.kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

hogy a földi létnek értelmet 

az egyetlen Isten adja, 

csodás ajándék benne hinni... 

hinni azt jelenti, 

hogy minden porcikában érezni 

a csodálatos szeretetet, 

hinni benne azt jelenti, 

hogy tudni pontosan, 

hogy van valaki 

ezen a kihűlőben lévő, 

ebben a szeretetlen világban, 

aki számon tartja 

az ember minden hajaszálát, 

van valaki, aki már 

őt akkor is szerette, 

amikor még meg se született, 

hinni benne azt jelenti, 

hogy van valaki, 

aki mindent megbocsájt, 

aki minden léptét 

féltő szemmel... 

a hit mellett 

minden más eltörpül, 

könnyíti a betegséget, 

a halált, általa képes az ember 

válaszolni a kemény kőre 

lágy kenyérrel,: 

imádni lehet az olyan Istent 

egész szívből és egész lélekből, 

érte az ember már angyallá lehet 

Itt a Földön... 

Isten a szeretet, s ha az ember 

végleg csalódik benne, 

a hitét veszti el, 

a legfontosabbat, 

magát a földi létnek 

az egyetlen valódi értelmét.

Lator László: Folyékony világ .

Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.   

Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.   

Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.   

Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

Wass Albert

 “Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”     

Petőcz András: Nézed az esőt

Megállsz az ablaknál,
s nézed az esőt. 

Lassúdad, végtelen
mozdulat,
ahogy az eső
egykedvűen mulat. 

Nézed az esőt,
ami,
mintha szívedből nőtt
volna ki,
szomorú, szürke és nyugodt. 

Tompa csend
takarja be a végtelent. 

Aztán, valahonnan belülről,
elindul valami. 

Sűrűsödik. 

Miként ha méhraj csapna le
az orgonavirágra,
hirtelen beindul valami zsongás. 

Ez kerít hatalmába. 

Zsongasz te is. Zsongasz. Pedig esik.
A lassúdad, országos eső. 

Amely után talán majd kicsinke lila virág
búvik elő
a semmiből. 

Igen. A földed befogad.
És virág lepi el a sírhantodat.

Tóth Árpád: Esti ének

saját fotó


 A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve. 

S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested. 

S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra! 

1915  

Petőcz András: A megtört mozdulat

                (a nyolcvanas évek megidézése)     

Futás volt még akkor, és volt még lendület is,
lélegzet volt akkor, és volt még levegőkapkodás,
vágyakozás volt még akkor, valami soha nem volt akarat,
tisztaság volt még akkor, és végtelen fényesség világított.   

Hittel teli társai voltunk hittel teli társainknak,
és valamiféle távoli cél felé futottunk, miközben
nem is sejtettük, hogy hiába rohanunk összeszorított
foggal, távoli célunk egyre messzebb van tőlünk.   

Egyre messzebb lett ez a távoli cél, és én nem akarom,
nem akarom elhinni, hogy hiába is futottam egykor,
egykor, még annyira fiatalon, hogy már az idejét sem,
az idejét sem sejtem valamikori rohanós önmagamnak.   

Most kissé szomorúan és főleg nagyon fáradtan nézem,
nézem, ahogy szétesik körülöttem minden, a múlt,
a múlt, a jelen és a jövő, és zuhanunk csak egyre lejjebb,
miként a madarak, ha szárnyukat ismeretlen golyó sebzi meg.   

Megtört a mozdulat, ahogy egykor a levegőégbe emelkedtünk,
nagy rajban, büszkén és hatalmas erővel. Mindennek vége.
Zuhanásunkat immáron meg nem állíthatja semmi. Örvénylő
mélységet látok. Lehúz, és nem ereszt el már sohasem.

Falu Tamás: Imádság előre

 Én istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem…
Ha célnak látok csendes négy falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt;
Ha messzeségek karja el nem ér,
És szívem múltak díványán henyél;
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm…
Én istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rámfújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Fodor Ákos: Ring

erőt vett rajtam 

a gyöngeség

Boda Magdolna: Tükör

Vizsgálgatom arcom
a tükörben,
ki ez, kérdem.
Tapogatom hajam,
barna fürtök helyett
most már rövid, szőke
(alatta jócskán ősz lehet).
Szemem még csillog,
a vágy benne alig fakult,
épp olyan ragyogó,
mint régen.
Bőröm matt, sápadt,
érzek alatta egy vékony kérget.
Többet kéne mosolyognom.

Többet kéne viselnem
arcomat a púder alatt;
az ajkam is száraz,
rúzs helyett
jobb lenne neki a csók.
Ahogy elnézem magam,
rám férne
egy vitamindúsabb élet,
valami gondtalanabb,
valami sokkal, de sokkal jobb.

Serfőző Attila: A napon át

Pislog az est. 

A páváskodó sötét lelkemre ül, 

csak te motoszkálsz bennem folyton, 

s kíméletlenül. 

Süllyedő álmomból ébredtem reggel, 

ragyogó szirtfokról zuhantam volna épp’, 

de a hörgő mélység fölött 

megfogtuk egymás kezét. 

Még hagytam. Hadd ringasson 

az érzés kénye s kedve szerint… 

És reménykedtem, hogy a csoda 

újra meglegyint. 

Boldogan fedném föl illúziómat, 

de meghasadt, félek, cserbenhagy, 

most kopott a szó, 

hisz’ minden, ami bennem jó, 

az Te vagy.

