2022. október 22., szombat

Hans Lodeizen: Figyelj: mikor még vele...




figyelj:

mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.

mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,

de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert velementem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam

Gera Judit fordítása

Judith Herzberg: És hogy esett-e itt a hó?

Első hó. Igen, az első hó, 
de ki veszi észre az utolsó, 
az utolsó hóembert, ahogy 
a lába olvad, ki figyel rá?   

A fájdalommal is így van ez. 
Érzed az irgalmatlan 
kezdetet, de múltát csak 
akkor érzed mikor már nem érzed.  

Gera Judit fordítása

Judith Herzberg: Álom az álomban

Álmomban itthon voltál drága 
belibbentél a kertből, én aludtam, 
fülemben madárdal orromba orgonaillat kúszott, 
te az ágyam mellett a fejemnél 
a rádió gombját csavartad. 
Minden állomás csodálatosan 
érdekfeszítő részletet sugárzott. 
Azt is álmodtam hogy azt álmodtam 
hogy a konyhában álltam 
és a konyhapultot pozdorjává zúztam - 
márvány darabok. Mindkét kezembe 
egy-egy szilánkot fogtam, mert arra gondoltam 
ez talán álom, és két kezemet lassan 
összehoztam, hogy halljam a márvány 
sikolyát, de nem sikoltott. 
Boldog voltam hogy itthon vagy; 
elmondhattam az álmomat. Igen, mondtad, 
ezt teszi az álom, valamit érzel a kezedben 
ami nincs is ott, ez közismert. 
Akkor a telefon megszólalt. Milyen jó, gondoltam 
hogy itthon vagy, egy kicsit még alhatok. 
Te majd felveszed. Hallottam hangodat. 
Csengett, csak csengett míg fel nem ébredtem 
rohantam. A halál miatti bánatot ismerik. 
A válás bánata nem számít. És a 
halottak nem tudják hiányuk mekkora.  

Gera Judit fordítása

Csontos Márta: Feedback az Édenből

"Vagyok, aki vagyok", mondá az Úr, 
csak Te, aki emberré lettél általam, 
szárnyad önkézzel letörve próbálsz 
repülni a tiltott zóna fölött, s nem veszed 
észre, a győzelem adrenalin szelete 
ajkadon méregbe mártott szivacs. 

Te az utolsó cseppig véredig 
védelmezed megszerzett függetlenséged, 
s a magadból kiszakított Jó anyagából 
megformálsz engem az n-edik hatványra 
emelt tökéletesség talizmánjaként. 

S bár a Te csodálatra méltó verziód 
vagyok a templomi csend ostyájában, 
nem tudod lenyelni a végeredményt 
eltaszít magától arcodból faragott 
arcom szennyezettsége. 

Mindent egy lapra tettél fel, 
nincs számodra B-terv, csak apológia 
nincs új szárnyakat növesztő kapcsolatod, 
csak a szabályokba gyömöszölt törvények 
szörnyetege néz szembe veled. 

Hiába mondod fel a leckét hibátlanul, 
te nem lehetsz hozzám hasonló, 
én nem lehetek antropomorf csoda.

Erdei-Szabó István: Tétova, félszeg könyörgés

Uram, add vissza könnyeinket! 
Mi lesz velünk, ha már sírni is elfelejtünk, 
ha arcunkon, mint fán a héj, 
megkérgesül a fájdalom?! 
Add, hogy a bánat szoknyája alól 
is az öröm napsugaras tájaira 
láthassunk, 
hogy lábaink alá visszatévedjenek 
elkóborolt messzeségeink! 
Uram, adj fölibénk másik eget, 
mert bűneink átvállalt 
súlya alatt immár a 
Magyarok Istene is roskadozik! 
Uram, adj engesztelődést 
szomorú, márványló szíveinknek, 
hogy tétova, suta mozdulataink nyomán 
ne maradjon hátra hiábavaló harag utánunk! Ámen.

2022. október 19., szerda

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.  

