Mezey Katalin: Igazság és hamisság

Az igazságra némán, 

szinte csak félálomban 

bólogatnak. 

Aztán jelentékeny, 

komoly szavakkal állnak 

a hamisság oldalára.

Győrffy Ákos: Hegyi beszéd – tájleírás – (részletek)

          „ Az történt vele, mint az erdő vadjaival, 

          mikor a párduc édes illata megigézi őket.” 

          (Heinrich Seuse) 

*** 

Kutyám mentett meg az őrülettől. 

Akkor még nem tudtam, évekkel 

később értettem meg, hogy ő volt 

az. Hogy csak csendben ott lenni 

és figyelni. Sosem túl közel és nem is 

túl távol. És nem volt sem kérdés 

sem elvárás, csak a dolgok puszta 

tudomásulvétele. Ott volt és jött és 

tudta, hogy mi történik velem. És elég 

volt csak egy pillantás rá, ahogy 

visszanézett rám. Tudtuk mind a ketten 

az egészet. És tényleg csak évekkel 

később, mikor ő már a kertben, a kút 

mellett, egy tujákkal körbeültetett és 

folyami kavicsokkal lefedett 

sírban feküdt rég, akkor értettem meg, 

hogy ugyanazt csinálta, mint egy 

kínai vándorszerzetes vagy egy 

európai szent. Vagy bárki, aki tudja. 

A módszere ugyanaz volt. 

A mozdulataiban volt benne. 

Ahogy járt és ahogy állt és ahogy feküdt. 

Bár talán nem tudatosan csinálta. 

Ki tudja, talán a tiszta, egyszerű 

létezés mindig ilyen. Talán a tiszta, 

egyszerű létezés csak egyféle lehet.

 *** 

Az egyedüllétet soha nem fogom 

tudni egészen megszokni. Pedig 

tudom, hogy szükségem van rá. 

De mire belerázódom a magányba, 

addigra mindig véget is ér, és 

kezdhetem megszokni az együttlétet 

valakivel. Nélkülem történik meg minden. 

Mintha ott sem lennék. 

De ez sem volt mindig így. 

Vagy így volt, csak akkor még azt hittem, 

én is ott vagyok. De sosem voltam 

ott, soha nem voltam jelen sehol. 

Nem tudom, hol voltam az elmúlt 

huszonnyolc évben. Nem tudom, 

mit mondtam és kinek és hol 

és miért. Valami kiindulási pont 

kellene, de nincs. Valami támpont 

vagy fogódzó, de nincs. Tiszta, 

fenséges és széljárta területek, 

ezt ismételgettem magamban, 

útban fölfelé. Tiszta, fenséges és 

széljárta területek. Vajon mi az, 

ami ennyire hiányzik innen. 

Ami ennyire hiányzik belőlem. 

Hogy nincs vigasz. A kétségbeesés 

amiatt, hogy egyedül sosem fogom 

megtalálni. Megtalálni valamit, 

amiről nem tudok semmit.

Ioan-Pavel Azap: Az öreg hölgy sétája

Az öreg hölgy reggelente fogta a kutyust és sétálni ment 

A gyermekek nem köszöntik, a szomszéd szőnyeget porol odalent. 

A járda nedves, döcögve megjön a villamos, 

Nem kéri senki, ám jegyet venni csak az öreg hölgy hajlamos. 

Tele a vagon, foglaltak (mind) az ülőhelyek! 

Szemét az ablakra tapasztja, hátát megcsapja a hideg. 

A ligethez érve az öreg hölgy lassan kiszáll, megvárja, 

Míg a lépcsőről leugró kutyusnak földet ér a lába. 

Később majd visszatér s indul csendesen, 

Oda, ahonnan jött, vissza egyenesen. 

Kenéz Ferenc fordítása

Trausch Liza: Adjatok az olajotokból

" A bolondok pedig mondták az eszeseknek: Adjatok nékünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak. Az eszesek pedig felelének, mondván: Netalán nem lenne elegendő nékünk és néktek; menjetek inkább az árusokhoz, és vegyetek magatoknak." Máté 25,89  

A bolond szüzeknek a legkritikusabb pillanatban nem volt olajuk. Most már futnak a többiekhez: adjatok a ti olajotokból! Már nem lehet adni. Késő! Akkor már nem lehet belefogódzni sem hívő testvérbe, se anyába, se gyermekbe. Akkor már nincs olyan, hogy most segíts! Ennek a példázatnak nagyon komoly mondanivalója az olajkérdés. Az az ember, akinek nincs tele a szíve olajjal, nem fog megmaradni. A legnehezebb pillanatban elfogy a hite. A Jel 22,11 mondja: " Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is: és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is." Ez az Ige egy hatalmas pont: nincs tovább változás! Ott már nem lehet adni. Ott már senki nem adhat senkinek. Abban a pillanatban, amikor feltetszik az Emberfiának jele az égen, vége a kegyelmi időnek. Úgy lesz, mint Noé napjaiban volt, mérhetetlenül hosszú az Isten kegyelme, türelme, de egyszer vége van! Ne vesd meg az Isten hosszútűrését, amelyik téged megtérésre indít. Ha időben nem mozdulsz, Ő vet majd meg téged! Egyszer bezáratik az ajtó, és akkor hiába mondod, kéred, hogy adjatok a ti olajotokból. Most még lehet, szabad kérni. Mennyiért lehet venni? Most még ingyen. Mert Jézus megfizette az árát. Most még elfogadhatod azt a kegyelmet, amit számodra kínál. Nehogy, amikor azt hiszed, hogy elalszol a halálra, akkor ébredj majd rá arra, amit nem hittél - az örökkévalóságra.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Vankó Gergely: Kik énekre nyitjátok a szátok

Kik énekre 

nyitjátok a szátok, 

fürödjetek a csöndnek 

patakjában. 

Dalotok hallható lesz, 

bármilyen nagy 

köröttetek 

a lárma.

Hárs Ernő: Jóbot idézve

Uram, te kinyitottad előttem a világot, 

értelmet adva, hogy fokonként megragadjam 

mindazt, amit örök törvényekbe sűrítve 

a földek, a vizek s az egek rejtenek, 

egészen a végső galaktikákig. 

Érző szívet teremtettél belém, 

hogy megismerjem szeretetedet, 

és lángra gyúlva tőle, osztogassam tovább, 

családot melegítve nem hűlő parázzsal, 

a körém fonódott embertársakat. 

Nem lankadó kíváncsiságot adtál, 

mint térképet terítve kalandvágyam elé 

az ember-szellem minden alkotását, 

a toll, véső, ecset s hangok fároszait, 

melyek kifényesítik a nemlét éjjelét. 

Szemet adtál, hogy lássam a csodáid, 

fület, hogy halljam a végtelenség zenéjét, 

lábat, melyre a szépség függőkertjei vártak, 

s hogy selymes idomok édes áramütése 

rázzon meg minden rostomban – tapintást.

Most, hogy kezed súlyát érzem, Uram, 

csak arra kérlek, adj elég erőt, 

átokszó nélkül, méltón elviselnem, 

hogy visszaveszel mindent, amit adtál.

Böröndi Lajos: Festmény

Hó tömi el a halászkunyhóhoz vezető utat 

Fehéren ég a rengeteg hó a képen 

Nincs ember sehol mint az üveg a levegő 

Jég alatt alszik a hal a víz is befagy egészen 

Varjúkárogás veri fel a csendet majd elhal 

Zsákmány után szimatol a róka 

Lába nyoma csupa kriksz-kraksz ahogyan 

Jeleket ír a hóba 

Befagyott ég befagyott víz síkos 

Üveg veri vissza a fényt a tájról 

Ég a hó ahogyan felkel a Nap 

A horizont is vörösen lángol 

Aztán végigballag egy csizma a képen 

Ember van benne vállán hosszú csövű puska 

Riadalom támad nyomában s félelem 

A kicsorduló vért a vászon lassan beissza

Hárs Ernő: Visszfény

Sosem az eredendő, sosem a teljes, 

a szemtől-szembe kimondott igazság, 

csak rejtély s töredék, 

rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó 

hidegre sápadt tükröződés. 

Nap-gondolatok kihunyt parazsa, 

lidércfényként kísértő kardpengevillanás, 

ha hang, ha kép, örökké 

csak a valami által, 

közbeiktatott buktatók során 

közvetített valóság. 

Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet 

jogosan érezve tulajdonunknak, 

pedig csak egy ormótlan piramis 

sírkamrájában kaptunk lakhelyet, 

bebalzsamozott fáraók gyanánt, 

kikre titokzatos tükrök játéka folytán 

esik a kozmosz könyörületéből 

fukar, csalóka visszfény 

az igazi világból.

