2024. október 18., péntek

Vasile Alecsandri: Láttál már sast…?












Láttál már sast az égen, felhők közt, messze, messze, 
hol új és mérhetetlen légkört kutathat át? 
Lásd, így száll büszke lelkem a végtelenbe veszve, 
ha távolból megérzem szíved sugallatát. 

Nézted már csendes este, hogy gyúl ki fent a lámpa, 
mely réteken világít, erdőkön át vezet? 
Lásd, így ragyog szememben a hűség tiszta lángja, 
ha megfogom szelíden fehér márványkezed. 

Figyelted már, hogy éjjel a fák miről regélnek, 
mikor szellők ringatják a rózsák illatát? 
Lásd, így dalolnak bennem a zengő költemények, 
ha álmaim homályán szépséged villan át. 

Az Úr mindenható fent: a sasnak szárnyat adhat, 
a földnek sárga lámpást és dalt, ha este lett — 
te bájt kaptál az égtől, titokzatos hatalmat, 
én szívet, érted égőt, forrót, szerelmeset.

Blanzi, 1845.

Fordította: Bardócz Árpád

Gát István: Maradj velem

Maradj velem, ha utcák vadonában, 
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok 
és összefog mindenki ellenem, 
bűn buktatóin ne botoljék lábam, 
védőn, mint vándort ráboruló lombok: 
takarj be s fordítsd befelé szemem. 

Maradj velem s kísértetes magányom 
rémségeít rámzúdulni ne engedd, 
nincs hajladozóbb nádszál kívülem 
s ha lelkem tépelődve sok talányon 
testem törékeny cserepében szenved: 
szép szavaidra nyisd meg a fülem. 

Maradj velem, ha úttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása, 
ha nyugtalan szív tétován vezet 
s kalandok fényei után kutatva 
nyugalma sírját esztelenül ássa: 
tedd homlokomra hűsítő kezed. 

Maradj velem, ha elragadna lázam, 
fékezz, ha vérem és vágyam csíhol még, 
sötétre szürkít már az alkonyat, 
mind mélyebbre kell magamat alázzam 
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék: 
te szólj helyettem s vedd el hangomat. 

Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn 
és benne elmerül és semmivé lesz 
dal, ifjúság, barátság, szerelem, 
ha, mindent elhagyok és- elhagy minden: 
örök szépségre és ifjúságra élessz 
s maradj örökre Te, csak Te velem!

Cseri Kálmán: „ Öregen, betelvén...”




 „ És kimúlt és meghalt Ábrahám jó vénségben, öregen és betelve az élettel.” 
1 Mózes 25,8


     Egy adott esetből kifolyólag már a csütörtöki bibliaórán az öregedés, öregség és az életkor kérdéseiről beszélgettünk. Néhány kérdés maradt, folytassuk most ezt az abbamaradt elmélkedést. Talán még akkor is érdemes ezt folytatnunk, ha sokan közülünk most arra gondolnak, hogy minden egyéb gond terheli őket, csak most még nem, hogy az öregséggel kellene szembenézniük. 

     Lehet, hogy így van, de valaki azt mondta egyszer, hogy a fiatalság olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb. És a régi bölcsesség azt tartja, hogy mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk. Az öregség, vagy az élet és halál mezsgyéjével kapcsolatos kérdésekről nem árt, ha néha gondolkozunk. És ha magunk sem érezzük nagyon, hogy öregszünk, - bár ennek a jeleit a legtöbben tapasztalhatjuk, - körül vagyunk véve öregekkel: szüleink, nagyszüleink, munkatársaink, a gyülekezet öregei itt élnek körülöttünk. Jobban tudnánk őket szeretni és segíteni, ha jobban ismernénk, hogy mit tanít a Szentírás az öregség értelméről. Mert végső soron minket mindig az érdekel, hogy Isten igéje hogyan igazít el minket életünk különböző kérdéseiben. 

     Nos, így folytassuk a csütörtöki gondolatmenetet, először mondjunk valamit arról a különös fogalomról, amivel az Újszövetség az öregedést, öregséget jelöli, azután nézzük meg, hogy mikor kezdődik el a rossz értelemben vett öregedés az ember életében, és végül ennek a derűs, reménykedő öregnek, Simeonnak a példájára nézve, azt figyeljük meg, hogyan maradhat fiatal egy öreg ember is. 

I. 
Tehát néhány szót arról, hogy mit mond nekünk az Újszövetség arról, mi is az öregedés, az öregség. Nagyon érdekes szót használ a Biblia erre. A „hélikia” kettős jelentésű szó, amelyik egyidejűleg hordoz mennyiségi és minőségi jelentéstartalmat. Ez jelenti a testi növekedést is a szó fizikai és biológiai értelmében, s ez a lelki fejlődést is. (Nincs külön szó a kettőre. Ez a kettő ugyanaz). Jelenti az évek számát, és az évek során felgyűlő tapasztalatot, életbölcsességet, lelki értékeket is. Jelenti a nagykorúságot a szó szoros és átvitt egyaránt. 

     Idézek néhány ismerős bibliai helyet, hogy lássuk, milyen kedvesen fonódik egybe ez a kettős-egy jelentés a Biblia gondolkozásában. Figyeljük meg, hogy a kis Jézus növekedett testének állapotában, erősödött lélekben, és az Isten és emberek előtt való kedvességben. Ez a kettő szép harmóniában együtt haladt. 

     Azután ismerjük a vakon születettnek a meggyógyítását, akinek a szüleit is megidézik a bírósági tárgyalásra. Ők félnek és azt mondják: elég idős már ő, őt kérdezzétek. Amelyik szó itt szerepel, az szerepel az Efézusi levél 4. részében is, ahol Pál azt mondja: jussatok már el érett férfiúságra, felnőtt hitre, és Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére. Idős már, tehát nagykorú, tanúskodhat ő maga is a törvény előtt, nem kellenek a szülei. De legyetek a hitben is nagykorúak, érettek, felnőttek, - mondja Pál apostol. 

     A Hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „ Kicsoda növelheti meg termetét egy arasszal aggodalmaskodással?” Itt is az a szó van, hogy kicsoda növekedhet, ilyen értelemben. De amikor arról van szó, hogy „ növekedtek a kegyelemben és a mi Urunk, Jézus Krisztus megismerésében”, akkor megint ez a szó szerepel. Van ennek tehát testi és lelki, mennyiségi és minőségi jelentése egyaránt.  

     Amikor a Biblia növekedésről, és ezen belül öregedésről, idősödésről szól, akkor mindig egyidejűleg ezt a kettőt tartja szem előtt. És ebből az következik - és ez egyértelműen tanítása a Szentírásnak -, hogy ezt a földi életet nem arra kaptuk, hogy megöregedjünk, hanem arra, hogy megnövekedjünk, megérlelődjünk lelkileg, majd csöndesen öregszünk. 

     Van, aki nagyon megöregszik, van, aki alig éri el az öregkor határát, és már ki kell lépnie az életből. Fiatalokat is hazaszólít néha Istent. De nem ez a döntő, nem ez a mennyiségi része a döntő az öregedésnek, hanem, hogy közben mi történik. Nem az, hogy mennyit töltünk el itt a földön, hanem, hogy mivel töltjük el azt, amit arra kaptunk, hogy az életünk, éveink, mint egy keret, megteljenek valamivel. Mivel? 

