Parancs János: A látvány

Az alkonyati teraszról 

olyan ez a park nyáron, 

mintha álomban látnám. 

Madárfüttyökkel, trillákkal 

idegnyugtató káprázat: 

tündöklő kristálypohár 

aranysárga borral töltve, 

a lebukó Nap tüzébe mártva. 

Az áhított harmónia képe, 

az üdvösség sajgó igézete.

Parancs János: Az ősz kezdetén

Korán sötétedik.
Elmúlt a nyár,
az ötvennegyedik.
Ki tudhatná,
még hány követi.
Ha egyáltalán
lesz még számomra,
akárcsak egy is?
Jobb nem firtatni,
és nem remélni.
Folytatni mégis
a kezdett utat,
mintha már holnap
vége szakadna.
Olyan igénnyel.
Ennél többet
úgy sem tehetek.
Ajándék volt már
az ötvennégy is:
valaki kockázata.
Ezt kéne valahogy,
ha jut rá még idő,
illendő formában
megköszönni.

Parancs János: Breton úr a teremtésről

Kezdjük újra el.
Ez itt a koponya.
Ez itt a keze-lába.
Ez itt a holnap mi lesz velem.
Ez itt a szándék és téboly.
Ez itt a vissza soha.
Ez itt a dadogás.
Ez itt az ideges és mohó.
Ez itt a gonosz vagyok és parázna.
Ez itt a leköpdösött.
Ez itt a Károlyi kert.
Ez itt a gyanakvó.
Ez itt a siránkozó.
Ez itt a csonkig szítt cigaretta.
Ez itt a tündöklő lüktetés.
Ez itt az aranylábú fiúk.
Ez itt C. S. leomlott oltárfala.
Ez itt Párizs éjjel.
Ez az álarc és az álszakáll.
Az itt a szorongás fogsora.

Anna Ahmatova: Utolsó énekem

Nem hallgat senki már a dal szavára:
a megjósolt idő elérkezett.
Utolsó énekem, hallgass, te árva.
a föld kihűlt. Ne sajgasd szívemet.

Röptöd nem is rég fecskeként cikázott,
szelte a friss reggeli levegőt.
Most, éhes koldus, járod a világot
és ácsorogsz bezárt kapuk előtt.

Rab Zsuzsa fordítása

1916. január 

Zágorec-Csuka Judit: Utazás

Az esti vonatok tovasuhanó

fényablakain mindannyian

jöttünk valahonnan,

és suhanunk az éjen át.

Reményik Sándor: Minden jól van

 Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

László Attila: A magyarok világhimnusza

A magyarok világhimnusza

Kántor Péter: Amiről nem volt szó

Erről nem volt szó, vagy csak viccesen,
hogy majd lesz halál, mert kell hogy legyen,
de hogy aztán, hogy tovább mi legyen
azzal, aki még marad idefenn?

Hogy én maradok még, még maradok
elvanni a vanon, a nincseken,
s magamat mint a csörgőt csörgetem –
rabok legyünk? vagy legyünk szabadok?

Erről nem volt szó, hogy majd a napon
fel és alá, lóbálni a karom,
bújt, aki bújt, hagyni, hagyogatom,
akarva, nem akarva, szabadon?!

Szerencsi Imréné: Az okos és boldog élet

 " Fiam, ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod, ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted, mi az ÚR félelme, és rájössz, mi az istenismeret. Csak az ÚR ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik. A becsületeseknek jutalmat tartogat, pajzsot a feddhetetlenül élőknek. Vigyáz a törvény ösvényeire, és híveinek útját megőrzi. Majd megérted, mi az igazság és a törvény, a becsületesség és az igazán jó út. Bölcsesség költözik szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked. Megfontolás őrködik feletted, értelem oltalmaz téged. Megment a helytelen úttól és az álnokul beszélő embertől; azoktól, akik elhagyják az egyenes ösvényeket, és sötét utakon járnak."     (Példabeszédek 2,1-13)  

Miközben az igeszakaszt tanulmányoztam kétféle emberi magatartás jutott eszembe. Az egyik Salamon királyé, a másik pedig a Három kívánság című népmese főszereplőié. Mindkét történetben azonos motívum, hogy van szabadon megfogalmazható kívánságuk. Azt kérhetik, amit a legfontosabbnak tartanak az életükre nézve. Ismerjük a két történetet, és ismerjük a kétféle kívánság gyümölcseit is.  Salamon király bölcsességet kér, olyan szívet, amely minden körülmény között bele tud simulni az Isten akaratába. A népmese szereplői pedig nem tudnak élni a kínálkozó alkalommal, és balga módon használják fel lehetőségeiket.

