2021. január 18., hétfő

Szabó Lőrinc: Mondják, hogy szép












Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, 
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, 
hogy csillagokat hordoz nagy szemében 
s hogy büszke és dacos és rá se nézne 
oly csúnya, fekete fiúra, mint én. 
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik 
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, 
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, 
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most 
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat 
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, 
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, 
még a rigók is mind megrészegűltek 
s közel röpűlve a májusi lomb közt 
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Lőrinc: Titok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, 
egész tested oly idegen varázzsal 
kezdett ragyogni, mintha tűnt korok 
titkai keltek volna ujra benned, 
s az esti rét minden füve-virága 
lassan feléd fordult: uj fény felé. 
Először szótlanul csodáltuk az 
isten homlokán szálló fellegek 
szenvedélyes vörösét, majd, mikor 
elhallgattak a lombok énekes 
lakosai, melled fölé hajoltam 
s átcsapott rajtam a rémült, a boldog 
felismerés, hogy míg az alkonyat 
lobogása koszorúzta fejed: 
a szűzi Hold szállt le benned az égről 
s a buja Flóra csókol csókjaidban.

Szabó Lőrinc: Csodatevő szemek




Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim 
érzéketlen és gondolattalan 
sötétjét beragyogja, lobogó 
hajad uj napként körűlzuhogott 
és kebleid hullámzó tüze úgy 
átsajogtatta életem halott 
országában a dombok és hegyek 
dermedt húsát, hogy már személytelen 
erővé nőttél: koldús szemeim 
szégyenkezve és értelmetlenűl 
nézik emberen-túlról rámsütő 
nagy szemeid csodatevő hitét.

Nemes Nagy Ágnes: Madarak












Mennyi fényes, szép madár! 
Nem tudod, hogy merre száll? 
Honnan jönnek? 
- Nem tudom. 
Merre mennek? 
- Nem tudom. 
Égre, földre, vízre szállnak? 
Nádba bújnak? 
- Nem tudom.  

Mennyi fényes, szép madár! 
- Isten áldjon, 
kishugom. 
Merre mennek, 
megtudom. 
Fára mászom, vízbe úszom, 
nád bugáját 
széthuzom.  

Jaj, ne menj el, mért beszéltem, 
megfázol az őszi szélben. 
- Meg se fázom, meg se érzem, 
merre szállnak, 
megtudom, 
megtudom, 
és ha bírom, elmesélem.

Szlukovényi Katalin: Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi 
nélkülözhetőt, mint a fű, a fák, 
belenőni a nekünk rendelt térbe, 
figyelni, hogy változik a világ, 

heverni, mint a jóllakott oroszlán, 
konzervgazellát nem spájzolni be, 
nem hagyni, hogy a létet eltakarja 
a folytonos cselekvés kényszere, 

a tettet pedig a bizonygatás, a 
statisztika és a reflexió, 
csak türelmesen várni a halálra, 
és közben élvezni, hogy élni jó.

2021. január 16., szombat

Babits Mihály: Ne mondj le semmiről




Ne mondj le semmiről. Minden lemondás 
egy kis halál. Ne mondj le semmiről. 
Minden halál gyilkosság (lélekontás): 
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről, 
Isten művét rongálja bármi rontás, 
meghalni bűn, ne mondj le semmiről: 
minden vágyad az Isten szava benned 
mutatva, hogy merre rendelte menned.   

Szentmihályi Szabó Péter: Félelem

Félek, hogy megtudom, a gyilkos 
hány cukorral issza kávéját, 
és megbocsátok neki.  

Félek, megismerem a szajhát, 
hogy anyját szereti, 
és megbocsátok neki.  

Félek, meglátom az ellenséget 
latrina felett guggolva, 
és nem tudom lelőni, mikor 
gyenge, és nadrágját letolja.  

Félek, hogy nem ütök soha vissza, 
hanem mosolygok, 
hogy emberré enyhítsek mindig 
egy ütéstől torz arcot.  

Félek, hogy a kedveseim 
én küldöm el, ha mennek, 
mert nem akarok áldozatot 
az én örömömnek.  

Félek, csak magammal gyűrkőzöm 
irgalom nélkül, halálig, 
hogy engem is megszánjon néha 
az a másik.

Csoóri Sándor: Ami maradt

Ami maradt, az már az örökélet: 
hamvazószerdák, nagycsütörtökök. 
Nem várok többé új föltámadásra, 
sodródó égre, amely mennydörög.   

Ablakaim boldog kertekre nyílnak, 
hegyes karókra fut a babvirág, 
kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép 
sétára hívna, vagy a túlvilág   

bozótosába. Nem, még nem megyek. 
Dacolok még kicsit az elmúlással, 
ahogy az életemmel is dacolni szoktam, 
néha jajszóval, néha fáklyalánggal.   

S ha kell, még nevetni is megtanulok 
kedvetekért, mászni cseresznyefára, 
vízen járni vagy holdfény-kötelen 
billegdélni bele az éjszakába.   

Hátha így végre megszerettek, s nevemért 
még hazát is vehettek magatoknak, szegény 
szegények, akiket csupán 
a hajnalok rigói vigasztalnak.   

Élek, könnyülök, lassan fény leszek, 
boldog kertekre bízom rá magam: 
babvirágra, mályvára, nefelejcsre, 
ők tudják jobban, merre visz utam.

