ismételgette egyre gyakrabban apám,
amikor kezdett megvakulni,
kinézett az ablakon,
és rám emelte nedves,
katángkék szemét:
ugye, fiam, párás most is a levegő,
kinéztem én is,
igen, apám, van egy kis köd megint,
azt mondják, változik az éghajlat itt is,
régebben egész nyáron tiszta volt az idő,
és hol vannak
azok a meleg, hólyagos esők,
és utána mennyit ugráltunk mezítláb a pocsolyában,
kibuggyant a puha sár
a lábujjaink között,
és sziporkáztak az esőcseppek a villanydróton,
hát igen, egyre több a homály,
egyre több a párás nap errefelé,
köd van, ugye, fiam, köd van?
kérdezte csapott vállú,
tétován lépkedő apám kétségbeesve,
mint akinek csak egyetlen reménye maradt még,
hogy nem ő romlik, hanem a világ,
tehetetlenül figyeltem,
hogy a katáng szirmai egymásba csúsznak,
és középről eltűnik a pupilla,
sehol sincs már az én katángkék szemű apám,
és mind messzebb van zománckék szemű anyám is,
micsoda esélyt kaptam,
micsoda testamentum ez,
micsoda perverz gyönyörűség,
micsoda hatalmas remény,
hinni, hogy bennem csupa ragyogás,
és körülöttem mind teljesebb sötét,
abban bízni, hogy nem én,
hanem a világ,
és örülni ennek!
