Zimonyi Zita: Egyedüllét

Álltam egykori ablakod előtt,
gondolatom gazdagon körbeszőtt,
örömök indázó nyárelején,
bánatok baljós télvíz idején,
elsuhanó árnyékodra várva,
reményeim fogságába zárva,
mozdulatod fénylő sejtelmében,
pillantásod megtartó hitében,
most a sötét, üres ablak előtt
mélázok magányomban merengőn,
tűnődök szétszéledt emlékeken,
jeleidet hiába kémlelem, múlik a tél,
múlik a nyár: a lét,
sátrat ver fölém az egyedüllét.

Károlyi Amy: Kék virág

Ezt a libegést, karcsuságot,
könnyüséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. -
Eltikkad gyürüs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.

Zimonyi Zita: Emberek

Az emberek, akikkel ácsorogtam
sötét folyosókon bebocsátást várva,
Akik épp akkor voltak ott, ahol én,
egy szülőszobában, ravatalon,
félelem fogdájában, öröm színházában,
Akik feszülten araszoltak egy sorban
a képmutató bizonyosság felé,
Akik megnehezítették dolgomat,
közönyösen elfordították fejüket,
Akik a búcsúzkodások szertartásaiban
elhúzták, nyújtották kezüket,
felvették, visszaadták leejtett akaratomat,
Akiket megtaláltam, elvesztettem,
és akikből végleg elegem lett,
mert nem lehettem egyedül:
Benépesítették néptelen világomat,
nem voltam velük egyedül…

Somlyó György: Arcod...

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond,
s tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja ragyog.

Vizére mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hinárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,
nagy hegyek ködlő ormai,
mult rettegésnek, szégyennek s iszonynak
felhőkbeszálló árnyai.

Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra,
mint felbukó, fényes halak,
de félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.

Weöres Sándor: Naplórészlet

Egy idő óta érzem magamban:
kezdem sajnálni mástól, mi enyém.
Ki bármit bárkinek örömmel adtam,
fösvénység bujkál vérem rejtekén.

Ha jössz: ebéddel, borral megkinállak
s valami visszavonná sírva bennem.
Szivemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.

A durva földi-jóhoz mi közöm,
ki égi dolgok közelében élek?
A hajlam nem kérdi: üvöltve jön,
sápadtan reszket előtte a lélek.

E vers szerzője olyan vágyna lenni,
kit földi öröm sose melegít,
kinek másokra nincs szüksége semmi
s mert vágytalan, hát másokon segít.

Mint ki az Úrnak épít palotát
s egyszer csak hall a mélyből gyönge neszt
és kőlapok közt, padló-résen át
a talaj nedve csörgedezni kezd:

bevallom, így járok ujra meg ujra,
ki önmagamban szentélyt épitek.
Falamat a forrás sziszegve fúrja
s hol hő repeszti, hol meg a hideg.

Radnóti Miklós: Koranyár

1.

Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.

Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.

2.

Szavak érintik arcomat: kökörcsin, -
suttogom, - s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!

S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!

3.

Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.

4.

De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár... -

Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.

Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.

Gyökössy Endre

   „ Az Atya a tenyerén tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe - ennyi az egész.”

  „ A hálában összeér az ég a földdel.”

   „ A halál hozzátartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont.”

 „ Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.”

  " Merjünk leülni valaki mellé és megkérdezni: hogy vagy? És fogja mondani, csak legyen rá időnk, szívünk és szeretetünk végighallgatni!"

 " Ne védekezzünk szüntelen. Leggyakrabban az komplikálja az életünket, hogy szüntelenül védekezünk, magyarázkodunk, kimagyarázkodunk, előre gondolkodva érvelünk, míg bele nem bonyolódunk még jobban a dolgokba."

Szabó Magda: Végrendelet

Te egyedüli, aki sose bántott,
te temess el,
ha a gyilkos idő
megbír e testtel.
Te mondd el helyettem,
mekkorát tévedtem,
mikor megszülettem,
mikor ember lettem,
nem vérivó farkas
sovány rengetegben;
te mondd el helyettem,
egyszer nem tévedtem,
egyszer nem vétettem,
amikor ágyamat
szíveden vetettem.

