Bede Anna: Fohász

Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem.

Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.

Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.

Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.

Petőcz András: Szaladni, szemben a széllel

Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,
nekifeszítve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,
mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,
suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy
nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,
s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy
küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,
meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz
mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt
hittem, soha nem lesz semmi időn kívüli korszak,
jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút
vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam
akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben
a széllel, szaladtam előre ---                                         
                                        ma már csak ritkán jön el
ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak
szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,
valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,
szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy
lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,
vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg
és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely
lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra
ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett
akár, még futnom sem kellene --- részeg hajósként
részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és
másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy
ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.

A nap gondolata

Születésnapom, a mai napom is Isten szeretetének bizonysága: 

szeret engem.

Nagy István Attila: Hajnalban

Térdre hullottam, 

s mint akit megvertek, 

nem remélve semmit se már, 

csak még egyszer beszívni 

a közeledő hajnal illatát, 

úgy vártam a csendben. 

Jött is lassan lopózva, 

felkúszott a hátamon, 

befúrta magát a hajamba. 

Megadtam magam a sorsnak, 

de az utolsó pillanatban 

tekintetem beléd ütközött.

László Noémi: Őszi szonettkoszorú

12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran. 

Gyökeret eresztünk a többes számban. 

Fekszünk egymástól pár arasznyira, 

és nem akad egy szikrányi hiba.  

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt. 

A képzeletnek semmi sem maradt. 

Talán fogalmunk sincs arról: mi lett. 

Alvó kenyere nem a képzelet.  

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen, 

szoborrá válik hűs lepleiben, 

villámát ködre, felhőre cserélte.  

Fekszünk a mélyben, számolatlanul. 

Mire az összes alvó elcsitul, 

mint tigris bőre, villogunk az égre.  

13.  

Mint tigris bőre, villogunk az égre, 

és lesz időnk, terünk saját, 

sóstavak, esőerdők, sziklahát 

vagy világháborúk füstös vidéke;  

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért, 

ami a kusza véget kitakarja, 

belekotyoghatunk a harci zajba, 

és nem követelünk szemet szemért,  

bár ez a szem, a te szemed nekem 

a földet hirdető galamb az árban, 

akármi lesz is, el nem engedem,  

inkább bolyongok, látszólag hazátlan, 

mert itt megáll száguldó értelem: 

szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.  

14.  

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam. 

Az összes többit rögtön összetörtem. 

Ha kivilágosodik, a tükörben 

más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,  

és fájdalomnak ez most épp elég. 

Lehet, hogy nem kellene ennyit írni, 

mutatni, magyarázni és kibírni. 

Mire jó e koszorúféleség?  

E sok egymásba font szó mire jó? 

Nem hajlik karikába a való, 

hogy valami nekünk valót kivessen.  

Inkább a világ hajlik karikába, 

és rendezi magát, folyton, hiába. 

Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.

Kassák Lajos: Boldog reggel

Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel: 

láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül, 

hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában, 

láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között, 

hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe, 

láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött, 

hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt, 

láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt, 

hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését, 

láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak, 

hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt, 

láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát 

és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám. 

Mást nem láttam és nem hallottam, 

de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg 

fésülgetés nélkül odavetett soraimat.  

Bella István

" De jó is  

De jó is tudni hogy  

De jó is tudni hogy van valaki  

Van valaki odaát a havas háztetők alatt  

Ott túl a rakparti háztetők alatt  

Van valaki a havazásban ott túl aki tudja  

Tudja hogy tudom: tudja  

Vagyok "   

Faludy György: Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság 

határán túl: az ólomkatonának 

kigyúl a szíve; tündérek a rózsák 

és lámpásával Aladdin csodákat 

teremt. Mi itt történik, sose történt 

s nem avul el mint a regények, másnap. 

Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt 

követtek és mélyebb rétegbe ástak. 

Míg gyermek voltál, hallottad a fákat 

s az őzeket beszélni. Egynek láttad 

a mindenséget.Ki lopta el tőled 

az összhangot? Meg akarod keresni? 

Indulj el lelked ős-vizén evezni. 

Tekints a mélybe. Dobd el eveződet. 

Benedek Elek: Szeresd a fát!

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, 

Szép gyöngén nyúlj a leveléhez. 

Ágát ne törd, lombját ne tépjed, 

Hadd annak, ami, épnek, szépnek. 

Szeresd a fát! 