2021. január 14., csütörtök

Anne Carson: Isten keze munkája




Istent legjobban úgy sértheted meg, 
ha egyediséged, amin annyit 
dolgozott, tönkreteszed.

 Fenyvesi Orsolya fordítása

2021. január 13., szerda

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett: 17.szonett










Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő 
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: 
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző 
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.  

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, 
és virágai fényét magába rejtve hordja, 
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten 
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.  

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, 
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, 
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,  

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, 
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, 
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.  

Somlyó György fordítása

Zelk Zoltán: Alkalmi vers

Ha olvasom a hírt, 
hogy meghalt D., aki 
minden nap rám köszönt a Váci úton, 
ha olvasom a hírt, 
hogy eltemették F.-et, 
kit oly nagyon kifosztottak az évek, 
hogy nem maradt már senkije, csupán 
az emberiség volt az ismerőse, 
aki, ha kávéját kiitta, 
újsággal a kezében 
az asztalomhoz ült, 
megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok, 
merre fordulnak majd 
a világ dolgai? 
Bevallom én, ha röstellni való is, 
nem rájuk gondolok, 
nem a kézre, mely ha tört ívvel is, 
de mozdult még, de kalapot emelt, 
s nem a füstmarta, pergamantszínű 
szóra, mely “Hogy vagy?”, arcomba hajolt, 
halálhírükre én ily régimódi, 
sárgult gondokkal felelek csupán: 
Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul 
cellámban a magány… 
s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz, 
a nyüzsgő utcán senki se köszönt, 
csak bámulnak rám, iszonyodva nézik, 
hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel 
megyek köztük, és szörnyű fehér bottal 
kopogtatom a szörnyű falakat…  

2021. január 11., hétfő

Ágoston Dániel: Pipacs




Ó, mily’ vak világ! 
Nem látja, hogy a pipacs 
neki virágzik.   

Szentmihályi Szabó Péter: Rendületlen levél, talánokkal












Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom. 
De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel, 
néha hosszan hagytam kicsöngeni, 
máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon, 
más veszi fel. És talán jobb is volt ez így, 
mert mit is mondhattam volna ennyi idő 
után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően, 
hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar, 
aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte 
dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt 
lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az, 
amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit 
én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta, 
(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell, 
és sokszor megbántam már a gyávaságom. 
A telefon pedig csak csöngött, és néha már 
azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy 
talán meghaltál, vagy talán megházasodtál, 
ami szinte ugyanaz, mert mindenben van 
valami időtényező, amely szerint lehet két évig 
várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,
mert fárad az emberi akarat is, és 
nemcsak az ész, a szív is öregszik. 
Kissé zavart céltudatosságod és 
absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt – 
meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen 
ez vigasztal: én, aki végig botladoztam 
életem, talán tőled kapom meg 
a feloldozást. Mert világok omlottak bennem 
össze, és persze épültek újak is, 
nehéz lesz ott majd elmondani mindent, 
veled szemben ülve két szünet között, 
mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek? 
De mégis – talán sokat. Talán mindent. 
Nem is Yorick, talán csak Hamlet. 
(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni, 
és mégis boldoggá tesz ez a reszketés, 
ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd, 
két évnyi önkéntes rabság után – 
ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer 
ültünk egymással szemben egy étteremben, 
talán (már megint talán?) férfiasabb voltál 
a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz, 
és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok, 
szeretném, ha néha csak rám figyelnél, 
és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet 
nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?) 
és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán, 
mert ring, ring még a tenger rendületlenül.   

Zelk Zoltán: Téli falevél












Itt lengek, ringok még a fán. 
Olykor még nap is süt reám. 

Ha szél fúj, meg-megremegek 
s testvéreim, a levelek 

búsan repülnek már tova 
és vissza nem térnek soha. 

Már itt a tél, már itt a köd 
s tán hó szitál a hegy fölött, 

de: még az ágon lengek én, 
magányosan, mint a remény…  

Pardi Anna: Volt egyszer egy ifjúság

Volt egyszer egy ifjúság. Múzeumi ütközet. 
Opus és cirkuláció. Látod, ifjan mennyi minden 
ért. Elmúlt a testi melegség igénye, az égi 
melegség járja át hőkezelt szíved heves, 
fegyelmezett ámenekkel.  

Volt egyszer egy ifjúság. Rettenetes súrlódások, 
ki tudja, hogy milyen legyek. Hasadt patákkal 
hasadt utak rohantak le, fantomképek a kényszeres 
ok-okozatok ördögén. A renitens, alvilági atomok 
renddé cirkuláltak mára már.  

Volt egyszer egy ifjúság. A zöldfülü várta, 
hogy zöldágra vergődjön benne az idő. S lett 
belőle dísz nélküli gally csontváz. Naturális 
opus. Tört idők egysége oly varázsgömbben, 
mi a szentháromságtól négyzetben forog.  

Volt egyszer egy ifjúság. A lefektetett textus 
fontosabb, mint a lefektetett férfi, vagy nő; - kinek, 
kinek. Légy androgün. Mindkét nem problémáját 
sebzetten ismerő, ki egyikkel sem él. Tudja már, 
aki Halandó, azt csak a Halhatatlan szeretheti 
Halhatatlanul.