Gyökössy Endre: Csend

 Minden, ami igazán fontos, csöndben történik.
Csöndben pattan a rügy és nyílik a virág,
Csöndben hajnalodik és alkonyodik.

Csöndben, lehunyt szemmel látunk túl a láthatón.
Csöndben, lábujjhegyen lehet csak lényünk belső rejtekébe lépni,
ahová Jézus is elvonult, még tanítványai elől is.
Hol egy hegytetőre, hol a pusztába, oda, ahol a Hang beszélt vele.
Ilyenkor nem volt magányos, csak egyedül maradt.
Látszólag egyedül.

Az ilyen egyedüllét nem délibáb.
Nem a csalódottak menedéke,
nem a rezignáltan menekülők elefántcsonttornya,
hanem az elfelejtett kozmikus dimenzió,
a megcsendülő csend dimenziója,
ahol összeér az ég a földdel, az innen-való a túlnan-valóval.
Ahol mindig kigyullad valami csipkebokor, mint Mózesnek a pusztában,
és beszélni kezd hozzánk Isten.
Ebben a csendben mi is otthon lehetünk:
az elhagyott Óhazában, bárhol, bármikor.       

Szemlér Ferenc: Gyémánt

Mint Krisztus szent testét a pap, 

magamba olvasztottalak 

s mióta bennem rejtezel, 

a testem fénylik és tüzel. 

Csodálkoznak az emberek, 

bámulják gyémánt-testemet, 

hogy mily áttetsző, mint ragyog 

és azt hiszik, hogy én vagyok.

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Mátyás Ferenc: Ébredés

Hallgat az erdő, hallgat a rét,
hivja a csend a fülemülét.
Egy kis levéllel elfut a szél
és nyomában béka beszél.

A tanya alján róka les át;
tyúkpecsenyére feni fogát.
Vén csőszember sző szép álmokat,
kutyája faárnyékot ugat.

Szürke az ég még s a föld haján
csillog a hajnalharmatár
s benne az égi cifraleány
alszik az Isten vánkosán.

Keleti tájról fény tör bele
a fázós, fekete semmibe.
Félős parasztok hajnala int
sárodujából mind kitekint...

Jékely Zoltán: Lázár halála

       (Apokrif példázat) 

«...S mikoron Lázár ama szent Intésre
nyirkos gödréből kilépett vala,
fogadá őt az ünneplők kara
s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.

Krisztus eltünt: Ez már nem tartozott rá.
S Lázár, Lázár, a roncs sírból-kikelt
evett, ivott, kurjantott, énekelt
s a másvilágról hősködött az uccán!

Csurdé lányok táncoltak körülötte
- mindmegannyi az élet angyala -
s Lázár rajtok jókat csípett vala
s tetem kezével farukat ütötte.

De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
megborzadott a vígadók szive:
szétugrott Lázár sok korhely hive
s a városvégén, ím, egyedül álla!

S most érezé csak istenigazában,
mi is történt: hogy él, hogy él, hogy él!
Arcát nyaldosta fínom kerti szél
s feje felett madárka szólt a fában.

Palánkról rózsás ág ereszkedett le;
s mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
vad illatán. Rossz szive megszakadt.
S meghala. Most már mindörökre.»

Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek XXIV.

Napfényből szőttem neked koszorút. De én magam
szomorú maradtam. Szomorú sípokon
játszottam minden este. És kövér moha-
ágyamon rólad álmodoztam. - A kövi
pacsirta keltett föl, korán, s a harmatos
hegyoldalon indúlva minden nap egész
odáig fölkúsztam, hol a sasok kusza
ágakból összehordott fészkei körűl
meredő szirtekről lefut a görgeteg
vízvájta medre. Ott megállva, egymagam,
elnézegettem a bárányokat, amint
fehér foltokban ereszkedtek lefelé
a völgynek... Szomorú dalom hiába szállt
feléd s az idegen ködű partok felé:
úgy vágytam én is hozzád, mint az öregek
meséiben a hű Penelopé után
vágyott tengervíz-mosta földeink dicső
királya, híres Odysseus király

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
 ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.