     Olyan kedves ez a tudósítás, tulajdonképpen egy ókori gyászjelentés ez, amit felolvastunk a Mózes első könyvéből: „ Kimúlt és meghalt Ábrahám jó vénségben, öregen, betelve az élettel.” 

Anélkül, hogy pontosan magyaráznám, hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy kicsoda az Élet? Ki mondotta azt: „ Én vagyok a feltámadás és az élet” Íme ez az emberi élet célja, hogy az alatt a néhány esztendő vagy évtized alatt, amit kapunk, beteljünk egészen az Élettel, nagy kezdőbetűvel írva: Jézus Krisztussal. Erre kaptuk ezt az életet. Ez az igazi növekedés, ez az öregedésnek a tartalma: Ővele betelni. 

     Nem az élt gazdag életet, aki hosszú esztendőket töltött a földön, hanem az, aki nagyon meggazdagodott Jézus Krisztusban. Akinek a földi élete, emberi teste talán már megöregedett, elfáradt, rozoga egészsége és fizikuma csodálatos mennyei kincseket rejteget. „ A mi kincsünk cserépedényben van”, - írja Pál apostol. Cserépedény ez a mi testünk. De arra kaptuk, hogy kincs kerüljön bele. És Isten kész megtölteni gazdagon kincsekkel. És az idősödés, az előrehaladás, a gyarapodás ezen mérhető le igazán. 

     Hadd mondjam azt az idősödő testvéreknek, akik egyre több jelet észlelnek magukon az öregedésnek, hogy ne azzal bajlódjanak, és minél kevesebbet koncentráljanak arra. Az öregedés célja Isten igéje szerint nem az, hogy egyre többet keseregjünk azon, ami már nem működik jól, ami régen örömöt szerzett, most csak panaszos, az egészség, stb., hanem hogy egyre jobban figyeljünk oda, hogy mi van ebben a néhány évtizedben , amit itt eltöltöttünk. Mi van ebben a betegségekkel, gyengeségekkel ,megvert testben? Olyan cserépedény-e ez, amiben kincs van, amiben Isten egyre több kincset tud elrejteni. Nem azért, hogy ott álljon, pangjon, hanem azért, hogy átfolyjon rajtunk és mennyei kincsekkel tudjunk szolgálni másoknak. 

     Áldom Istent azokért az öregekért, akikkel gyerekkorom óta megajándékozott, akik így tekintik a maguk egyre törékenyebbé váló cserépedény-életét, hogy odatárják Istennek, töltse meg kincsekkel azokat. Mit gazdagodtam én ezekből az öregekből, akik a mennyei kincseket szívesen adták tovább mindig nekünk, szeleburdi, felszínes, a cserépedényben még vajmi kevés kincset hordozó fiataloknak! Gyönyörű küldetés és Isten igéje szerint ez az egyik célja: telítődni mennyei kincsekkel, és ezeket csöndesen továbbadni másoknak. Ingyen vettétek, ingyen adjátok, még csak dicséretet se várjatok érte, még csak azt se, hogy észrevegyék. Ne titeket vegyenek észre, vegyék észre Istent, aki a ti egyre törékenyebb cserépedényetekbe egyre több kincset ajándékoz és áldást ad. Mert ezt az életet arra kaptuk, hogy megjelenjen benne a másik élet, az örök élet. És minél több időt töltünk ezen a földön, annál inkább meg kell telni ezzel az élettel. És ha a Biblia arról szól, hogy a magas életkor Isten ajándéka, akkor ezt mindig ilyen értelemben mondja, hogy nem önmagában, hanem azért, mert aki több időt tölt itt, több lehetősége van arra, hogy beteljesedjék és továbbadjon másoknak. 
Vajon ezzel töltjük-e az éveinket? Miközben telnek az éveink, telítődik-e az életünk Jézus Krisztussal, az Élet fejedelmével? 

II. 
Mikor kezdődik egy ember életében a rossz értelemben vett megöregedés? Csak három megállapítást hadd mondjak erre. Sokkal többet is lehetne, de talán ezek a legjellemzőbbek. 

1)  Az egyik, amit vegyünk észre, hogy Isten bennünk végzett munkája elsősorban abban mutatkozik meg, hogy megújít minket, hogy folyamatosan foglalkozik velünk. Nemcsak indít a hit útján valakit, hanem azt az időről időre megújítja, megtisztítja. Szakadatlanul formál minket Isten. Aki ezt engedi, igényli, kéri és örömmel fogadja, az sohasem öregszik meg. Lehet nagyon magas az életkora, de lelkileg, szellemileg mindig fiatal marad. Akinek az alapállása: Uram, szavadra kész vagyok változni bármikor, bármiben, az mindig fiatal marad. 

     Figyeljétek meg az ilyen beállítottságú hívő embereket, hogy sokszor nagyon rozoga egészséggel is, nagyon sok munka, nehéz élet után megfáradva is, a fiatalosságnak milyen tiszta jellemvonásai látszanak meg rajtuk. Aki kész változni Isten szavára 80 évesen is, 90 évesen is. Mihelyt ez a készség kimúlik valakiből, megszűnt fiatalnak lenni, és elkezdődik az öregedés gyors folyamata még akkor is, ha csak 40 éves vagy 18. Ettől függ az, hogy ki mennyi idős lélekben. Nyitott-e az Úr előtt, kész-e változni bármiben, amit neki Isten mond. Ott van-e benne az alázat, hogy még nem birtokol elég  igazságot. Ugyan már, nevetséges még a gondolat is. Valamit megismertem belőle. Sokszor inkább csak megsejtek valamit az igazságból. De még tanulni szeretnék, tökéletesedni, még jobban beteljesedni az élettel, Krisztussal. Még sok híja van annak, hogy a teljességet elérjem. Most kész vagyok mindig változni, ha Ő hívja fel erre a figyelmemet. 

     Nem régiben beszélgettem valakivel, akinek a beszámolójából egészen világossá vált, hogy annak a sok problémának, ami körülötte van, elsősorban ő az oka. Próbáltam testvéri szeretettel nyíltan, nem általános célozgatást megmondani: tessék nézni, hát itt is látható volt, ott is nyilvánvaló volt, elsősorban kellene változnia. Higgye el, hogy ha nem egy csapásra, de rendbe jönne sok minden, ha kicsit szelídebb lenne. Nem is kicsit, hanem úgy, ahogyan azt az ige mondja. És elmondtam, hogy Isten igéjéből mit értettem meg erre az esetre nézve. És szinte ijesztő volt ahogy köszöngette és mondogatta; igen, ezt én is gondoltam, mondtam is én már a főnökömnek is, ennek is, annak is, hogy ezekre a szempontokra kellene figyelniük, és akkor minden másképp lenne. Kétségbeejtő lelki süketség tárult a szemem elé egy fiatal ember életében, aki már semmit sem tud befogadni, aki a változásra nem kész, és talán nem is képes, ha csak Isten keményen meg nem szólítja vagy nem töri. Az öregedés ott kezdődik, amikor Isten szavára sem vagyok hajlandó változni. 