A végtelen falban legyek egy tégla, 
Lépcső, min felhalad valaki más, 
Ekevas, mely mélyen a földbe ás, 
Ám a kalász nem az ő érdeme. 
Legyek a szél, mely hordja a magot, 
De szirmát ki nem bontja a virágnak, 
S az emberek, mikor a mezőn járnak, 
A virágban hadd gyönyörködjenek. 
Legyek a kendő, mely könnyet töröl, 
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. 
A kéz legyek, mely váltig simogat, 
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. 
Legyek a fáradt pillákon az álom. 
Legyek a délibáb, mely megjelen 
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, 
Legyek a délibáb a rónaságon. 
Legyek a vén föld fekete szívéből 
Egy mély sóhajtás fel a magas égig, 
Legyek a drót, min üzenet megy végig 
És cseréljenek ki, ha elszakadtam. 
Sok lélek alatt legyek a tutaj, 
Egyszerű, durván összerótt ladik, 
Mit tengerbe visznek mély folyók.  

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 
Míg le nem teszi a művész a vonót.  

2022. október 15., szombat

Makai Ida: Hallgató barát

Akár eszelős szerzetes, 
ki már az imáit sem érti, 
csak hallgatom a nevedet, 
amíg a homlokomra vési 
jegyét az őrület. A szentség? 
És az elhagyott éjszakák 
megácsolják szálkás keresztünk. 
Már a csöndemmel mondalak, 
akár egy hallgató barát.

Makay Ida: Meztelen láng

A versekbe öltözött vágy  
a szavak rongyait letépte.  
Némán áll előtted – S kitárva.  
Meztelen láng  
lobog hozzád és érted.  
Mintha egy meggyúlt erdő  
égne.   

2022. október 13., csütörtök

A nap gondolata




      A zsákutcák célja, hogy megtanulj bízni Istenben. Miért engedi Isten, hogy elfajuljanak a dolgok és kicsússzon az irányítás a kezünkből? Azért, hogy elhitesse veled, hogy inkább benne bízzál, mint saját zsenialitásodban és okosságodban.   

Petőcz András: Töredékes krónika – visszamenőleg

Furcsa most felidézni régi találkozásokat, 
gondolni visszafelé, időutazás a múltba, 
krónikát írni mindazokról, akik egykor 
valamiért számomra fontosak lehettek.  

Múlik az idő, emlékek törnek fel valahonnan, 
mintha meg sem történt volna mindaz, ami volt, 
mindig a jelen van, mondotta valaki tegnap, 
hagyjuk a közhelyeket, válaszoltam.  

Mégiscsak furcsa gondolni a régi napokra, 
felidézni izgalmakat, a remegést, mivégre, 
és azt a tényt, hogy épp olyanokkal, akik, 
és a bizonytalanságot, ami örökké.  

Utazom Erdély Miklóssal Párizsba, nézem, 
hogyan is rosszkedvű, amikor éppen az, 
látom a szomorúságot a szemében, és 
nem értem, mitől is olyan, amilyen.  

Újra csak ott van bennem a feszültség, 
ahogy egy Ladával, együtt, három napig, 
franciaágyat osztok meg valakivel, akit alig, 
Bujdosó otthona, Bécsben, 1982.  

Sétálni Pasaréten, nézni a házat, ahol akkor, 
Pilinszkyt megidézni, meg Tandorit is, aki 
szintén ott ül abban a kertben, abban a fonott 
karosszékben, ahol én is valamikor, vagy soha.  

Különös elgondolni azt, ezek az utolsó napjai, 
Virágárok utca, kicsiny szoba, lepedő alatt, 
emlékezni a kopasz fejére, ahogy fekszik, 
üldögélni, mintha Ady halottas ágyánál.  

Visszahozni az elmúltakat, hogy mindent másképp, 
legyen más mozdulat, több gesztus, vagy délután, 
a nagyon öreg Somlyót látom újra a busz ablakából, 
és akkor már évek óta nem keresem a találkozást.  

Kapok egy levelet valakitől, hogy talán telefonon, 
nem hívom fel, mert nem szembesülök azzal, 
ami van, vagy ami volt, nem kell a jelen, a múlt, 
ma már ismét telefonálnék, hogyha még lehetne.  

Pilinszky feminin hangját hallgatom, alig hiszem, hogy ő, 
és szeretném, ha nem utazna éppen Székesfehérvárra, 
és azt kérem tőle ismét, hogy találkozzunk, ha lehet, 
és nem tudom, hogy néhány nap múlva halott.  

És keresem Réz Pált, a Jászai Mari téren bolyongok, 
a levelét izgatottan bontom, gondol velem, köszönöm, 
biztat, hogy érezzem jól magam messze, idegenben, 
és menjek el hozzá, ha éppen arra járok.  

Papp Tibornál Párizsban, örök irigykedés, meg szorongás, 
nem tudom, mit is szeretnék, talán csak egy kávéházban ülni, 
ülök egy kávéházban, ahol Zalán, Baránszky, Bakucz, 
Ladik, Fenyvesi Ottó meg Nagy Pali ülnek.  

Különös felidézni réges-régi találkozásokat, 
megélni, mintha most lenne minden, most történne, 
haladni visszafelé, időutazás a múltba, 
együtt lenni azokkal, akikkel egykor.  

Orbán Ottónál ülök, rajta zakó, ami majd enyém, 
magyarázom neki, hogy ne egyen húst, az majd segít, 
ő jót nevet mindezen, és már nem is magyarázom, 
csak a madarakat figyeljük, együtt.  

Kertész Imrével Szigligeten, az ebédet értékeljük, 
nagyon leveses vagyok, szólok, és háromszor 
szedek magamnak, miközben az jár a fejemben, 
hogy valamit kellene olvasnom tőle.  

Aztán megint a halottas ágy, Virágárok, ott ülök, 
ez a betegség elmúlik, ha véget ér a kiállításom, 
a szemében valami reménytelen reménykedés, 
nem tudok neki mit mondani.  

Régi napokat idézek magamban, mintha ma lenne, 
összevissza emlékek történnek újból és újból, 
hozzájuk sietek, lélekszakadva, nagyon is sürgős, 
hogy megintcsak együtt velük, akiktől annyit.

2022. október 12., szerda

Tolsztoj




  „ Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal! Így csaljuk meg lelkiismeretünket. Nem, azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van." 

Didi Xénia: Valami nehéz

I.

Megöregszem. Lassú, finom mozdulatokkal 
hagy nyomot rajtam az idő. Látom a tekintetemben, 
hogy bennem jár. Az arcom, mintha az idő 
tükörképe lenne. Benne feszül a múlandóság. 
Ezen a télen az egyik muskátli teljesen elszáradt. 
Miközben kihúztam a földből, arra gondoltam, 
hogy egy hely az egyik virágot élteti, a másikat megöli. 
Mit jelent hazatérni? Megtenni ugyanazt az utat 
ellentétes irányba? Megfordulok, mégsem találom.  

II.  

A boltban vagyunk, ő kicsit eltávolodik tőlem, 
így változnak az arányok, más szögből látom magunkat, 
az elemek között válogat, megállt a házban az óra, 
de az idő bennünk jár, egyre nagyobb teret hódít, 
csak az ember gondol bele, hogy egyszer meg fog halni. 
A lány velem szemben áll a húspultban, akár én is lehetnék, 
valahol távol innen, amit nem hívnak otthonnak, de ekkor 
ő visszalép hozzám, a távolság szűnik, a lélek nyugszik, 
és nézzük a lányt, ahogyan szeletel, a kosárban ott van az elem.  

III.  

A rádióban hallottam, hogy valahol távol innen háború van, 
hogy hány kilométerre lehet az a város – nem tudom. 
Ott álltam mellette a kertben, a paradicsomot öntözte, 
akkor mondtam neki, hogy félek meghalni. 
Ő nem felelt. Hosszú csendek tagolják életünket, 
valami nehéz bennem, talán kimondatlan szavak súlya. 
Aztán később, amikor már az ágyban feküdtünk, 
a lehúzott redőny mögött hallottuk, hogy elered. 
És örültünk, hogy csak az eső.

