Mezey Katalin: Forró papiruszok

Azt álmodtam,
hogy két tekercs papirusz,
a sivatagban hevertünk
egy barlang öblinél,
előttünk sárga dűnék,
szürkés-vörös hegyek.
A magasból,
mintha fényképről,
néztem magunkat,
és tudtam, hogy
mi vagyunk azok.
Fölébredtem riadtan,
szorongva pergettem
vissza a képeket,
de megcáfolták ijedtségemet,
mert nem volt bennük
semmi bűn,
azon kívül, hogy
te és én
az álomban
hevertünk elfelejtve.

Mezey Katalin: Olyan közel

Olyan közel engedtelek magamhoz, 

hogy már végképp 

sosem fogom megtudni: 

ki vagy.

Pethes Mária: Tűnődés

Őrzi egy csokor virág 

vázámban az ünnep mosolyát 

Az ablakon üveggyöngyök 

pergő esőcseppek 

Pedig csak én siratom 

múló életemet

Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

…………………….
…………………… 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem. 

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

1937. október

Pethes Mária: Őszi vázlat

Tört szívemre 

rozsdás levél billen 

Közönyös küszöbömön 

fázósan topog 

hívatlan vendég a magány 

Felhők készülődnek 

elsírni sötét gyászukat 

Dérrel csatázik füvek hada 

kardjuk élét harmat csorbítja 

Tetten ért szerető 

rongyait sietve kapkodja 

magára az ősz

Pethes Mária: A megbékélés mosolya

 Sok időbe telik mire rájössz
nem másokban magadban kell
megtalálnod önmagad

Ott állsz a százszor újraélt múlt színpadán
ahogy a kertben a magányos barackfa
de már nem fáj
hogy a kiváltság visszhangjával teli város
elutasítja a szeretet megsemmisítő erejét
Nem csábít az álmatlanság szirénéneke
Hasztalan próbálják csillapítani vágyaid
a távolság ízétől megkeseredett meglepetések
Hiába esküszik föl elpusztításodra
a nyugtalanság és a remény káprázata

Már tudod
minden hajnal új fénnyel szórja fel a bejáratot
és mielőtt minden emléked kioltja a feledés
a szerelem kiadatlan szobája ablakán beragyog
egy lángra éhes csillag
Kívánságaidat fölülmúlja az elfogadás dicsősége
és arcodat kiszépíti a megbékélés mosolya

Petőcz András: Mennyire egyedül

Mennyire egyedül van az,
aki egyedül van.   

Üres a délutánja, meg az estéje,
emígyen boldog.   

Mennyire egyedül van, aki
egyedül van, és boldog.   

Délutánja üresbedik, ilyetén
bíbelődik valamin.   

Messzire, magasra száll, amikor
vége az ő idejének.   

Messzire, magasra repül.   

Egyedül van. A magasból nézi
a gyászolók sokaságát.

Márai Sándor

 " Az Úrral nem lehet máshol találkozni, sem másképp, csak mindig és mindenütt, mindenkor."

Utassy József: Választ világomtul

Láttalak vidámnak,
fülig-nevetősnek,
szomorúság bajnokának,
gyávának és hősnek;

láttalak, amikor
valamin töprengtél,
és akkorát dobbant szíved:
te is megdöbbentél;

láttalak erősnek,
láttalak gyöngének,
láttam, ahogy átlényegít
egy pillangó ének;

és láttam, amikor
az első szerelem
tisztítótüzétől voltál:
kiscsikó-eleven;

és láttalak sírni:
stadionból hoztad
szorongatván az érmet, mi
aranynál is bronzabb;

és láttalak ott is,
ama kórteremben,
ahol sohasem alkonyul,
csak reggel van, reggel;

láttalak, látlak is:
bár volna félálom!
bicegsz felém járókával:
féllábon, féllábon.

Így látlak, míg élek.
Ifjan, krisztusian.
Nem is, nem is vagy te halott:
drága kicsi fiam!

Hárs Ernő: Visszfény

Sosem az eredendő, sosem a teljes,
a szemtől-szembe kimondott igazság,
csak rejtély s töredék,
rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó
hidegre sápadt tükröződés.

Nap-gondolatok kihunyt parazsa,
lidércfényként kísértő kardpengevillanás,
ha hang, ha kép, örökké
csak a valami által,
közbeiktatott buktatók során
közvetített valóság.

Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet
jogosan érezve tulajdonunknak,
pedig csak egy ormótlan piramis
sírkamrájában kaptunk lakhelyet,
bebalzsamozott fáraók gyanánt,
kikre titokzatos tükrök játéka folytán
esik a kozmosz könyörületéből
fukar, csalóka visszfény
az igazi világból.

Leonard Cohen: Hallelujah

Hallelujah

Tóth Árpád: Csillag, óh, messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát. 

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább? 

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem. 

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

1915

Szabó Lőrinc: Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz
fut össze itt véletlenűl,
hány ember tolakodik, hány
akarat lükteti össze
a percek mozaikjait és
mennyi erő a körútak
egy-egy mozdulatát!
Ki tud
eligazodni e roppant szövevény
minden szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az utca
rajzában, hordva-termelve saját
parancsát, s vágyait? Óh,
mind-mind egyedül fut
és nem akar törődni senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
irányítják a sikert, véletlenek
itélnek fölöttünk, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyi jót
akartam én is és mennyi rossz
lett az eredmény:
hányszor láttam hitványnak azt,
aki épúgy becsülte magát,
mint magamat én:
óh, hány akarat, titok és vágy
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Jaj,
le kell hunynom a szememet és
rábízni magam a csodára, mert
már nem tudom, mi rossz s mi jó, –
és majdnem úgy
ülök itt a körúti padon,
az utca ezer mozdulata előtt,
mint mellettem az az öreg úr,
aki sorsa
tulvilágából szeliden
mosolyogva nézi,
hogy futkosnak előtte a
gyermekek, és
legjobban annak örűl, hogy
e pillanatban
oly nyáriasan-melegen
csókolja arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

Csontos Márta: Jöttem, hogy a bűnösöket igazakká tegyem (Lk, 2,17)

A szavak keményen hangzanak
az üres térben, – a hegyeken túl
a fehér izzásban kövekre vésett
Istenarc néz a színfalak mögé, én
csak díszlet vagyok a horizonton.
Körülveszem magam lelkiismeretem
bástyájával, trükköket alkalmazok
a bűntudat rejtegetésére.
Nem tudom, mit kell tennem,
csak azt, hogy mit nem szabad.
Amíg az ajtót nem találom meg,
nem juthatok ki a legelőre.
Pedig a Nagy Pásztor ott áll és várja
a gazdátlan juhokat, – onnan néz
délre és keletre.
Én meg, ahogy menekülök a fehér
homokon, létem parányi foltján
megpihen az Irgalom keze.