2)  A másik, amire érdemes odafigyelni: a lélektan általában a test, lélek és szellem hármasságában beszél az emberről. Persze ez nem azt jelenti, hogy három részből áll az ember, inkább csak módszertani megközelítés ez. Egy hasonlattal azt mondhatjuk, hogy ha mindannyian egy rádiókészülékhez hasonlítunk, akkor a rádió alkatrészei, doboza az emberi test. A készülékbe vezetett áram a lélek. És az adás, amit vesz és tovább, az a szellem. És ha ezt a hasonlatot minden fogyatkozással együtt elfogadjuk, akkor ezt a merész kijelentést szabad mondanunk: az ember tehát test, lélek, és kaphat szellemet is. Tudunk gyártani készüléket, feszültség alá lehet helyezni, vagy van adás vagy nincs. És addig fiatalos egy ember, amíg van adás, amíg tud mit venni és továbbadni, addig van értelme az egész apparátusnak. Ha nincs adás, hiábavalóvá, értelmetlenné válik az egész. Lehet, hogy kifogástalan a készülék, működnek még a szervei, lehet, hogy feszültség is van, adott a pszichikus energiák bennünk, de ha nincs szellem, ha nincs üzenet, ami az egészet birtokba veszi, működteti, használja, az egésznek értelmet ad, akkor menthetetlenül elkezdődik egy rohamos öregedés. 

     Hamburgi orvoskutatók alkották meg a nyugdíjhalál fogalmát nemrégen. Megfigyelték, amit mindannyian megfigyelhetünk, csak ők tudományos következtetéseket is vontak le belőle, hogy sokan, akik a nyugdíjba vonulásuk vagy nyugdíjba küldésük után nem tud értelmes feladatokkal kitölteni az életüket, orvosilag bármilyen egészségesek is, rövid időn belül meghalhatnak. Míg olyan kortársaik, akiknek van miért élniük, égniük, rozoga egészséggel is hosszú ideig bírják. Nos ez az, hogy van adás vagy nincs adás. Van élni, égni, szolgálni az embernek, vagy üres miért válik az élete. 

     A Szentírás evangéliuma a mindannyiunkhoz - és ebben az összefüggésben különösen az idős testvérekhez -, hogy Isten mindenkit tud használni. Istentől az idős számára is érkezik adás. Fontos mindenki, aki kész beállni az Ő szolgálatába. Ezt kell fölismerni sokszor a nyugdíjba vonulás után, vagy egy-egy súlyos betegség után, hogy mi az új hely, amit Isten kiválasztott, ahol használni akar. Mert akar és tud használni, ha készek vagyunk engedni neki. Itt van ez az idős asszony, akiről nem is tudjuk, hogy hány éves, csak azt jegyzi meg Lukács, hogy 84 éve özvegy volt már. Tehát idősebb volt 84 évesnél. És szüntelenül a templomban volt, böjtölt és imádkozott, és amikor a Lélek kényszeritette, mondta mások vigasztalására igét, isteni üzenetet. Ott volt állandó készenlétben, csendesen, észrevétlenül, és mégis úgy, hogy mennyei erők sugározhattak rajta keresztül. Sugározni kellene megtanulniuk az idős embereknek. Nem beszélni, nem igazán tenni, amihez hozzászoktak 60-70-80 éven keresztül, kiengedni sok mindent a kezünkből, de sugározni: telítődni és átengedni magukon mennyei erőket. 

3) További megállapításunk, hogy az ember a test és a lélek feszültségében él. Ez a feszültség élteti is. Persze mást akar a test és mást a lélek. A testre hat az anyag lefelé húzó gravitációs ereje, a lélekre pedig a szellemnek emelő ereje. (Ne úgy értsük, mintha csak a lélek halhatatlanságát hinnénk. Isten kegyelme az egész ember életébe tör be és az egész ember kap örök életet. De ilyen vonatkozásban szabad ilyen megkülönböztetést tennünk.) Olyan helyzetbe kerülünk mindnyájan, mint az űrhajó, amelyiket vonzza magához, lefelé a gravitáció, de a rakéták tolóereje mégiscsak nagy magasságokba röpíti. 

     Hol kezdődik a rossz értelemben vett öregedés? Ott, amikor valaki nem enged már a tolóerőnek, az emelőerőnek. Amikor teljesen a testével van elfoglalva, amikor csak az érdekli, hogy ki milyen gyógyszert szed, kinek milyen tünetekben jelentkezik ez a betegség. Csak az étrendje, a kényelme, a nyugalma érdekli. Csak a test, ennek a lefelé húzó erői hatnak rá, földhözragadt ember lesz, és a végén belesüpped a sárba, elevenen eltemeti magát. És ehhez nem kell nagyon idősnek lenni. Ez nagyon fiatal korban is megtörténhet, hogy valaki csak a gravitációnak enged - az mindig kényelmesebb -, és csak a testi dolgokkal törődik. Csak ezen a síkon tud mozogni. De akire hatnak Isten Szentlelkének az emelő erői, aki kiteszi magát ilyen hatásoknak, igének, imádságnak, aki szolgálatot vállal, aki a Szentlélek erejét keresi és engedi érvényesülni az életében, az nem nehezedik bele soha a sárba, azt Isten igéje mindig emelni fogja annyira, hogy talán minél öregebb lesz, annál kevesebb a testnek a súlya.

     Gondoljunk Illésre, aki éppen a halála előtt veszítette el a testsúlyát, és telítődött meg a küldetésével annyira, hogy úgy halt meg, hogy elragadtatott, fölemeltetett, nem eltemettetett Inkább csak jelképesen mondom, hogy lehet így meghalnunk, hogy nem a lefele húzó erők diadalmaskodnak. , és végül is egy sírba kerülünk, hanem Isten vonzása diadalmaskodik. Úgy múlunk ki, hogy észre sem vettem, mert mindig a szolgálatot töltött el. Pál apostol minél közelebb kerül földi élete végéhez, hogy minél több nyomorúsággal kellett szembenéznie, annál kevesebbet törődött magával, annál hangsúlyosabb lesz az: „ semmi sem számít, még az én életem sem drága, csak hogy azt a szolgálatot vizsgáltam, amit Jézus Krisztustól vettem. ” És gondoljunk éppen Jézus Krisztusra, aki még a kereszten is, ahol pedig megértenénk, ha csak a test kínjai foglalkoztatták volna, - a kereszten is minket emelt egyre magasabbra: " Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." 

     Persze mindezek közepette sem könnyű megöregedni és öregnek lenni. Azt mondják az idős testvérek, hogy igaza van Platonnak: " Félj az öregségtől, mert nem egyedül jön." Sokan jönnek és sokan támadják az embert, amikor az öregség jelei kezdődnek. Csak a biológiai rész is olyan, hogy egy csomó kellemetlenség támadhat. Azt mondják, hogy általában 4-5 centiméterrel csökken a magasságunk, az agy veszít súlyából, a reflextevékenység lelassul. Csökken a szervezet víz- és ásványtartaléka. De mégsem következik ebből, hogy mindnyájan, erőtelen, szánalmas öregekké válunk. Tizianról jegyezték fel: 100 éves korában még festett és akkor írta le ezt a mondatot: " Most kezdem érteni a művészet értelmét." Voltair 60 és 80 éves kora között írta a legsziporkázóbb leveleit, Schweizer Albertről tudja, hogy 80 éves múlt, és még gyógyított, írt, orgonált. Na de ők csak kivételek, és ők a nagyok. De mire számíthatunk mi? Itt érkezünk meg a felolvasott igéhez. Isten igéje mindannyiunk előtt megnyit egy utat, amelyik lehetővé teszi, hogy ha megérjük az öregkort, akkor is fiatalosak maradjunk. Simeon a példaképe ennek. Egy idős ember, aki tele van a fiatalság jeleivel. Hogyan volt ez számára lehetséges? 

