N. Ullrich Katalin: Ennyi

Szerettem.
Szerettem volna szeretni.
Szerettem volna jól szeretni.

Azt mondták
tolakodó.

Szeretek.
Gyakorolok.
Szeretnék
jobban szeretni.

N. Ullrich Katalin: SMS nyelv

Mint a nagybetű a mondat elején
és a pont a végén,
úgy van ott Isten mindenhol,
a kezdeteknél és a végnél.

de vigyázz inog a nagy mű
már nincsenek nagybetűk
és eltűnnek a pontok
és talán már az sem fontos
isten rólad mit is gondol

N. Ullrich Katalin: Szerelem

És szólt a napraforgó
a Naphoz:

Rosszul szeretlek,
és te is
rosszul szeretsz.
Nekem te minden vagy,
neked én mindegy.

Garai Gábor: Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

Pethes Mária: Magamra álmodom

Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget

Pethes Mária: Judicium - Ítélethozatal

Vétkezz csak nyugodtan
Majd négyszemközt meggyónod Uradnak.
Elhadarsz néhány Miatyánkot Üdvözlégyet
és áhítatos pofával nyeled az ostyát

Csakhogy... bevallanád-e népes gyülekezet előtt
hogy hazudtál-loptál-csaltál
az Úr nevét hiába szádra vetted
hogy elátkoztad aki szeretett
hogy követ dobtál a kenyeret nyújtóra
és nem nyitottad szádat senkiért
csak magadért bátran a szóra?

Hallgatsz?
Lódulj és lődd le
- de ne hibázd el - az árulkodó kakast
Aztán verd agyon bunkósbottal
a benned felszólaló Tamást
Találj ki újabb bűnöket
miket majd meggyónhatsz
Ne várj feloldozást 

Trausch Liza: Áldás és átok

 "Ugyanabból a szájból jõ ki áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!" Jakab 3,10  

A nyelv adóállomás. Háborúban az adóállomásért folyik a harc. Akinek kezében van a rádió, az veszi át az uralmat. Az a kérdés, hogy kinek a hatalmában van a nyelved? Mert lehet tűz a Sátán kezében is. Egyetlen mondat úgy megsebez, nem tudod, hogyan gyógyulok meg. Méreg, amelyik felszívódik a szervezetbe. Ha már érezted, mennyire fáj, akkor tudhatod, hogy a másik embernek is fáj. Lehet, haragodban azt mondod ki, amiről tudod, hogy a másiknak pontosan ez fáj. De van, amikor alattomosan, a háta mögött mondod. Nyíltan nem merted megvágni. De arra volt bátorságod, hogy a háta mögött megszóld. A nyelv is lehet kettős. Kettős nyelv, kettős szív. Erre mondja az Ige: "Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket." A természetben nincs olyan, hogy egy forrás sóst és édeset ad. Csak az embereknél van kettős élet, kettős szív és kettős nyelv. Állapítsd meg, hogy milyen hadiállapot van nálad?! Bár evangéliumként hallanád most: "Nem kellene ezeknek így lenni!" Csak Isten tud zabolát tenni a szádra. A zsoltáros így imádkozik: "Tégy závárt az én szájamra; őriztessed ajkaim nyílását" (Zsolt 141,3). Egy helyen mondja a zsoltár: Ha gondoltam is, nem jött ki a számon. A gondolatot még odaviheted Jézus vére alá, és nem megy tovább, nem fertőz senkit a keserűség gyökere. Ha kimondod a szót, felnő, és hihetetlen károkat okozhat. Vedd komolyan, hogy Isten üzenete áradhat a szádon keresztül. Orvosság az idejében mondott szó. Az Úr Jézus ma kéri tőled nem csak a bejárati, hanem a kijárati nyílást!

Forrás: Trausch Liza Napi áhitat

Pethes Mária: Hallgatsz...

