Leonard Cohen: Hallelujah

Hallelujah

Tóth Árpád: Csillag, óh, messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát. 

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább? 

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem. 

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

1915

Szabó Lőrinc: Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz
fut össze itt véletlenűl,
hány ember tolakodik, hány
akarat lükteti össze
a percek mozaikjait és
mennyi erő a körútak
egy-egy mozdulatát!
Ki tud
eligazodni e roppant szövevény
minden szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az utca
rajzában, hordva-termelve saját
parancsát, s vágyait? Óh,
mind-mind egyedül fut
és nem akar törődni senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
irányítják a sikert, véletlenek
itélnek fölöttünk, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyi jót
akartam én is és mennyi rossz
lett az eredmény:
hányszor láttam hitványnak azt,
aki épúgy becsülte magát,
mint magamat én:
óh, hány akarat, titok és vágy
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Jaj,
le kell hunynom a szememet és
rábízni magam a csodára, mert
már nem tudom, mi rossz s mi jó, –
és majdnem úgy
ülök itt a körúti padon,
az utca ezer mozdulata előtt,
mint mellettem az az öreg úr,
aki sorsa
tulvilágából szeliden
mosolyogva nézi,
hogy futkosnak előtte a
gyermekek, és
legjobban annak örűl, hogy
e pillanatban
oly nyáriasan-melegen
csókolja arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

Csontos Márta: Jöttem, hogy a bűnösöket igazakká tegyem (Lk, 2,17)

A szavak keményen hangzanak
az üres térben, – a hegyeken túl
a fehér izzásban kövekre vésett
Istenarc néz a színfalak mögé, én
csak díszlet vagyok a horizonton.
Körülveszem magam lelkiismeretem
bástyájával, trükköket alkalmazok
a bűntudat rejtegetésére.
Nem tudom, mit kell tennem,
csak azt, hogy mit nem szabad.
Amíg az ajtót nem találom meg,
nem juthatok ki a legelőre.
Pedig a Nagy Pásztor ott áll és várja
a gazdátlan juhokat, – onnan néz
délre és keletre.
Én meg, ahogy menekülök a fehér
homokon, létem parányi foltján
megpihen az Irgalom keze.

Károlyi Amy: Ellenpontok

Ha egérlyukba hajt a félelem

egér-kölyökké kicsinyedem

de elképedsz majd bátorságomon

ha oroszlánná nagyobbodom

Makay Ida: Bevésik jelük

               Bertók Lászlónak 

Vésőjükkel a percek, évek
arcunk-szívünkbe vésik a jelük,
ahogy az írás vésetett a kőbe.
Mint archaikus szobrok arcai.
Isten olvas a néma kőredőkben.

Makay Ida: Aztán a csönd

Egy végső korty az oxigénből, 

aztán, ahogy kiégnek sorra 

mind a teremtett égitestek; 

az éj leomló falai. 

Aztán a pernye havazása. 

Aztán a csönd a csillagokban.

Oláh András: veszteség

aki a falakon kívül él megtanulja
betömni az önzés hézagait
másféle árnyék szegődik melléd
s az érdem nem az ami benned él
ezért érdektelenek mások álmai
hisz arcukat elmossa az idő
hiába veszed elő a régi fényképeket
a visszanéző folyton más tükrébe vágyik
pedig már rég nem ugyanazok vagyunk

Erdélyi József: Reggel

Reggel - elmondja Szabó Gyula

 Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!

De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal... 

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog. 

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák. 

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló. 

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó. 

1907  

Makkai Gyöngyvér: Mert ímé

 Lukács 17:21-37  

Ami látható, arról most ne beszélj!
Ne pánikolj, ne aggódj, ne mesélj!
De emlékezz szavára, és ne feledd:
Az Ő országa – bár nincs messze –
Nem szemmel láthatólag jön el!
Ám jelek lesznek.
S azokat észrevedd!
Szíveddel, lelkeddel, szellemeddel…
És ne kapkodj, ne szaladgálj
Várd ki, míg bensődben
Rád talál…

Molnár G. Krisztina: Ha jössz

Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess,
csak csendesen, csak csendesen.
Rezzenetlen lombok, törzsek közt
üzen a szél, oly szelíd, mint egy
puhán merengő, lírai költemény.
Lelkemben apró borzongások,
pillangók halvány rebbenése,
fűszálakhoz simuló mosoly.
Őrzöm neked az erdő halk
szusszanását, az avar puhaságát,
a fény derengésének titkát.
Elsimulnak a köznapi gondok,
arcot ölt a zengő Harmónia.
Csend simul a csendhez – oda.

Ughy Szabina: Az nem a mi dolgunk

 A bevásárlóközpontban volt szerelmeink tekintetét elkerüljük.
Becsukjuk az ablakot, ha a szomszéd a kutyáját üti.
Mikor anyánk kéri, vigyük az otthonból haza,
csak annyit mondunk,
majd holnap visszatérünk rá, mama.
Vacsorára megmelegítjük a maradék kínait.
Elmossuk a műanyagot,
mielőtt a szelektívbe dobjuk.
Letekerjük a fűtést.
Fogselymet használunk.
Vizet készítünk az ágy mellé.
Kicsit még olvasunk.
Megsimogatjuk a másik hátát.
Kattan az olvasólámpa.
Elmondunk egy miatyánkot.
Átgondoljuk a napunkat,
megtervezzük az újat.
Sziréna szól a távolban.
Mélyen alszunk, nehezen ébredünk.

Botos Ferenc: Ki tanít meg

Ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra
arra mit tud a tölgyfa, rózsa arra
a teljesség állapotra
hogy ne legyél férgesült gyümölcs
lehulló, töpörödött mása
látni, hallani, szagolni
teremtett világból növekedni
verejtékes, nász-szagú testtel
ég alatt kedveshez simulni…
Ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra