Rákos Sándor: Pár fényes órát

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem

nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak

költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam

Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem, 

a partra űzve ballagok, 

az égi semmi habja elkap, 

játszik velem és visszadob.  

Nem is tudom, miért vezeklek? 

Itt minden szisszenő talány, 

ne fusson el, ki lenn a parton, 

e süppedt parton rámtalál.  

S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szoríts merészen, mint a kést.  

Légy vakmerő, itélj tiédnek, 

mint holtak lenn az éjszakát, 

vállad segítse gyenge vállam, 

magam már nem birom tovább!  

Én nem kivántam megszületni, 

a semmi szült és szoptatott, 

szeress sötéten és kegyetlen, 

mint halottját az itthagyott.  

Csáky Anna: Az őrzők

Levetkőznek halkan a kertben a fák, 

sok ezer levelet küldnek a széllel 

a didergő, száraz, sápadt füveknek, 

beterítve lágyan a hűlő földet, 

s a közelgő tél előtt tisztelegve. 

Lombgerebennel táncol az ember, 

hajtja a csóktalan szél kerekét, 

e fájdalom, jaj-dús nyikorgó dallam, 

a halk zizegés, bús, lágy-neszű hullás, 

a haldokló szépség most elbűvöli. 

Átsír a fákon az ősz, zúg jajongva, 

nem rémület, vész vagy riadó-zengés, 

nem a szél verése recsegő ágon, 

csak az évszak búcsúzik elesetten: 

tört fényű szemei félig lehunyva, 

aláfuttatva rozsdaszín erekkel. 

És mielőtt eldől e láz-teli végharc, 

keményet rúg még a dicső porondon, 

a lehulló lomb pedig betakarja, 

s kivont kardokkal őrzik, állva a fák, 

a tiszteletére épp levetkőzők.

Sebestény-Jáger Orsolya: Jeremiás

Vállamra vettem az igazság világát, 

legszentebb világát: a fénylőt. 

Te tetted rám, hogy magadhoz emelj, 

mint elhintett magból, az égig érőt. 

Rőt utak között pörölycsapás vagyok, 

házából elűzött, zord zarándok. 

Köröttem puszta. Fölöttem tűz. 

Már bennem lobbannak azok a lángok. 

S mint álmos anyagot formáltál kezeddel 

hűen hajolva a hiú anyaghoz, 

értő kezekkel tapasztva össze, 

hogy közeledni merjek a csillagokhoz. 

Így indulok. Vállamra véve jármodat, 

szavad Igéjét, szavad világát, 

mely mindörökkön át békességet ad 

és védőn világít – akár a fáklyák.

Fazekas Lajos: Visszatérés

Ha elfárad majd e szív - megáll, 

tavasz lesz akkor, ősz, vagy nyár? 

Elmegyek tőletek egy napon, 

holnap vagy később nem tudhatom. 

Életem átvillan az Időn, 

akár a csillag odafönn 

az éjben, az égi tengeren - 

A halál után mi lesz velem? 

Tudom, a szívem nem lesz virág, 

por leszek, mint a nagyapák; 

a csontjaimról lefeslenek 

az erős izmok, a kék erek, 

a homlokom újra síma lesz, 

csupa-csont-arcom üreges - 

a pusztulás elvégzi rajtam 

mester-munkáját irgalmatlan. 

De amit teszek - a dolgomban 

valami maradandó van, 

s  Ő, akit hiszek, ott vár reám 

az örök-születés hajnalán ...

Csoóri Sándor: Kalifornia ege alatt

          Törőcsik Irénnek és Jánosnak    

Hurrá, itt mindig nyár van! 

Egész évben forró a fű, forró a homok, 

s még tán a legyek is halhatatlanok, 

nem vonszolják magukat reumásan 

ragacsban, sárban. 

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok, 

dacos növény-dinasztiák! 

Jónapot, kaliforniai ég! 

Az óceánnal éled mézesheteidet, 

s ha fölnézek rád, 

dorombolsz fölöttem, mint a macskák. 

Hajlottam feléd, futottam hozzád, 

akár a bujdosóink.