 Hallgatsz 

mint rózsa bársonyán 

a vércseppé vált harmat 

Hallgatsz 

mint a benne gyönyörködő holdsugár 

és csillagokat faggat 

mitől lett véres törtméz-színű arca 

Hallgatsz mint kicsinyeivel avarban 

lapuló sün bogárra lesve 

Hallgatsz 

mint a tó fölé lustán kúszó este 

Hallgatsz 

mint alvó száján lecsurranó nyálcsepp 

Hallgatsz 

mint ébredő ki ölelő kart keres 

Ordíts mint fuldokló 

vagy érthetetlen hangon  

mint egy néma 

Ordíts mint durván elhagyott 

ki a fájdalomtól béna 

Legyen bár vezeklő szavaktól 

ajkad rezzenetlen 

Csak törd át a csend falát

 törd át végre 

egyszer helyettem

Pethes Mária: Szeretnék

Szeretnék március elején 

mindent átható 

tavasz illat lenni 

Szíved mélyét megbizsergetni 

Óvó ujjaid alatt fakadó 

növényhajtás lenni 

Az első visszatérő fecske 

csőrében szalmaszál lenni 

nyárilakod eresze alatt épülő 

fészkében fiókát melengetni 

Állócsillagok között 

vonzerő lenni 

A törvényszerűségben 

kitérőd lenni 

Utadon kövek helyett 

füvet nevelni 

Szeretnék 

szád sarkában álomízű 

nyálcsepp lenni 

emlékeztetni éjszakák 

nappalok küszöbén 

a bátortalan hajnali fényre 

Ébredés után 

párnádon maradt 

mélyedés lenni 

mely puhán az ágyba 

visszahívogat 

Halálos veszélyben 

az a hajszál lenni 

melyen az életed múlhat 

Minden kicsiny 

de nélkülözhetetlen 

részlet lenni 

mely összekapcsol 

jelent jövőt múltat

Pethes Mária: évtizedek múlva

évtizedek múlva is
abban az estében laktunk
ahol térdig gázoltunk a
kimondatlanul maradt szavakban

pedig én szerettem volna elmondani
mennyire fogsz hiányozni
a kardvirágoknak mert nélküled
nem képviseli senki sem
akaratukat hogy télállók legyenek
s hogy a szerelem-virág minden évben
eggyel kevesebb ágat fog hajtani
mert nem lesz kinek

bevallom már úgyis mindegy
annyira szerettelek
hogy fél karom adtam volna
ha még egy kicsit maradsz
velem de Te már egy más
világ ura akartál lenni

és csak néztelek mekkora akarat
munkál benned hogy eljuss oda
ahonnan nem lehet
visszatérni

Prókai Árpád: Csend legyen!

Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! (Zof 1,1-7)     

Zofóniás a Krisztus előtti 8. század prófétája volt. De szavai ma is élő szavak, mert nem egyszerűen emberi szavak, hanem Isten szavai ezek. A haragvó Isten szava szólal meg először Zofóniáson keresztül. Ítéletet hirdet a próféta. Ő látja a romlást, látja a züllést, látja a vallási élet felhígulását, és nem tud mást tolmácsolni, csak azt, hogy haragjában elsöpör az Úr mindent. S az Isten haragját meghirdető szavak között egyszer csak felcsendül egy parancs. A fenyegetettség nagy, mert a bűn rendkívül magára vonja az Isten haragját! De ebben a helyzetben az ember még sincs teljesen kiszolgáltatva: Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! Ez nem egy olyan szelíd felszólítás, mint amikor imádságra hívunk, s azt mondjuk, csendesedjünk el. Ez egy határozott parancs! Amikor egy tanár belép egy osztályterembe, és azt látja, hogy a szünetben megvadult gyerekek nem tudnak lenyugodni, és a hangzavarban elkiáltja magát: Csend legyen! Ma így mondanák: Dugulj már el! Kemény szavak ezek. És mégis fontosak. Mert az embernek az a nagy baja, hogy nem akar csendben lenni az Isten előtt. Nem csak az Isten előtt! Hanem  úgy általában sem!  A világ zajossá lett. Sok a zaj, és a beszéd. S mégis  - érezzük, hogy csend és csend között micsoda óriási különbség van. Mert más csendje van a magánynak és más csendje a közösségnek. Más csendje van az életnek és más csendje a halálnak. Más csendje van az örömnek és más csendje van a félelemnek. Más csendje van a pokolnak, és más csendje az Isten közelségének. Most az Isten parancsol: Csend legyen!
Tudsz csendben lenni?