III. 
Ez az ige négy jellemvonását sorolja fel ennek az öregembernek. Ezeket vegyük még sorba. 

1) Isten igéjére figyelő ember volt. És megjegyezte az igéket. Magában hordta. Gyökeret vertek benne a megértett igék. Kapott egy kijelentést még régebben, és ez a kijelentés a szoros értelmében éltette őt. Úgy volt vele, hogy amíg ez be nem teljesedik, addig ő meg nem halhat, addig neki élnie kell.  Kijelentette neki a Szentlélek, hogy addig halált nem lát, amíg nem látja az Úrnak Krisztusát." Íme nem a tapasztalatok, nem az ismeretek, nem a kapcsolataink s nem a gyógyszerek éltetnek végső soron, hanem az, ha valakinek a számára Isten igéje válik éltető erővé, életté. Ez adott tartást öreg korában ennek az embernek. 

2) A meglepő ebben a leírásban, hogy tele volt várakozással. A múltkor beszélgettem valakivel egy szociális otthonban, és ő mondotta: mit várhat már egy ilyen vén ember az élettől, mint én? Hát mit várhatott Simeon még? Mire várt? Isten ígéreteinek a teljesedésére. Melyik ígéretnek a teljesítésére? Hogy addig halált nem lát, amíg nem látja az Úrnak Krisztusát. Az ő számára ez a szó szoros értelmében azt pontosan, hogy a megszületett Messiást, Jézust megláthatta halála előtt. De a szabály is érvényes ez az ígéret. Komolyan veheti bárki, hogy addig halált nem lát, míg észre nem veszi a láthatatlanul, de valóságosan jelenlevő dicsőséges Krisztust, míg a hit szemeivel fel nem fedezi őt, meg nem látja, hogy Ő az Úrnak Krisztusa. És mindannyian reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd megláthatjuk szemünkkel is őt úgy, amint van. Ez az előbbi az életnek Istentől rendelt tartalma, addig élni és úgy élni, hogy meglássuk őt, hogy hitre jussunk. A másik pedig a halálnak a tartalma, hogy meglátjuk azt, akiben itt hittünk. Ott már nem hitben járunk, hanem látásban. 

     Simeon élete azt példázza, hogy a test addig erős, amíg van mit várnia, van miben reménykednie az embernek. És nekünk van miben reménykednünk, mert vannak ígéreteink! Megfordul tehát a dolog. Van olyan, a lélek kész lenne, de visszahúzza a testet, hogy minél öregebb valaki, annál gyakrabban szoktak panaszkodni erre az emberekre. De íme van olyan, hogy a lélek emelő ereje nagyobb lesz, mint a test visszahúzó ereje. A hit, az Isten ígéreteibe való kapaszkodás felülemeli az embert a gyengülő, idősödő testén, és győzelmes élettel ajándékozza meg. 

3) És amit tudnunk kell róla: vezetés alatt élt. " És a Lélek indításából a templomba ment, amikor a gyermek Jézust odavitték a szüleit." Azt mondják a hozzáértők, hogy öregkorunkra a legjobban beidegzett szokásaink maradnak meg. Gyengül az önkontrollunk, amit csak önfegyelemmel értünk el, azt egyre kevésbé sikerül megvalósítanunk. Az igazi énünk bújik ki öregkorunkra. Az, akik valóban vagyunk, nem az, akiknek látszani igyekeztünk nagy erőfeszítésekkel éveken keresztül. Nos, aki még öregkorában is szüntelenül figyel Isten vezetésére, az ezt jól beidegezte, jól begyakorolta. Aki egész életén át Őreá figyelt, az akkor is tud az Ő vezetése alatt élni. 

4) Végül azt tudjuk róla, hogy örvendező ember volt. Minek örüljön már egy ilyen öreg ember - mondotta az előbb idézett kedves, idős ismerősöm. Hát minek örüljön? Simeon nem erre felel, hanem arra, hogy kiben örül. És a Szentírás mindig erről szól, hogy örüljetek az Úrban! Őbenne fiatalon és öregen is lehet örülni. És Őbenne békessége van az embernek, ha az élet harcaira készül, vagy az életből való eltávozásra készül, akkor is. "És ő karjaiba vette és magasztalta az Istent: most bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet." Ez az ige jut eszünkbe: "Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk." Vagy a konfirmációkor elmondott káté felelet: "Mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem Jézus Krisztusé vagyok." 

     Ugye más így megöregedni, és más lenne így tekintenünk öregjeinkre, így segítsd őket, így könyörögj értük. Nem kell összeroskadni az öregség súlya alatt, emel minket itt is Isten szeretete és Szentlelke. Nem kell megszegényedni feltétlenül, lehet lélekben nagyon gazdagnak lenni. Nemcsak ezt olvastuk Ábrahámról: „ Meghalt jó vénségben öregen", hanem ezt is: " betelvén." Telítődik-e egyre jobban az életünk független az életkorunktól az élettel, Jézus Krisztussal? Akkor tudunk élni, akkor tudunk, ha kell megrokkant egészséggel elfogadni mások segítségét , így tudunk majd ezzel a békességgel átlépni élet és örök élet határán az örök életbe, ahol elkészített helyünk van.

Forrás: cserikalman.hu

2024. október 15., kedd

.kaktusz












Tudod arra gondoltam, 
hogy nagy lehetősége 
az embernek a szürkesége, 
nagy ajándék az, 
ha valaki láthatatlan, 
mert az ember gyenge, 
és mert keskeny a híd 
a valóság, 
és a szerepjáték között, 
ha az ember azt látja, 
hogy csodáló szemek figyelik, 
olyanná lesz, 
mint a gyerekek, 
elkezd játszani, 
csak ez a játék veszélyes is lehet, 
mert ebben a játékban 
az ember könnyen elveszítheti 
önmagát.

Reményik Sándor: Mindent felírunk!

Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot, 
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.  

Mindent felírunk: az elorzott kincset, 
A szöget, a tövist, a börtönt, bilincset.  

Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit, 
A szégyen bélyegét, mely rajta vereslik.  

Mindent felírunk: a keservek kelyhét 
És lobogóink tiprott, tépett selymét.  

Mindent felírunk: a nekünk fent baltát 
És álmunk megbolygatott nyugalmát.  

Mindent felírunk: a megfojtott szót 
És egyenkint a sok-sok bujdosót.  

Mindent felírunk: féltett asszonynépünk, 
Könnyünk és mindennapos rettegésünk.  

Mindent felírunk: mindent, ami érték: 
Gazdag aranyát és szegény fillérjét.  

Egy jó szót tőlük megtanulunk végre, 
S majd: „Cine mintye” – megfizetünk érte!  

1919. január 17.

2024. október 12., szombat

Nemes Nagy Ágnes: Alázat












Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Nagy István Attila: Ölébe vesz




Egyszer csak felbukkantál, 
a kusza nappalban rám találtál, 
s odalett minden rettenet, 
félelem és remegés. 
Maradj még itt, halkan velem, 
amíg felfedez a tekintetem, 
s annál is tovább, 
amíg ölébe vesz a halál.

József Attila: Ősz












Tar ágak-bogak rácsai között  
kaparásznak az őszi ködök,  
a vaskorláton hunyorog a dér.    

Fáradtság üli a teherkocsit,  
de szuszogó mozdonyról álmodik  
a vakvágányon, amint hazatér.    

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb  
tollászkodik és hosszan elborong.  
A kövön nyirkos tapadás pezseg.    

Batyuba szedte rongyait a nyár,  
a pirosító kedvü oda már,  
oly váratlanul, ahogy érkezett.    

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,  
a gyár körül az ősz ólálkodik,  
hogy nyála már a téglákra csorog?    

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,   
de nem hittem, hogy itt van, ily közel, 
hogy szemembe néz s fülembe morog. 

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába









– Az Újszövetség Könyve elé –  

Ez a könyv a könyvek könyve, 
Szegény ember drágagyöngye. 
Égi harmat lankadtaknak, 
Világosság földi vaknak. 
Bölcsességnek arany útja: 
Boldog, aki rátalál! 
Szomjas lelkek forrás-kútja, 
Hol pohárral Krisztus áll.  

Ez a könyv az örök törvény, 
Királyon lánc, rabon napfény, 
Tévelygőnek hívó harang, 
Roskadónak testvéri hang. 
Elhagyottnak galambbúgás, 
Viharvertnek ereszet, 
Haldoklónak angyalsúgás: 
„ Ne félj: fogd a kezemet”  

Gyermeknek is: „ Mily szép rege”, 
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!” 
Fal, – s túl rajta élő hangok, 
Köd, s benn zengő hárfák, lantok. 
Templomok közt legszebb templom: 
Csak megnyitom s benn vagyok. 
Ablakán a Paradicsom 
Rózsáira láthatok.  

Minden fakul, minden romlik, 
Márványvár is összeomlik. 
Bíborleplek ronggyá málnak, 
Dicsőségek füstbe szállnak. 
Csak ez a könyv nem tér porba, 
Mintha volna élő lelke!… 
Ez a könyv a Mózes bokra: 
Isten szíve dobog benne.

2024. október 11., péntek

Radnai Katalin: Gondolat




A háború az ember legnagyobb hülyesége. 
Istent akar játszani, 
élet és halál fölött uralkodni, 
s a könnycsepp gyémántja 
nem érték számára.

Rakovszky Zsuzsa: December

Birtokba venni miért kívánjam 
e meddő és sötét időt? E nyirkos és 
villanyfények között imbolygó délutánban 
kinek érzékei ne sejtenék meg az év 
legmélyebb pontját – a várakozás idejét, 
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen 
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át. 
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten 
mezítelen villanyégők világolnak a ködben, 
melynek sem centrumát, sem szilárd 
partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra 
csavartan 
égnek. Miért akarjam 
lángba borítani e homályos téli órát, 
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem 
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem 
elragadtatását 
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten 
az ellenállás nélküli közegben 
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett, 
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek 
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog 
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten 
áradó, vízszagú szélben 
érez először önmagára. Most 
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…  

Lindák Mihály: Vagyok




Vagyok, fény és árnyék, 
valóság és játék. 
Vagyok, hideg és meleg, 
szerető és rideg. 
Vagyok, kit gyűlölnek 
és szívből szeretnek. 
Vagyok, hitehagyott, 
eszmékért elhagyott. 
Vagyok, jó szerető, 
időnként fecsegő. 
Vagyok, hű barátod, 
alkalmatlan párod. 
Vagyok, heroikus, 
vagy melankolikus. 
Vagyok, szókimondó, 
mindent megtagadó. 
Vagyok, egy álomkép, 
máskor csupán rémkép. 
Vagyok, még szertelen, 
sokszor szégyentelen. 
Vagyok, aki adok 
és keveset kapok. 
Vagyok, nagyon gazdag, 
de rendkívül szegény. 
Vagyok, a hit, a remény, 
az elveszett esély. 
Vagyok, a lenn és fenn, 
talán érdemtelen. 
Vagyok, olyan, 
mint magadat látod.

Christian Morgenstern: Dal a szőke parafadugóról

A szőke parafadugót 
lakktálca tükrözi. 
Magát akkor se látja ott, 
ha szeme van neki.  

Azért nem, mert merőleges 
a tükörkép felett. 
Persze, ha ferde lenne, ez 
egészen más eset.  

Ember, ha visszatükröz egy… 
egy… kb. Végtelen! 
S derékszögben! – a helyzeted 
nem lenne pont ilyen? 

Orbán Ottó fordítása

2024. október 10., csütörtök

Cseri Kálmán: A halottak és mi




" Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és intelemre figyeljetek! Hiszen ők olyan dolgokról beszélnek, akiknek nincs jövője. Szomorúan és éhesen bolyong a nép az országban. Ha éheznie kell, fölháborodik, gyalázza királyát és Istenét. Fölfelé néz, majd a földre tekint, de csak nyomorúságot és sötétséget lát, nyomasztó borút, homályba taszítva."
  Ézs 8,19-22


    Az elmúlt napokban a legtöbben megfordultunk valamelyik temetőben, virágot vittünk elhunyt szeretteink sírjára halottak napja alkalmával. Emlékek is megelevenedtek bennünk, talán még néhány könnyet is letöröltünk, ami az emlékezés során kicsordult. Ez teszi időszerűvé, hogy beszéljünk arról, mit tanít a Szentírásról a halottakról és a hozzájuk való helyes viszonyulásunkról. 

     Nem sokat ír erről Istenigéje, de az egyértelmű, világos útmutatás. És mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy igen sok ponton a gyakorlatunk eltér az ige világos útmutatásától, ezért annál szükségesebb, hogy ebben a kérdésben tisztán lássunk, hogy engedelmeskedhessünk. 

     Jézus most felolvasott példázatából nyilvánvalóan kitűnik, hogy a benne hívők haláluk után azonnal az üdvösségbe, az istentelenek a kárhozatba kerülnek. Az előbbiek ott várják a boldog feltámadást, az utóbbiak az ítéletet. Valami módon a halottak is érzékelnek, hiszen ez a gazdag ember emlékezik arra, hogy öt testvére él itt a földön, és segíteni akar rajtuk. De nincs lehetősége arra, hogy segítsen. 

     Ez nagyon fontos részlete Jézus Krisztus tanításának. Mert a Szentírásnak minden e kérdésről szóló igéje, hogy Isten áthághatatlan határt vont a látható és a láthatatlan világ között, és sem a kárhozatból az üdvösségre vagy a láthatatlan világból ide vagy innen oda mennie embernek nem lehet. 

     Az Ószövetség szigorúan megtiltotta a halottakkal való érintkezést. Aki ezt mégis megkísérelte, azt halállal büntették. Az Újszövetség azt mondja: aki a halottakkal keres, vagy létesít kapcsolatot, nem mehet be az Isten országába. Miért? Azért, mert ezt a határt átlépni csak Isten megkerülésével lehet, és éppen ezért, aki ezt mégis megkísérli vagy megteszi, olyat tesz, amit Isten nélkül csinál és emögött az Istennel szembeni bizalmatlanság, hitetlenség és gőg van. És a mi ősellenségünk, a Sátán csak arra vár, hogy valamit Isten ellen tegyünk, mert ebben a pillanatban kiszolgáltatjuk magunkat neki. Ő szívesen segít mindenben, amit Isten nélkül akarunk megvalósítani. De ezzel jogot formál ránk. Teret adunk olyan tisztátalan lelki erőknek, démoni erőknek az életünkben, ami fölött nincsen hatalmunk. Ezért tiltja meg Isten szigorúan az Ő népének, ezért mondja mindenütt azt, hogy az Ő kijelentett akaratára figyeljünk. 

     Ezt olvastuk az Ézsaiás könyvében: nem a halottaktól tudakozódtak, hanem a tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Azt mondja az Úr a gazdagnak, aki segít akar a testvérein: van Mózesük és prófétáik, tehát van Bibliájuk, hangzik az ige, higgyenek annak! Ha Isten kijelentett igéjének nem hisz, nem lehet segíteni rajta! De sem onnan ide, sem innen oda menni nem lehet. Ez röviden a kijelentés. 

     És mi a gyakorlat? Hadd említsek néhány olyan szokást, amely mindnyájunk számára ismerős, és ami leleplezi, hogy mennyi tévelygés húzódik meg a gondolkozásunkban. Milyen gyakran szoktuk mondani: kimegyek anyukához a temetőbe. Komolyan gondoljuk, hogy ő ott van? Nem így lenne helyesebb mondani: kimegyek anyuka sírjához? Ez nemcsak fogalmazás kérdése, a fogalmazás gondolkozást takar. Milyen gyakran előfordul, hogy valakinek a temetésen az urnája mellett odateszik a kedves könyvét is, olykor a Bibliáját. Az itt maradóknak úgy sincs arra szükségük, nem használnák, odateszik az urna mellé. — Neki szüksége van rá? Vagy miért oda? 

     Egyszer nagyon fontos volt egy családnak, hogy a nagypapa kedvenc pipáját is beletegyék a koporsóba. Nem különös ez? A lelkipásztort a palástjában temeti el a szerető gyülekezete. Miért? Lesz arra ott a másvilágon valami módon szükség? Vagy cselekszünk sok mindent, aminek nem ismerjük az okát és a célját? Ilyen átgondolt, értelmes emberek vagyunk? Gyakran tapasztaltam vidéki szolgálatom során, milyen elevenen él az a hiedelem, hogy az elhunyt lelke hazajáró, lélekképpen visszajön, és ezt meg kell akadályozni. 

Máig is szokások mutatják, hogy mindent megteszünk, hogy ezt élőzzük. Ezért ügyelnek arra, hogy ha a házból kiviszik az elhunytat, lábbal kifelé vigyék, hogy ne találjon vissza. Gondosan elgereblyéznek a temetés után a ház körül, hogy ha mégis visszajönne, meglátszódjon. Sok helyen súlyos vastárgyat tesznek az elhunytra a koporsóban, hogy ne tudjon felkelni. De ugyanaz van a mögött is, amikor rögöt dobunk a sírba. És amikor gyertyát, mécsest gyújtunk a sírjánál, mert a halott lelket csak sötétben léphet ki a sírból. A hazajáró léleknek napfelkeltére vissza kell térni, világosban nem járkálhat itt. Gyújtsunk hát világot, nehogy eszébe jusson kijönni. Sok-sok olyan szokás, aminek a magyarázatát nem tudjuk, csak gyakoroljuk, és amiket Isten igéje jó okkal megtilt nekünk. 

     Gyakori szokás az is, hogy kivisznek az elhunyt sírjához ételt, italt. Karácsony este nem szedik le az asztalt, úgy marad megterítve, hogy ha visszajönnének, ők is részesülhetnek a család jó vacsorájában. De hány helyen látom, hogy valóságos házioltárt rendezünk be elhunyt szeretteink számára. Ott van az éjjeliszekrényen a fényképe, mellette mindig friss virág, gyertya, feszület és a vallásos könyv. És ha az itt maradott hozzátartozó imádkozni szokott, akkor azt igen gyakran ott, ez előtt a kis oltár előtt eszi. Ismerek valakit, aki évekig úgy írta a naplóját, hogy az elhunyt édesanyjának, illetve férjének számolt be az eseményekről. De nem ritka az sem, hogy valaki beszélgetni kezd elhunyt szeretteivel. Tanácsot kér tőlük, vagy segítségüket kéri. 

     Isten igéje mindezeket szigorúan tiltja. Mégpedig azért, mert korán megfigyelték, hogy aki az elhunytakkal akar valami módon találkozni, az nem velük találkozik, hanem démonokkal. Mert az ilyen ember a hitet megvonja Istentől, és ezért a hitet leköti valami mást. Vajon mi vagy ki? A Biblia erről nagyon világosan beszél, akkor is, ha mi nem ismerjük a Bibliát, vagy szeretnénk némely oldalait kivágni. Az ősellenség rabja lesz az, aki a hitét nem egyedül Istenbe veti. Démoni befolyás alá kerül, aki Istennek ezeket a nagyon szigorú parancsait (különös szigorral mondja ezeket Isten mindenütt, ahol a Bibliában olvassuk) könnyelműen megszegi. 

     De milyen a Biblia szerinti helyes viszonyulás a halottainkhoz? Olyan melegen ír erről a II. Helvét Hitvallás, amikor ezt mondja: A mi elhunyt szeretteink holttestét, mint a Szentlélek templomát, tisztességgel eltemetjük. Minden fényűzés és babonaság nélkül átadjuk az anyaföldnek. Lelküket pedig rábízzuk az Úrra, aki teremtette őket. És ezzel minden szál megszakad élők és holtak között. Annyira, hogy Jézus, aki megmondta, hogy a legmeghittebb, legmelegebb emberi kapcsolat a férj és feleség szerető kapcsolata, nyilván arról beszél, hogy még ez is megszakad végérvényesen a halállal. És ha történetesen mindkét házasfél üdvözül, a mennyben semmi gond nem lesz annak, hogy itt évtizedeken át nagyon szerették egymást. Mert ott már csak annak lesz jelentősége, hogy Krisztushoz tartozunk és vele leszünk közösségben, hogy egymással mint kegyelembe fogadtak, a szentek közösségében összetartozunk. A halállal minden szál megszakad élők és holtak között! 

     Mi jellemzi a hívő embernek, Isten gyermekének a magatartását a gyász, a veszteség nehéz idején? Jellemzi az, hogy nem hisztériázik, de nem is áll oda a ravatal mellé tettetett mosollyal, mintha nem vérezne a szíve. A hívő ember is sír, ha fáj valamije. Csak másképp sír. 

     Ezt mondja az apostol: „ Ne úgy bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük.” (lThessz 4,13). Mi is bánkódunk, nekünk is hiányzik, ha Isten valakit elszólít mellőlünk, mi is a zsebkendőnk után nyúlunk. De úgy, mint akiknek van reménységük! Mint akik a könnyeinken keresztül is biztos isteni ígéretekre nézünk, és bízunk abban az Úrban, akiben eddig még soha nem csalódtunk. De egyedül Őbenne bízunk! Ezért nem tesszük oda elhunyt kedvesünk Bibliáját az urnája mellé vagy a koporsójába, hanem forgatjuk azt lehetőleg még gyakrabban és jobban, mint ahogy azt ő tette. Nem dobunk utána rögöt, nem építünk neki vagyont érő kriptát, mert a hívő embernek a pénze is Istené és Isten dicsőségét szolgálja. Egy kisebb háznyi kripta pedig nem Isten dicsőségét szolgálja. Nem állítunk százezrekért síremléket, hanem, ha az egyszerű sírkőre valamit írunk, az nem a halott magasztaló rigmus, hanem ige, ami dicsőíti Istent és vigasztalhatja, erősítheti azokat, akiket elolvassanak. 

A ember rendben tartja elhunyt szerettei sírját, de nem jár ki naponta „ hozzájuk”. Nem nekik önti ki a szíve bánatát, hanem Istennek, aki felelni tud a kérdésre, és aki vigasztalást tud adni Szentlelke által. Mert igen gyakori kísértés az, hogy a halottaink kiszorítják az életünkből Istent. Figyeljétek meg, hányszor előfordul, hogy lényegesen több, figyelmet, pénzt fordít valaki az elhunytakra, mint Istenre. Ha szóba jönnek elhunyt szeretteink, Isten iránti hálával emlékezünk meg róluk. A cinizmus, a hálátlanság, a fölényesség nem keresztyén tulajdonság. Isten iránti hálával emlékezünk rájuk, de nem beszélgetünk velük, nem kérünk tanácsot tőlük, nem imádkozunk hozzájuk, nem félünk tőlük. Nem is akarjuk látni őket még álomban sem. Elengedjük őket. 

     Isten parancsa azok számára, akik készek neki engedelmeskedni, hogy engedjük el a halottakat. Ilyenkor vizsgázik a hitünk, hogy bízunk-e Istenben, és egyedül benne bízunk-e, és rábízzuk-e végérvényesen azokat, akiket mellőlünk elhívott. Így is fáj a búcsú, fáj a gyász, és űr marad az elhunytak után, csakhogy a hívő emberre az jellemző, amit egyik énekünk így mond: „az űrt Ő töltse ki.” Vagyis Isten. Ne maradjon ott vákuum, ami beszippanthat akármit, hanem, az űrt Ő töltse ki. Ismerek több olyan testvért, akiket éppen egy-egy súlyos veszteség, nehéz gyász fordított oda egészen Istenhez, miután engedték, hogy a támadt űrt Ő töltse ki. És azóta szánták egészen neki az életüket, és használja Isten őket áldásul másoknak. 

     Ezt nagyon komolyan kell venni, ha a Szentíráshoz akarjuk igazítani a gondolkozásunkat, hogy Isten a látható és a láthatatlan világ között éles és áthághatatlan határt húzott, és nekünk, amíg e világban élünk, a láthatatlan világban egyedül Istennel lehet kapcsolatunk, senki mással! 

Ővele Jézus kibékített, nekünk van menetelünk Jézus által az Atyához, de, ha rajta kívül bárki mással, aki már a láthatatlan világban van kapcsolatot keresünk, az Isten meggyalázása és csak a megkerülése révén lehetséges. Ezzel számolni kell, mert Isten igéje erről nagyon világosan beszél. 

     Ezért, ha egy felnőtt fiú megáll az édesapja sírjánál, és ezt mondja: Édesapám, köszönöm, hogy annyira szerettél és oly sok áldozatot hoztál értem, — akkor rejtett spiritizmust gyakorol, mert egy halotthoz beszél. A hívő keresztyén fiú így áll meg édesapja sírjánál: Istenem, hálát adok neked, hogy ilyen apával ajándékoztál meg. Szeretnék én is jó apja lenni a gyerekeimnek. — Ez a keresztyén bizonyságtétel. 

     A spiritizmusnak nagyon sok rejtett formája van. Olyan ügyesen álcázott csapdák ezek, amibe sokan beleesnek, ezért sokan démoni fertőzést kapnak. Ezekkel a tényekkel, akik nap mint nap az emberi lélekkel, bajba kerültek az emberek nyomorúságaival foglalkoznak, lépten-nyomon szembetalálják magukat azzal, hogy az emberek nem tudnak kijönni a sötétségből a világosságra, mert ott van valami ilyen megkötözöttség a mélyen. Nincs itt most idő, s talán helytelen is lenne, ha több ilyen tapasztalatomról beszámolnék. 

     Egyetlen beszélgetésnek egy részletet hadd mondjam el csak: Néhány héttel ezelőtt mondta el egy fiatalasszony, hogy az édesanyját korán elveszítette. Egyszer, már asszony korában, nehéz helyzetbe került, és csak úgy önkéntelenül felkiáltott: Édesanyám, segíts, adj tanácsot! Azután megoldódott a problémája. Ezt követően viszont különös megfigyeléseket kellett tennie. Otthon a lakásban sajátos zajokat hallott, kint az udvaron a ház előtti fán különös alakokat látott, és egyre több félelem lett a szívében. Ő, aki sose félt, oda jutott, hogy nem mert kimenni este a lakásból. Ez egészen addig, míg egy beszélgetés során, csak úgy mellékesen, ezt megemlítette valakinek. Az illető tapasztalt keresztyén volt, fölismerte az összefüggést, kinyomozták az okát, a bűnt, amit tudatlanságból elkövetett, hogy egy halottat hívott segítségül. Megtagadta ezt és minden kapcsolatát, ami őt az Ördöghöz kötné. Jézus Krisztusnak ajánlotta oda újra az életét, és megszűntek a hangok, elmúlt a félelem a szívéből. Ez nem képzelgés, ezek tények! Isten igéje ezért óv minden olyasmitől, amivel az Ördög befolyása alá adnánk magunkat, jóhiszeműen és tudatlanul is. Mert mit gondoltok? Az édesanyja kezdte ijesztgetni ezt a fiatalasszonyt? Nyilvánvalóan nem. De aki a halottaival akar találkozni, az démonokkal találja magát szembe, akik elkezdik gyötörni az életét. 

     Nekünk csak Istennel lehet kapcsolatunk a láthatatlan világból. Vele legyen kapcsolatunk, szoros, naponta ápolt, bizalomteljes, mindig újra megfrissülő hitbeli kapcsolatunk Jézus Krisztus által. Nem szorulunk rajta kívül senki másnak a tanácsára vagy a segítségre. 

     Itt azonban még egy sor kérdés marad nyitva. Ezekből a leggyakrabban előfordulókat hadd említsem még meg, és tegyük utána mindjárt Isten igéjének a válaszát: — Látnak-e bennünket a halottak? — A Biblia nem szól erről. Az imént olvasott példázatból a kitűnik, hogy az a gazdag ott, a gyötrelem helyén gondol az itt élő testvéreire, és szeretne rajtuk segíteni. Azt nem tudjuk, hogy látja-e őket, de emlékezik rájuk és szeretne rajtuk segíteni. De  a halottak rajtunk nem tudnak segíteni!
Ezt mondja Isten: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak és te dicsőítesz engem.” ( Zsolt 50,15 ). 

