„ Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni.”
(2Móz 16,18/b)
Vajon, miért parancsolta az Úr a pusztában vándorló népének, hogy: „ Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni”? Mert több volt! Mert sokkal többet adott annál, mint amennyit képesek voltak elfogyasztani. A hatodik napon szedhettek dupla adagot, hiszen a hetedik napon semmiféle munkát nem végezhettek. A többi napon azonban csak annyit gyűjthettek össze, amennyi a jóllakáson túl, a hithez, az Úrba vetett bizalom megtartásához volt elegendő.
Vegyük csak elő azt a lelki naplónkat, amibe akkor szoktunk belelapozni, amikor Isten Lelke hív minket visszaemlékezésre!
Találsz olyan napokat, amikor nem elégedtél meg annyival, amennyit neked szánt Isten? Nem volt rá szükséged, de nagyobbat merítettél a munkából. Adott neked valakit az Úr, de több kellett a szerelemből. Eloltottad a szomjadat, de engedtél a kínálásnak. Minden napra, minden alkalomra elegendő ruházattal rendelkeztél, de szégyellted, hogy újra „ abban ” látnak. Évekig járhattál volna még azzal az autóval, de megengedhetted magadnak, hogy megvásárold azt, amivel kevesebb baj van, és tetszetősebb is. Nem voltál már éhes, de megvetted, beleettél, tovább kóstoltad.
Mi lett a felesleggel a pusztában? Megromlott. Mi lett a mi feleslegeinkkel? Meguntuk. Megcsömörlöttünk tőle. Elzavartuk. Belebetegedtünk. Sajnáltuk, hogy időt pazaroltunk rá. Kiszámítottuk, milyen hasznos célokra fordíthattuk volna az elköltött pénzt. Megbántuk a felesleget. Bocsássa meg Isten.
Forrás: Napi Ige és gondolat
.jpg)
.jpg)