Forrás: Napi Ige és gondolat

Garai Gábor: Kis csodák

A várva várt nagy csodák, többnyire  

- mire beteljesednek -  

elvesztik gyöngéd hamvasságukat;  

fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,  

akár a kígyóbőrt, és nem marad más,  

csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,- 

aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak  

- közönyös füst- virágok -  

és az  

"ennyi csupán az egész"  

görcsös kérdőjele  

?  

kunkorodik fel egy  

keserves ásításban.  

De áldottak a hétköznapi csodák,  

a váratlanok, a gyermekiek.  

Egy idegen asszony fagylaltot vesz  

neked, az idegen kölyöknek,  

s mire megköszönnéd,  

eltűnik a tömegben;  

fejed fölé hajlik egy katona-orvos:  

azt mondja, beteg vagy, pedig,  

tudja, pihenni vágysz csak;  

feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,  

csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...  

Az áldott kis csodák  

holdjai békén elúsznak előtted;  

s ami a lélekben marad, 

az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,  

gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.  

Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,  

de még szebb embernek maradni  

vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,  

hálát adva a jóért, amit csak  önmagunkkal tudtunk viszonozni,  

önmagunkkal:  

gyermeki vágyainkig  

lemeztelenítve:  

egy elkésett  

köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...  

- míg emlékké szilárdult  

a mámor, mint a kristály,  

hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,  

mint rádió-adót ringó talapzatára;  

hadd szórja szét a hanggá  

duzzasztható hullámokat:  

- Élek még, itt vagyok,  

és újjászületek naponként!  

És:  

- el ne hagyjatok,  

én is veletek maradok örökre.

Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott…

Mert ha a szerelem elhagyott, 
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség, 
mint omló falon a salétrom;   

mert ha a szerelem elhagyott, 
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz 
minden parázna szoknya;   

és nyelved száraz kőporban forog, 
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod; 
parázson jársz, parázson…   

És tarkódig felperzselődsz; 
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosság 
arany páncélja leolvad.   

Vad fogaid élesen összeverődnek, 
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt, 
belülről ráz a didergés…   

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves, 
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad 
érette való szerelmét!   

Mert minden idegen lesz neked akkor, 
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség, 
mint omló falon a salétrom.   

Futnál – menedékül a megkövült közöny 
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba, 
mint bundájába az állat. –   

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is, 
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid 
újra csak újra kikezded.   

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos: 
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely 
végül szivébe szalad.

Gősi Vali: Akár a fák

“Nézd, én úgy szeretnék élni mint a fák 

Ők úgy maradnak állva 

Ahogy éltek s éltem” 

(Révész Sándor)   

voltaképpen 

mindegy 

hogy Isten miért és hogyan 

teremtette a fákat 

a lényeg hogy tanuljunk tőlük 

fölfelé élni és olyan erősen 

tartani magunk a célig 

ahogy a fák állnak; 

egyenes derékkal 

pőrén 

szemlesütve úgy is 

ha az ősz vihara 

röhögve szaggatta le 

vacogó ágaikról 

az elsárgult 

utolsó ruhákat   

Hervay Gizella: Álom a történelemben

 Alszol. Homlokodon renddé simul a kusza világ,
a redők mögött magára talál agyonmagyarázott ifjúságod.
Vaságy-romantika, emelvényre szökkent szavak,
bronz-póz, majd féktelen fájdalom,
ellenillúzió, ellenvágy és ellenromantika,
a smirglipapír-cinizinus véresre dörzsölte mögé rejtett szíveinket.

Ó, ez most mind értelmetlenné válik
az értelmes álom lélegzetében.

Mögöttünk van – mondanám,
de látod, tenyereink értőbbek,
mint agyongyötört szavaink.
Halántékunkon a vérerek dolgukat végzik,
pont annyira lüktetnek, amennyire kell,
csak vágyaink nem leltek helyet e lavina-ifjúságban,
földről égre verődnek,
nagy piros labdává váltan pattannak gondolataink,
s most, hogy tűnődve kezébe veszi ez a vers őket,
ha elejtené, értelmetlenné válna ez az estém,
de nem hagyom – kényszerítem:
az alvók biztonságával gondolom végig
tágra nyílt szemű életem.