Bölcskei Gusztáv: Lelked, ha fázik…

Ha hideg van fázol, kabátot veszel,
szabad nyakadra, meleg sálat teszel.
Dermedő ujjaid pamut kesztyű védi,
kalap a fejed, ha a szél hajadat tépi.
Viszont… ha lelked fázik, és megfagyott
hiába a test, mit az Isten rárakott
üveges, rideg lesz a tekinteted
nem veszed észre, ha a boldogság integet.
A lelket mi melegíti? – a szeretet
olyan mint a tűz, kialszik ha nem dédelgeted.
Bezárul, akkor már hiába minden, árva
fázik csak, a megváltó szeretetre várva.
Ne panaszkodj akkor! – csak te tehetsz róla
hagytad, a gyűlölet rideg sötétbe tiporja
lelked, hát segíts magadon!
Hagyd az utat, a szeretetnek szabadon!

Bölcskei Gusztáv: A sebesült angyal

HUGO SIMBERG: A SEBESÜLT ANGYAL (1903) 

 Nézem a képet. Vagy a kép néz engem? A három tekintet közül kettő rejtve van. Egy bekötött szemű angyal és egy fekete ruhás fiú. Egyik sincs a helyén. Egy fiúnak nem az a dolga, hogy maga elé meredve a semmi felé menjen. Előtte semmi, mögötte – a primitív hordágyon – egy megsebzett angyal. Angyal a hordágyon? Mit keres ott? Hogy került oda? Ő sincs a helyén. De hát hol van az angyalok helye? Leesett a betlehemi mezők felett éneklő angyalkarból? Megsérült, amikor elhengerítette a követ? Vagy nem figyelt oda, amikor eligazítás volt a légióban, és az Atya-parancsnok azt mondta: mindenki maradjon a helyén, nem jött kérés a Fiútól, nem indulunk a kiszabadítására. Nem figyelt oda, és már ott is termett azon a kopár hegyen, és a lándzsa hegye őt is elérte? Vagy egy ravasz kiválasztottal küzdött egész éjszaka, akit nem tudott legyőzni, csak a csípőcsontját suhintotta meg a szárnyával, s az a szárny megroppant? Beleroppanhat egy angyal egy emberi csípőroppanásba? És kinek szedte a virágot?
Miért olyan fontos, hogy mindenképpen meg kell őriznie? Fontosabb, mint a törött és vérző szárny? Ez nyomja el a fájdalmat?
         Angyali placebo? És a bekötött szem? Egy túsz, akinek nem szabad tudnia, hogy hol járnak, hogy hová viszik? Vagy valaki, aki maga kérte, hogy takarják el a szemeit, mert a látvány elviselhetetlen?       
         És a fiú, aki rád néz? Dacosan? Dühösen? Azt kérdezve: Mit tettem? Azt kérdezve: Mit tettél? Azt kérdezve: Mit tettünk?
         Mivé lesz a világ, amelyikben meg lehet sebezni az angyalokat?
         Mivé lesz a világ, amelyikben meg lehetett ölni azt, akinek angyalok szolgáltak?

„És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve. Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die." (Pilinszky)

Tóth Árpád: Jó volna szépen...

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek ...... életem ..... 

1916

Tóth Árpád: Az ifjúságom immár...

Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj. 

Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja .......eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét... 

1914

Prókai Árpád: Halogatás

    „Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druszillával, aki zsidó származású volt. Magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor igazságról, önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Egyúttal azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyakrabban hívatta, és elbeszélgetett vele. Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvében akart járni a zsidóknak.” (ApCsel 24:24-27)    

 Félix megrémült, hiszen volt mitől félnie. Tudta, hogy nem Istennek tetsző életet élt. De rá jellemzően most is  elhatározta, hogy elnapolja a döntést. Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Félix azonban túl sokáig halogatta a döntést. És az alkalmasabb pillanat, amelyre várt, hogy hitét Jézus Krisztusba vesse, nem érkezett el. Sokan ezt teszik ma is, halogatják a döntést, pedig holnap sem lesz könnyebb meghozni ezt a döntést, mint ma.  Biztosan megfigyeltétek már, hogy amikor valaki újra és újra azt a tevékenységet végzi, egy idő után az a tevékenység számára automatikussá válik. Minden különösebb gondolkodás nélkül el tudja azt végezni. Érdemes megfigyelni, amikor valaki például nagyon régóta köt. Szinte már oda sem kell figyelnie arra, hogy mit csinál, tud mellette tévézni, tud mellette beszélgetni és ugyanúgy elkészíti a gyönyörű pulóvert. A lelkiismeretünkkel is így van ez.  Biztosan megfigyeltétek már magatokon is, hogy amikor először készültök valami olyat tenni, amiről tudjátok, hogy bűn, milyen komoly harc folyik az ember szívében. És ha mégis elkövetjük azt a bűnt, mennyire rosszul érezzük magunkat utána, micsoda lelkiismeret furdalásunk van. De a következő alkalommal újra, amikor ezzel a kísértéssel találkozunk, valahogy könnyebben beadjuk a derekunkat. Már nem folytatunk olyan ádáz küzdelmet lelkiismeretünkkel. És ha ezt így folytatjuk tovább, eljuthatunk arra a pontra, amikor szemrebbenés nélkül követjük el már el az a bűnt, amely a legelején számunkra még hihetetlen nagy lelkiismeret-furdalást okozott és egy komoly harcot indított el bennünk. Nagyon szomorú az, amikor az ember eljut erre a pontra, amikor már nem érzékeny a bűnre.  Ez történik akkor is, amikor újra és újra elutasítjuk Jézus Krisztust. Egyre automatikusabbá válik ez, és minél többször mondunk nemet, annál nehezebb lesz azután egyszer igent mondani. Félix tehát megrémült, a Szentlélek munkája által a szívében felismerte saját bűnösségét, de halogatta a döntést. Mi ne halogassuk a döntéseinket!

Forrás: Napi Ige és gondolatok