2020. február 9., vasárnap

Mai Ige: Adj gyermekednek önbizalmat!




„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22:6)

William Hodding Carter újságíró írta: „Csupán két tartós örökség van, amit remélhetünk megadni gyermekeinknek: gyökerek és szárnyak.”

Azoknak a gyermekeknek vannak gyökereik, akik tudják, hogy feltétel nélkül szeretik őket. Így aztán szilárdan meg tudnak állni, bármit hoz is az élet.

A másik oldalról, ha a gyermekekbe önbizalmat plántálsz, és bátorítod őket arra, hogy merjenek álmodni, azzal szárnyakat adsz nekik. Ha a gyermekeknek megadjuk az önbizalmat a győzelemre, azzal már félúton vannak a siker felé. De ha enélkül kell felnőniük, akkor a kudarc felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy szülőként ki kell mutatnod, hogy bízol gyermekedben és hiszel a benne rejlő lehetőségekben, így erősödik az önbizalma. Minden gyermekben ott rejtőzik a nagyszerűség magva, amit Isten ültetett el bennük; ha kinyilvánítod, hogy hiszel bennük, azzal öntözöd ezt a magot, és lehetőséget adsz a növekedésére.

Észrevetted már, hogy az emberek általában az elvárásaid arányában teljesítenek kiemelkedően vagy rosszul? Ha folyamatosan bírálod gyermekeidet, akkor negatív beállítottságúak, önbizalom-hiányosak és szorongók lesznek. De ha hiszel bennük, és azt feltételezed, hogy jól fognak teljesíteni, akkor önmagukat felülmúlóan nőnek fel a várakozásodhoz. A hited teremti meg azt a környezetet, amelyben megtanulnak repülni! Ha pénzt adsz nekik, elköltik. Ha anyagi javakkal halmozod el őket, elherdálják. De ha Istenbe vetett hitet és önbizalmat ültetsz el bennük, akkor megvan az esélye, hogy kiválóan teljesítenek életük bármely helyzetében.

2020. február 5., szerda

Trausch Liza: Csodálatos törvény




 " Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." Zsoltár 119,18 

 Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belső lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ád a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétől. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bûneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.   


 Forrás: Trausch Liza Áhitatok minden napra című könyvéből  

Cseh Katalin: Amikor bántanak

 Amikor bántanak
becsukódsz mint egy ablak
valaki benned elhallgat

Amikor bántanak
becsapódsz mint egy ajtó
mögötte üres szakajtó

Amikor bántanak
elsápadsz mint beteg csillag
növekvő láz meg-megingat.

Amikor bántanak
nem te vagy csupán a másod
önmagad alig találod

Amikor bántanak
félelemtől nyirkos lelked
csönd-spárgára teregeted

Amikor bántanak
Istent szólítod a gyámod
éjedben gyújtson világot.

Csoóri Sándor: Levél, északról




             Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.

             Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.

             Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.

             Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?

             Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók. 

2020. február 3., hétfő

Olasz Valéria: Október




akár a tölgy
melyen futkos az idő
toporgok létbe gyökerezve
ágaskodva karmoljuk az eget
fényre fektetem szívemet
nem hagyom télre
elárvult magamat

csontig fáznék
ha lehullana rólam
minden ölelés

Vanyó Zsuzsanna: Egyszerű fohász a Mindenhatóhoz












valami csönd … az volna jó…
egy békét ringató folyó …
valami hullám, ami Te vagy …
amin megpihen minden gondolat…

valami zöld… valami kék…
tenyérnyi föld … falatka ég…
füves legelők … csöndes vizek…
lelkemet lobbantó égi tüzek…

és egy kis ösvény… amin lehet
nyomodba lépve menni Veled…
egy kis közelség… és messzeség…
érezni, ahogy ölel az ég…

valami csönd … az volna jó…
egy békét ringató folyó …
valami hullám, ami Te vagy …
amin megpihen minden gondolat…

Mezei Klára: A voltak őrizője lettem

Őrzök:
volt szerelmeket,
társakat,
barátokat,
élményeket,
szépségeket,
bánatokat,
gyermekeket,
csendeket –

Mindent őrzök, ami volt,
S amit az elmém el nem feledett.

De ezek a voltak
Mind az enyémek,
Elmerültek egy sötét kútba,
Az énekek,
A bánatok,
A volt voltak emléke.

Mondd Uram,
Adsz-e nekem egyszer,
Csak egyetlen egyszer
Olyat, ami velem marad,
S nem válik volttá,
S amit őrizhetek,
Míg végül csendben
Hozzád térhetek?

2020. február 1., szombat

Vas István: A Teremtőhöz




Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó, Szeretet, és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő
Egy vagyok, soha-visszatérő,
S akár a férgek, vagy a szentek,
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted
s a mennyben vagy pokolban
Az leszek, ami voltam.

A nap gondolata




Senkinek a bűne nem ment fel engem attól, hogy vele szemben ne gyakoroljam a szeretetet.   

Görgey Gábor: Még ma

Nem a szétfoszló álomsemmiben,
nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,
nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,
nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,
nem mítikus áttételeken át,
nem az anyagmegmaradás elve alapján,
nem irodalmilag és nem jelképesen,
nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma
velem leszel a paradicsomban.

Szabó Lőrinc: Ünnep









Áldással, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldással, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
pénz-szörnyeket, nemcsak ifjú
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermeket – óh,
áldással, Uram, amiért
a mulandó örömök
s harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást,
a semmit,
aki az idő teljességében
értem is eljön
és áldott karjaiban
elringat mindörökre. Ámen.

Pilinszky János: Egyenes labirintus










Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

2020. január 30., csütörtök

Gál Éva Emese: Nyári pasztell 




Ha pasztellképet rajzolnék a csendről
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.

2020. január 29., szerda

Tóth Árpád: Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én. 

1921  

Csáky Anna: Nyáresti séta






Alkonyok hevernek a kertek ölében,
hátrál a sugár, és rőt színeket kever,
az utca ilyenkor egy darabka éden,
könnyűvé válik minden gondolat, teher.

Szeretek este itt csendben andalogni,
hallgatva, virágraj, bokor mint susog,
a kertekben hintaszék, cicoma-holmi,
fölöttem lassuló táncú facsúcsok,
hangjukat mélyülő, könnyű csönd födi.
Rőt-vörös fényekben fürdetett arany
még bujkál a lombban és láng, ördögi,
de a madárcsevegés szinte zajtalan,
s asszonyi szemek a kapukban ragyognak,
mint lobogó lángú, ősi őrtüzek.
Látom felsejleni arcát a holdnak,
medrében sötétkék, néma, holt üreg,
játszik a hunyó fény lépcsők hűs kövén,
bukó nap szendereg álmos bokrokon,
egymásba kúszik a rózsa, lonc, kökény,
s az almafa, körte, birs most mind rokon.
Minden, mi remeg, ring, táncol köröttem:
harmatos virág, bokorág, lomb-fodor
összefonódik édes-bús örömben,
s könnyű ábrándba ringatva, visz, sodor.

Nem is séta ez, hanem lebegés:
nap-játék az úton, mélyülő csönd,
csupa pasztell a fény már, csenevész,
árnyékot ír az est, a vénülő fönt,
a létezés teljes nagy szerelme
s a dolgok lüktető szíve-odva
épp belefér e szent alkonyi percbe,
nagyszerű lényegük felragyogva,
s mellettem lassan, némán ellebeg,
mint kék-ezüst halraj nagy csoportban,
a föld, a nap, az idő: kezdetek
s a jövő is, egymásba sodortan.