Hoztam összezúzott életem én is, 

gyolcs nélkül, remény nélkül, 

hoztam egy romló ország 

koronás roncsalékát. 

Körös-körül fullasztó városok,

könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek, 

millió csípő ringása összevissza,

egymásba csúszó, csontszínű terek 

s hajak a lámpaoszlopokon, a 

kirakat-dzsungel tükrei között, 

de itt a kizöldített sivatagban 

mellém állhat a Hold, 

s a Hold mellé meg egy tücsök. 

És most nekem elég is ennyi, 

mint szenteknek az egyszeregy, 

hogy az lehessek, aki voltam, 

mielőtt végleg más leszek. 

Bolond, kis altatóimat is 

eltemettem fekete ingben:

ne mások álmát álmodjam tovább a 

csillagokkal körülvett ringben. 

Idegen nyár, idegen ország – 

Itt legalább a magamé vagyok. 

Még szégyeneim is elférnek velem 

a fák kérge alatt s a röpülő homok 

hajában. El minden vereségem. 

S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom: 

áldassál, Föld, hazátlan messzeség, 

felejteni és élni akarok.

Csoóri Sándor: A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,   

               nem ugrál már alattuk rigó. 

Átlátni ágaik közt,   

               mint rommá lőtt házak falán. 

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás, 

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök, 

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból. 

A fecskék elmentek rég,   

               koporsókat vittek magukkal, 

mert ismét túl sok a halott körülöttünk, 

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús 

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól – 

Úristen, mit kezdesz te a Délre 

vándorló kezekkel s koporsókkal? 

Évszak évszak után hasonlik meg   

               szemünk láttára önmagával. Rozsdás 

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk. 

Kószál az édes bánat az Adriától 

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől 

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már   

               nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni. 

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi   

               arra, ami vesztébe sodorhatja. 

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük? 

S megremeg-e bőrük kezemtől, 

mint megszelídített csikóé? Vagy már 

csak rossz emlékeink ők is,   

               akár a múzeumokba behurcolt századok?

Szabó Katalin: Az igazán fontos emberek

        

      Az igazán fontos embereket nem mobiltelefonokról, csillogó autócsodákról, újságok vezércikkeiből ismerhetjük meg. Az igazán fontos emberekről nem szólnak riportok, neveiket sem ismerjük mindig. Csak mellettünk vannak..., elsuhannak az életünk lapjain át, és otthagynak maguk után néhány gondolatot, néhány mosolyt, néhány pontosan a legjobb időben érkezett biztatást.     

        Ők azok, akik mögötted álltak, mint beteg, vagy katonatársak. Betakargattak, szelíden, némán segítettek, amikor megköszönni se tudtad. Nem is vártak érte köszönetet. Ők azok, akiknek csupán egy-egy mondatára emlékszel, de amikor ezek a mondatok eszedbe jutnak, mindig elönt a meleg hála. Talán az arcukat sem tudod felidézni már, talán a hangjukat sem. Csak a lényüket, amely elkísér, és óvón körbevesz egész életen át. Fogódzol a jószándékukba amikor nincs semmi más fogódzó, megkapaszkodsz abba a leheletnyi emlékbe, aminek más csak az ízére emlékszel, de mégis oly erősen él benned, hogy onnan soha, senki ki nem törölheti már.     

        Az igazán fontos emberek nem is tudják, hogy mennyire fontosak. Soha nem is igyekeztek fontossá válni, csupán emberek maradtak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordították el a fejüket, amikor mindenki más azt tette. Az is lehet, hogy számukra te voltál a fontos, mert más senki sem volt, akivel jót tehettek volna, hiszen az igazán fontos emberek tudják: az élet egyik legnagyobb értelme, hogy örömet leljünk abban, ha adhatunk.     

De jó lenne megölelni őket, de jó lenne még egyszer találkozni velük, és elmondani: Köszönöm!     

De ők csak néznének értetlenül, hiszen mindez nekik teljesen természetes volt.   

Dr. Bölcskei Gusztáv

„ Vannak pillanatok, amikor a dolgok hirtelen leegyszerűsödnek, letisztulnak bennünk. Amikor világossá válik, mi a fontos, ki a fontos, hogyan is kellene élni. Milyen jó lenne, ha ehhez nem kellene egy autóbaleset, egy szörnyű diagnózis, valamilyen tragédia!” 

Charles D'Orléans: Rejtett bánat

Arról nem beszélek,  

csak gondolkodom,  

hogy nagyon-nagyon  

fáj bennem a lélek.     

Hogy keserűséget  

rejt a mosolyom:  

arról nem beszélek,  

csak gondolkodom.     

Sóhajt-fojtva élek -  

nem mutathatom  

tenger bánatom.  

Hogy belül mit érzek:  

arról nem beszélek.  

Baranyi Ferenc fordítása

Bob Gass: Ne aggódj a jövő miatt!

„ Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6:34) 

        Egyszer egy óra sokat aggódott a jövője miatt; az gyötörte, hogy másodpercenként kettőt kell ketyegnie, hiszen minden „tik”-et egy „tak” követ. „Vajon mennyit kell összesen ketyegnem?” – töprengett az óra. Elkezdte hát kiszámítani, hogy percenként 120-at tiktakol, vagyis óránként 7200-at. Ez azt jelenti, hogy huszonnégy óra alatt 172 800-at, évente 63 072 000-et kell ketyegnie. Mire idáig ért a számításban, kezdte túlterheltnek érezni magát, és folyt róla a veríték. Végül kiszámította, hogy tíz év alatt 630 720 000 alkalommal kell ketyegnie – és ekkor idegösszeomlást kapott.  

        A pszichológusok szerint mindannak, ami miatt aggódunk, 95 %-a soha nem történik meg. Mi a helyzet a maradék 5 százalékkal? Ötből négyszer jobban alakul a dolog, mint amire számítottunk, közülük sok egyenesen áldás! Végül az általunk feltételezett összes rosszból csupán 1 százalék történik meg valóban, de ez ritkán annyira rossz, mint amennyire tartottunk tőle.  

        Ezért mondta Jézus: „ Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” Péter apostol megfelelő szemléletet kínál a következő szavakkal: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Péter 5:7).  

A mai üzenet számodra tehát ez: ne aggódj a jövő miatt!

Forrás: www.maiige.hu

Trausch Liza : Evezz a mélyre

" Mikor pedig megszűnt beszélni, mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra." Lukács 5,4  

          Jézus, amikor belépett Simon hajójába, azt kérte, hogy vigye kissé beljebb. Már belülről beszél Jézus Simonhoz. Olyan jó, ha belülről hallod Jézust, és lefordítja neked az Igét személyre szólóan. Akkor tudhatod, rólad van szó. Amint Jézus belépett, máris kért valamit Simontól. Milyen nagy dolog, hogy Isten kér. Könnyebb annak engedni, aki kér, mint annak, aki parancsol. Jézus kér, adj Neki időt, figyeld a szavát, engedj a szavának! Péter felé egy személyes parancs hangzott: " Evezz a mélyre!" Jó volna mélyre evezni belső dolgaidban. Merd végiggondolni az életedet, és kérd az Urat, hogy hozzon felszínre mindent. Vannak felejthetetlen dolgok. Egy mondat, amit szüleidnek mondtál. Egy becsapott ajtó. Egy váratlan pillanatban minden eszedbe jut! Mindegy, hány évtized múlt el azóta. Gondolj fiatalkorodra, azokra, akiket talán otthagytál, becsaptál. Talán volt valaki, aki igazán szeretett, és te gúnyt űztél belőle. Vigyázz! Mindennek következménye van. "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mér nek néktek is" (Mt 7,2). Evezz le a céljaidhoz is! Egyszer majd Isten közelében pirulni fogsz, ha meglátod, hogyan akartad elérni azokat. Péter Jézussal együtt evezett a mélyre. Vele járd most végig a múltadat. Hadd kerüljenek elő a régi dolgok. Ne engedd, hogy átrágják az idegrendszeredet. Isten a rejtett zugokat keresi, amiket senki nem lát. Isten azt is nézi, hogy mit miért csinálsz. Lásd meg, hogy minden dolognál egyetlen indítóokod van: az önzésed. Nézd Jézus útjait, amelyek mindig másokért voltak. Az a kereszten átszögezett kéz soha nem hajlott maga felé.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből. 

Gergely Ágnes: Zsoltár női hangra

Ki vagy Te? Mi vagy Te? 

Hogy kerülsz utamba? 

A kezdet s a vég vagy, 

ómega és alfa?  

Elterülsz a testen, 

uralkodsz a lelken, 

amiképp az agyag, 

gyúródunk kezedben.  

Ahogyan a kő is, 

ha szobrász faragja, 

roppanunk kezedben, 

mely a halált adja.  

Ha kovács kezében 

tűz éri a vasat, 

ha bensőnket éri, 

lelkünk kettéhasad.  

Amikor a hajós 

a horgonyt kiveti, 

nem tudja, a hajót 

milyen sors követi.  

Ahogy az üveget 

izzítja a mester, 

átlátszó életünk 

felizzik az esttel.  

Miképpen a szőnyeg 

a szövő kezében, 

eldurvul az álmunk 

a magányos éjben.  

S mint az ezüstműves, 

ha gyötri a műve, 

agyát is, kezét is 

feszíti a bűne.  

Ki vagy Te? Mi vagy Te? 

Áldás vagy? Csak átok? 

Ha kezdet és vég vagy, 

mondd azt: Megbocsátok.

Gergely Ágnes: Hallucináció

1 

Hét év, hét nap  

„ Hét évig vártam, hét hosszú, hosszú évig. 

Kocsma, kávéház, könyvesbolt bezárt. 

Színültig teltek festékkel az álmok. 

Hogy sosem állok bosszút, azt ne várd.”  

Ha eljössz, itt leszek. Ilyen adósság 

ingatag, mint a szélben a faág. 

A sötétség hajt énfelém, de engem 

megőriz az elorzott ifjúság.  

Két éjjel jöttél. Indulatod csúcsán 

rángott a barna, barna gyűlölet. 

Harmadnapjára végül észrevettél. 

Sebek szegezték át testemet.  

Jól éreztem? Még három nap, s örökre 

bedőlt, beszakadt alattunk a múlt. 

Tested elorzott éveid jegyében 

hozzám nyomult, végleg hozzám nyomult.  

És az utolsó éjszakára eltűnt 

idő, életkor, sebhely, évtized. 

S megértettem, hogy két hosszú év után már 

nem állsz bosszút. Elszállok nélküled.  

2 

Éjfél körül  

Úgy múltál el, hogy észrevétlenül, 

mint a háború, ez a második. 

Fölparázslik még az emlékezet, 

de a közönyre az ész rászokik.  

Tudom, hogy itt jársz. Hogy éjfél körül 

ajtótól, faltól vissza nem riadsz. 

Reggel hiányzik a polcról egy könyv, 

gyertya, amulett, levél, kézirat.  

Barátom voltál. Vagy szerelmesem. 

Helyedbe nem jött megmerülni más. 

Szerelmet elveszteni légszomj. 

Barátot fulladás.  

2021. szeptember   

Kántor Péter: Reggel a konyhában

A férfikor, igen. 

A jól berendezett, 

vagy hogy. Az életem 

bútorai között, 

mintha egy fűcsomón, 

negyvenhat évesen, 

ülök szemben veled 

reggel a konyhában, 

egy rózsa nyílni kezd, 

s nem értem, csak tudom, 

hogy nincsen semmi bumm, 

csak többé nem jeune homme.  

Ezt vártam? Ezt se? Is? 

Hogy majd magától is 

a képlet összeáll,

s nem kell firtatni, mit, 

falon árnyékcsodát, 

nem kell firtatni már? 

A föld megsúgja majd, 

vagy megsúgja a test. 

Még egy kávét talán? 

Pár kósza hópehely 

aláereszkedik 

odakint tétován.  

A férfikor, igen. 

Amit borzongva várt, 

s bámult a kisgyerek. 

Azt hitte, az a cél, 

és aki célba ér, 

boldogan integet. 

Zsákként vitte magát, 

görgött, akár a kő, 

zihált, akár a gép. 

Te tudod, hol vagyunk? 

Innen hová jutunk? 

Szerinted messze még?