvezette a túloldalra, elindult a falak mentén egy másik útkereszteződés felé. Ott várt egy újabb segítő kézre, és amikor ott is átvezették, úgy érezte, ezentúl semmitől sem kell már tartania. Mindig akad majd egy ember, aki megfogja a karját és átvezeti az útkereszteződésen. Egészen hazáig, gondolta, és ahogy botorkált a bottal, ami meg-megcsillant a rátűző fényben, úgy érezte, régen volt ilyen boldog.

Czirják Edit: Barátnőmhöz

Zágorec Csuka Juditnak

Tudod, néha kavicsok
tépik föl fáradt
lábam sebeit.
Vérzik, vérzik lábam.

Tudod, néha viharok
gyűjtik fáradt
testem kínjait.
Talpig vérben ázom.

De legtöbbször emberek
tépik össze
lelkemet apróra.
Meddig kell maradnom?

- A gyertyák úgyis csonkig égnek,
tövig a fák - mondanád.
Hát vállalnom kell önmagam.
Hát vállaljuk érte önmagunk.

Zágorec-Csuka Judit: Félelem

Az idő esős zuhatagában porladsz el,
mint fehér márványszobor az időzített
bombák tüzében.
Tökéletesen és maradék nélkül
tűnsz el.
Az Istened is csak hallgat, nem menthet meg.
Mitől félsz mégis?
A Haláltól?

Zágorec-Csuka Judit: Tavaszi szerenád

Tűlevelű fenyőfák illatával
belopta szívembe magát
a fény...
Virágot bontott,
s belém zuhant,
mint magányos sirály
az Adria kék habjaiba.
Zuhanása szétzilálta
őszülő hajamat, s elaludt
szempilláim feketeségében.
Sirálysikoly a szememben,
havazás számban.

Végh György: Őszi akvarell

Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.

Amott ezüst vitorla szárnya lebben
Az ónnal-szőtt higany-szín szürkületben
Borzong a víz villózva száll a fodra
Ha itt volnál ráhajlanék karodra
Hol vagy ó merre vagy mily tájakon
Átfogja torkomat a fájdalom

A felhők vére rőt s a vízbe csorran
Kék sellő úszik itt a gyöngy habokban
Egy templom tornya felkiált az égre
Emlékezz mindíg rám szemem szinére
Az égen dél felé egy fecske száll
A boldogság a nyár oly messze már

William Henry Davies: A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Szabó Lőrinc fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Egy ismeretlen…

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?

Advent 2018

Advent első vasárnapja.

Pilinszky János: A várakozás szentsége

   Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

     Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zcneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

     A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

     Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

     Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Túrmezei Erzsébet: Ádventi harangszó

Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.

Valamikor,nem is régen…
csak húsz éve… negyven éve…
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,
tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.

Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt’ a gyertya… és az ágát
szelek törték, tördelgették…
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden – oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.

Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak – fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.

Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba…
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.

Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is – szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!

Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme…
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.