Így, amíg Salamon király kérésének gyümölcse Isten gazdag áldása, a boldog élet, addig a mese szereplői kérésének gyümölcse az eltékozolt lehetőség, bosszúság, keserűség. Ilyen az emberi életünk is. Lehetőségek, alkalmak jönnek velünk szembe, és mi kívánhatunk, választhatunk, dönthetünk. Vannak emberi életek, amelyek visszautasítják, eltékozolják a lehetőségeket és alkalmakat és hordozni kénytelenek döntéseik keserű gyümölcseit. Közben pedig az idő, mint a homokszemek gyorsan peregnek, nem lehet megállítani. Az emberek sokféleképpen viszonyulnak ehhez. Vannak, akik nem akarnak tudomást venni az idő múlásáról, arról, hogy az életük egyre a tél felé közelít, és úgy élik a mindennapjaikat, hogy nem számolnak a múlandósággal és vannak, akik egész életüket a múlandóságtól való szorongás és rettegés árnyékában élik, és így nem tudják boldogan, felszabadultan megélni a ma örömeit. Az Ige szavai arra bíztatnak bennünket, hogy félelem és rettegés helyett lehet reménységgel élni, mert van Valaki, aki meg tud tanítani bennünket erre. Megmutatja azt, hogy a Vele való szövetség a boldog élet titka. Megmutatja, hogy az istenfélelemnek nem rettegésből kell fakadnia, hanem az engedelmes szív gyümölcse kell, hogy legyen. Megtanít bennünket a mi mennyei Atyánk a bölcs életre, a gyümölcstermő utakra. Megtanít Jézus Krisztus által arra, hogy ne félelemmel és rettegéssel, hanem örömteli várakozással tekintsünk múló napjaink felé. Megtanít arra, hogyan érdemes megélni a tőle kapott életidőnket itt e földön. Tekintetünket a maradandó értékek irányába fordítja.               

Éljünk hát okosan, éljünk az Isten által elkészített lehetőségekkel, éljünk hit által, reménységgel és Istennek engedelmes élettel ezen a földön, hogy elnyerjük az örökéletet.

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Bella István: Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Radmila Markovic: Magányűzés

Megkörnyékez a magány,
kopogtatja ablakom,
tépdesi a kilincsem,
majd sunyin,
lopakodva
szobámba
jönne be.

Szegény magány:
semmit sem tudsz!
Én vagyok az egyedüllét,
én vagyok a társas lény.
Első lényem emelt fővel,
társas lényem szeretettel viselem.

Szegény magány: semmit sem tudsz!
Zöröghetsz, kopogtathatsz,
könyöröghetsz, jajgathatsz,
lopakodhatsz, ámítgathatsz,
eltökéltem, kint maradsz,
de ha bejössz,
boldogsággal megitatlak
gyöngédséggel megetetlek,
szelídséggel betakarlak,
ezek után átalakulsz:
társas lény lesz belőled.

Garai Gábor: Mint kisgyerek

Mint kisgyerek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Hans-Guido Klinkner: A csend dala

Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?

Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:

egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

Bayer Béla fordítása       

Hans-Guido Klinkner: Zúzmara

Zúzmara
cicomázta az erdőt,
a kék égbolt
előterében
kopasz gallyakat
díszített.

Elfeledve
a köd, párák és fagy,
a vihar, ami szúette
fákat kidöntött.

A búskomorság
szürke páncélját
jégvirág pattintja
fel villogón,
átszőve a nap nélküli időt.

Bayer Béla fordítása    

Németh Erzsébet: Kétkedő hangok panasza

A Teremtés könyvében
nem volt a nevem,
mégis megszülettem.
Mivégre istenem?
Évekbe fáslizott sebem
ma is átszivárog –
alkotó kezedtől,
vagy annak hiányától.
Gügyögsz álmaimban,
fürdetsz csalódásban,
edzed a szívemet
el nem múló lázban.
Ajándékot küldesz:
hajnali harangot,
hangjában őseim
lelkeit marasztod.
Tavasz-varázsban forog
a szerelem tánca,
virágok nevetnek
ébredő fiúra,
ébredő leányra.
Utakat adsz,
meg tévedést,
embersodródásban
sokszoros éhezést.
Delet dalolsz,
fényeső zuhog arcomba,
meg ökölcsattanás,
mintha ez is
az élethez tartozna.
Árvuló testemre
lángjeleket égetsz,
pedig nevem már ott van
az Elmúlás könyvében.