2022. október 11., kedd

Zelk Zoltán: Őszi dal












Nyári esték, víg cigány, 
apró tücsök, ég veled! 
Így búcsúznak a fűszálak, 
virágok, falevelek.  

Avar lepi hegedűdet, 
köd takarja már vonód, 
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...  

Be szép volt! A csillagok is 
azt hallgatták odafenn, 
s talán néha táncoltak is 
égi aranyréteken.  

Így búcsúztak a tücsöktől... 
Szél zúg, jő a zivatar: 
nyári tücsöknóta után 
búcsúztató őszi dal.

Petőcz András: Nem tudom, hova

               Hodossy Gyulának, 
               generációs üzenet  

Nem tudom, hova is futok, 
nem tudom, hova is menekülök, 
de futok valahonnan – valahova, 
mindig csak rohanok.  

Van ebben valamiféle szomorúság.  

Eltelik az Idő, 
ami itt, ami adatott, 
lassan a végére érünk mindannak, 
ami a miénk, 
és nincsen nyugovásunk, 
nincsenek nagy-nagy lélegzetek, 
csak a bizonytalanságok vannak, 
csak a bizonytalanságok 
jönnek és mennek körülöttünk, 
igen, 
új és új világok jönnek és mennek, 
és mi csupán kapkodjuk a fejünk, 
nem akarjuk hinni, 
hogy mindaz lehetséges, 
ami amúgy erre 
és mindenfelé.  

Uszulnak ordas eszmék, 
uszulnak újabb és újabb fenyegetések, 
bezárkózunk kicsinke önmagunkba, 
és nem merünk már 
reménykedni sem.  

Emeljük fel lehajtott fejünk, mondom.  

Ha volna mód felemelni 
önmagunkat, 
mindazt, ami voltunk, 
vagy lehettünk volna valaha, 
ha volna mód végre valamiféle 
napsütésbe tartani megsápadt arcunk, 
ha volna mód 
kicsit biztos talajon állni, 
és ha nem éreznénk 
végre 
azt a dübörgést, 
amit a a lánctalpak sokasága 
kelt körülöttünk, 
ha mégis, ha egyszer, 
ha lehetne.  

Ha volna mód, mondom.  

Újabb és újabb arculcsapások, 
újabb és és újabb megalkuvások, 
a tekintetekben a mindigfélelem, 
és magunkat kérdezzük, 
mi lesz még?  

Valamiféle madár köröz 
a halott anyám ablaka előtt, 
valamiféle fekete madár.  

Nem tudom, mit akar, 
nem tudom, mit is szeretnék.  

De azt tudom, hogy 
körülöttem minden 
egyre csak mozog, remeg, 
nincs egy biztos pont, 
ahol érdemes volna megpihenni.  

Az anyám emléke talán, mondom.  

Nem tudjuk, hova is futunk, 
nem tudjuk, hova is menekülünk, 
de futunk valahonnan – valahova, 
mindig csak rohanunk.   

Petőcz András: Múlik

                                „Fél egy. 
          Az idő gyorsan elmúlt” 
                              (Kavafisz)   

Öt éve már.  

Gyorsan telik az, ami. 
A napok, a pillanatok. 
Sebesen, sebesen.  

Minden más azóta, 
minden, minden, 
és mégis változatlan.  

Szeretnék néha kiabálni! 
Talán csak azért, hogy 
valaki, végre valaki.  

Ez a vers is, látod, 
ez a vers is – mennyire 
halk, mennyire csendes.  

Nem kiabálok, csak 
befelé suttogok, aligha 
tehetek ennél is többet.  

Öt éve már, hogy úgy 
vagyok, ahogyan vagyok, 
és nem is leszek másképp.  

Jó volna látni az arcomat, 
látni az arcom a szemeiddel: 
megismersz-e még?  

Fél 1 van, mondom, 
az órámra nézek, 
múlik az idő.  

Gyorsan telik, nagyon is. 
Telnek a napok, ahogyan kell. 
Vágtatnak – valahová.