Édes gyümölcsét várva-várod, 

S te mégis letörnéd a virágot? 

Szegény virág gyorsan elszárad, 

S te bánkódnál majd, késő bánat. 

Ne bántsd a fát!

 Fa lombja közt viharban, vészben 

Lám meg se ring madárka fészke, 

Fáradt ha vagy, leülsz alája, 

S elszenderít madár danája. 

Szeresd a fát! 

Anya ő is, minden levélke 

Egy-egy gyermek, gonddal nevelve. 

És gyermek minden ágacskája, 

Szeretettel tekints fel rája. 

Ne bántsd a fát! 

Mindaz, kik fákat ültetének, 

Sírjukra szálljon hálaének, 

Ásóval is költők valának, 

Szép lombos fákról álmodának. 

Szeresd a fát!  

Bódás János: Hol van az Isten?

Felettünk a föld légköre, 

feljebb a sztratoszféra, 

azon túl a bolygók öve, 

az ember büszke célja. 

Tovább az űr, a csillagok, 

fényévek távolában, 

hol milliónyi nap ragyog 

s millió új világ van, 

születő, szétbomló világ, 

roppant magasság, mélység, 

s azon túl semmi?… csak a tág, 

mély, félelmes sötétség, 

mit se hang, se fény át nem üt?… 

S az Isten?… hol van?…

 … … … … … Mindenütt!!

Csák Gyöngyi: Bűn

Mikor a jelen 

mérgeivel csordultig 

telnek poharak 

Visszanyelni nagy 

bűn az életben tartó  

igaz szavakat.

Kaffka Margit: Petike jár

Két harcsaszájú, picike jószág, 

Butácska, édes gyerektopán, 

Tétova, együgyű, - tündéri nesszel 

Most tipeg átal egy ócska szobán. 

- Ébred a szívem játékos kedve, 

Elborít hófehér virágeső. - 

Amikor látom a kacagásom 

Hangosan, édesen csapkod elő. 

Sok régi holmin, szürke íráson 

Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, 

S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: 

- Tip-top! Megindult. Petike jár!  

Még fogja erősen az asztallábat, 

És nyitva az ajka és úgy kipirul! 

Hős emberi lázzal, tüzes akarással 

E rózsarügyecske megállni tanul. 

Most, - most! Elhagyja és indul előre, 

Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! 

Tip-top! S aprózva, közbe megállva 

Koppan vitézül a törpe cipő. 

Már ideér. Most nyújtja a karját. 

- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!" 

S megered szaporán, - elesni nem ér rá, 

Előre hajlik - s az ölembe van.  

Tetszik a játék. Kezdeti újra. 

A karszék mellé kerülök én, 

Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne, 

S fölbillen szegényke az elején. 

Remeg a szája, sírni szeretne, 

Szétnéz: sajnálja-é valaki? 

Gondolkozik... majd felkél szepegve, 

S új erővel fog újra neki. 

Rózsaszín ujját előre tartva, 

"Tip-top" - így indul óvatosan, 

Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: 

- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"  

S elnézem hosszan, homályos szemmel, 

Borús káprázat száll le reám. 

...Tűnnek az évek... Megöregedtem... 

Egyedül lakom ócska szobán. 

S ím néha erős lépés zaja hallik, 

Jön egy daliás, ifjú legény, 

- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" 

- Tip-top! Öregesen járom körül én. 

S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését 

Sorra beszéli, kacagva, vígan, 

- Reszketve, ijedten suttogom én el: 

- "Csak lassan, 

Csak lassan, okosan, Peti fiam!"  

1903

Gál Éva Emese : Szél

Arcomat szembe fordítom a széllel, 

mögöttem árnyékokból nő a csend. 

Talán a saját árnyam sosem ér el, 

halkan kijátszhatom a végtelent,  

s fölszabadíthatok egy tiszta percet, 

a parttalanságból velem kitör, 

hogy ne legyen rabszolgája a rendnek, 

ami múltat örökít s örököl.  

Egyetlen perc, időből kiszakítva, 

amelyben a szabadság úgy ragyog, 

mint a létezés elfelejtett titka,  

amit nem torzít halálfélelem, 

mert a távlatok kapuit kinyitja, 

mikor a szél szembefordul velem.

Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók

Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,

s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,

s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,

és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz –
neked nincs az íráshoz,

mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,

mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog –
mondd, láttad már a mások éjszakáit?

Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!

Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

1961

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

                    In memoriam G. Gy.

Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.

De néha úgy november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.

Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!

Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.