Tandori-gyakorlat
A szavak neked luftballonok,
csupa levegő, csupa szín, és
aszerint dobod még följebb és följebb,
hogy ki hogyan tapsol.
Látom a szemeden, hogy figyeled a hatást.
De nekem bizony kövek a szavak.
Kavicsok, amikbe belerúgnék az úton,
de a betonba vannak kötve.
Nehéz kövek. Máskor fel tudom őket emelni,
elhajítom, és véletlenül megsebzek valakit.
Mennyi vágyakozás, mennyi fájdalom.
Mennyi szót szórtunk egymás felé régen,
a kollégiumi szobában leoltottuk a lámpát,
és álomba beszéltük magunkat. Miről volt szó?
Miről beszéltünk annyit annyi évig,
kiket beszéltünk ki, kik beszéltek ki minket,
és fájt-e nekik, hogy róluk beszéltünk,
hogy rólunk beszéltek, észrevettük-e?
És a felnőttkor törekvései:
nem mondani olyan szót senkinek,
amelynek hatására
látod, ha a beszélgetés véget ér, a másik
rémülten, izgatottan keres valakit,
akinek mindezt továbbmondhatja.
Nem lenni lánclevélnek, nem lenni sortűznek,
nyári áradásnak, téli befagyásnak,
minél kevesebbet ártani,
minél kevesebbet érdekelni –
az érdeklés régen simítást jelentett.
A szavak bóják:
a felszínen soha nem látni,
hol van a mélyben a horgony.