Szabó Lőrinc: Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, 

mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, 

hogy csillagokat hordoz nagy szemében 

s hogy büszke és dacos és rá se nézne 

oly csúnya, fekete fiúra, mint én. 

Ő csak kacag, és sóvárogva nézik 

gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, 

és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, 

és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most 

arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat 

s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, 

s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, 

még a rigók is mind megrészegűltek 

s közel röpűlve a májusi lomb közt 

eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Lőrinc: Titok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, 

egész tested oly idegen varázzsal 

kezdett ragyogni, mintha tűnt korok 

titkai keltek volna ujra benned, 

s az esti rét minden füve-virága 

lassan feléd fordult: uj fény felé. 

Először szótlanul csodáltuk az 

isten homlokán szálló fellegek 

szenvedélyes vörösét, majd, mikor 

elhallgattak a lombok énekes 

lakosai, melled fölé hajoltam 

s átcsapott rajtam a rémült, a boldog 

felismerés, hogy míg az alkonyat 

lobogása koszorúzta fejed: 

a szűzi Hold szállt le benned az égről 

s a buja Flóra csókol csókjaidban.

Szabó Lőrinc: Csodatevő szemek

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim 

érzéketlen és gondolattalan 

sötétjét beragyogja, lobogó 

hajad uj napként körűlzuhogott 

és kebleid hullámzó tüze úgy 

átsajogtatta életem halott 

országában a dombok és hegyek 

dermedt húsát, hogy már személytelen 

erővé nőttél: koldús szemeim 

szégyenkezve és értelmetlenűl 

nézik emberen-túlról rámsütő 

nagy szemeid csodatevő hitét.

Nemes Nagy Ágnes: Madarak

Mennyi fényes, szép madár! 

Nem tudod, hogy merre száll? 

Honnan jönnek? 

- Nem tudom. 

Merre mennek? 

- Nem tudom. 

Égre, földre, vízre szállnak? 

Nádba bújnak? 

- Nem tudom.  

Mennyi fényes, szép madár! 

- Isten áldjon, 

kishugom. 

Merre mennek, 

megtudom. 

Fára mászom, vízbe úszom, 

nád bugáját 

széthuzom.  

Jaj, ne menj el, mért beszéltem, 

megfázol az őszi szélben. 

- Meg se fázom, meg se érzem, 

merre szállnak, 

megtudom, 

megtudom, 

és ha bírom, elmesélem.

Szlukovényi Katalin: Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi 

nélkülözhetőt, mint a fű, a fák, 

belenőni a nekünk rendelt térbe, 

figyelni, hogy változik a világ, 

heverni, mint a jóllakott oroszlán, 

konzervgazellát nem spájzolni be, 

nem hagyni, hogy a létet eltakarja 

a folytonos cselekvés kényszere, 

a tettet pedig a bizonygatás, a 

statisztika és a reflexió, 

csak türelmesen várni a halálra, 

és közben élvezni, hogy élni jó.

Babits Mihály: Ne mondj le semmiről

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás 

egy kis halál. Ne mondj le semmiről. 

Minden halál gyilkosság (lélekontás): 

Meghalni bűn, ne mondj le semmiről, 

Isten művét rongálja bármi rontás, 

meghalni bűn, ne mondj le semmiről: 

minden vágyad az Isten szava benned 

mutatva, hogy merre rendelte menned.   

Szentmihályi Szabó Péter: Félelem

Félek, hogy megtudom, a gyilkos 

hány cukorral issza kávéját, 

és megbocsátok neki.  

Félek, megismerem a szajhát, 

hogy anyját szereti, 

és megbocsátok neki.  

Félek, meglátom az ellenséget 

latrina felett guggolva, 

és nem tudom lelőni, mikor 

gyenge, és nadrágját letolja.  

Félek, hogy nem ütök soha vissza, 

hanem mosolygok, 

hogy emberré enyhítsek mindig 

egy ütéstől torz arcot.  

Félek, hogy a kedveseim 

én küldöm el, ha mennek, 

mert nem akarok áldozatot 

az én örömömnek.  

Félek, csak magammal gyűrkőzöm 

irgalom nélkül, halálig, 

hogy engem is megszánjon néha 

az a másik.