     Ezért éles bibliai kritikával kell fogadnunk a klinikai halálból újraélesztettek beszámolóit, ami most széltében-hosszában nagy szenzációvá lett, mintha bármit is bizonyítana. Mert kérdéses, hogy ezek az emberek valóban a halálból jöttek-e vissza, tehát halottak voltak-e és úgy élnek újra. 

—  Egy másik gyakori kérdés: de ugye ezért mégiscsak mellettünk maradnak, akiktől el kellett válnunk, el kellett búcsúznunk? Úgy gondolom, mindannyian megértjük, hogy lenne ennek valami vigasztaló ereje, ha valaki ezt hiszi, hogy mégiscsak mellette maradnak. Isten igéje azonban ezt sem erősíti meg. Azt viszont igen, hogy Jézus Krisztus velünk van minden napon a világ végezetéig. Azt igen, hogy Isten békessége megőrzi a szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban minden körülmények között. Árván maradva, kifosztottan, egyedül, sírva, szegényen is. Azt ígéri, hogy aki benne bízik, ahhoz Ő nagyon közel van. És különösen közel van az özvegyekhez és az árvákhoz. 

     — De azért talán imádkoznak értünk? — hangzik a következő gyakran feltett kérdés. És itt gondolunk különösen azokra, akik hívő emberekként haltak meg, s még inkább azokra, akiknek valami miatt különös köze lehet Istenhez: Szűz Mária, József, azok a hívők, akiket haláluk után szentté avatta a római katolikus egyház. 
— Biztosan imádkoznak értünk. — Isten igéjében nincs erről szó. Két olyan textus van a Jelenések könyvében, amire gyakran szoktak hivatkozni azok, akik szeretnék, ha így lenne, hogy imádkoznak értünk: a Jelenések könyve 5 . részében ezt olvassuk: „ Amikor elvette a könyvet, a négy lelkes állatot és a 24 vén leborult a Bárány előtt. Mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén jó illatokkal tele, amiket a szentek imádságai.” (8.v.) És a 8. fejezetben ezt olvassuk: „ És jött egy másik angyal, és megáll az oltárnál, arany tömjénezőt tartva. És adatott annak sok tömjén, hogy tegye a szenteknek könyörgéséhez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt volt. És felment a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Istenhez.” (3-4. v). 

     Kiket nevez a Biblia szenteknek? Az Újszövetség következetesen azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, az életüket neki szentelték, neki akarnak engedelmeskedni és így élnek itt ezen a földön. Pál apostolnak csaknem minden levele így kezdődik: Kegyelem néktek és békesség... és üdvözlöm azokat a szenteket, akik a Krisztus Jézusban hisznek és Efézusban laknak. A szentek tehát azok, akik itt élnek, életüket Jézusnak szentelték, általa megszentelődnek, egyszóval benne hisznek. Ezeknek az imádságai jutnak fel a mennybe, és az említett különös mennyei lények, a 24 vén, ezeket az imádságokat teszi oda az arany oltárra Isten elé. De nincs olyan mondat a Bibliában, amely arról szól, hogy egy olyan szent, tehát hívő ember, aki már a mennyben van, közben járna Isten előtt emberekért, akik még itt a földön élnek. (Az egyik apokrifus könyvben van egy ilyen megjegyzés. 1546-ban, tehát a reformáció után, a tridenti zsinaton az ószövetségi kánonhoz még néhány könyvet hozzácsatoltak, amiket nem fogadunk el máig sem egyenértékűnek a Kánonnal, ezért nincs benne a Bibliánkban. A Makkabeusok könyvében van egy ilyen megjegyzés, hogy ilyesmi történik, de a Szentírásban nincsen). 

     Azokat a szenteket, akiket a római egyház haláluk után szentté avatott, mi tiszteljük és megbecsüljük, mint a hitben, a hűségben előttünk jártak. Közülük sokan az életüket adták oda a hitükért, Jézusért. Valóban nem volt drágább nekik semmi, mint megváltó Uruk. Mi tiszteljük őket úgy, mint ahogy az a Zsidókhoz írt levélben van: „ Emlékezzetek meg azokról, akik előtt jártak és hirdettek néktek az Isten igéjét, és figyelvén életük végére, kövessétek hitüket.” (13,7). Ez a bibliai határ. Minden imádatszerű tisztelet azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy megsértjük vele Jézus Krisztus egyedüli közbenjáró voltát és rejtett spiritizmust gyakorolva, kitesszük magunkat a démoni fertőzésnek. 
Mert erről  szól a Szentírás: „ Egy az Isten és egy közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát a mi bűneinkért.” ( 1Tim 2,5-6 ). 

     Olyan kedvesen írja szent Ágoston a maga gondolatait ezzel kapcsolatban: „ Ne legyen nekünk vallásunk a megholt emberek tisztelete. Mert, ha ők csakugyan szentül éltek, nem olyanok, hogy ilyen kitüntetést keresnének, hanem azt akarják, hogy mi is azt a Jézust tiszteljük, akinek a világossága által örvendezünk.” Úgy kell tehát őket tisztelnünk, mint utánzásra méltókat, nem pedig úgy imádnunk, mintha emiatt valamilyen vallási kötelességünknek tennénk eleget.

     Hiszen azok a régi szentek úgy vélték, eléggé megbecsülik az ő halottaikat, ha tisztességesen elföldelik tetemeiket, és az ősök mindennél nemesebb ereklyéinek tartották azok jó cselekedeteit, tudományát és hitét. — Emlékezvén hálásan reájuk, kövessétek hitüket. Ha a Bibliához ragaszkodunk, ez a tennivalónk. 

     No, de azért mégis imádkozhatunk értük — fordítják meg a kérdést sokan. A Biblia erre is azt mondja: nem! Miért? Azért, mert ha ők Isten gyermekeiként haltak meg, nincs szükségük már semmiféle imádságra, mert bementek a nyugodalomba. A Zsidókhoz írt levél 4. része olyan szépen és meggyőzően írja le, mit jelent ez: Isten gyermekeként meghalni és bemenni az igazi nyugodalomba. Semmit nem kérhetünk már nekik. Ha pedig nem úgy haltak meg, Isten ítéletét várják, akkor pedig hiába imádkoznánk értük. A gazdag és Lázár példázatából is ez látszik ki. Egyetlen lehetőségünk marad: az, hogy teljesen bizalommal rábízzuk őket Istenre, és nem is találgatjuk, hogy vajon hol lehet a lelkük, az üdvösségben vagy a kárhozatban, mert akkor már nem bíztuk rá Istenre őket. Arra az Istenre bízzuk végérvényesen őket, aki mindent tökéletesen cselekszik, aki maga a szeretet és az igazság, és akinél ez a kettő nem áll szemben egymással. A Biblia mindig ezt mondja, ha a halottainkról van szó: elengedni őket. Nem tanít a Szentírás az un tisztítótűzről sem, hiszen Jézus ezt mondja: „ Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amit én szóltam néktek.” Egy másik helyen ezt mondja: „ Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre.” ( Jn 5,24 ). 

     Ha az igéhez ragaszkodunk tehát, sok ponton kell hozzáigazítani a gyakorlatunkat és a gondolkozásunkat. Mi a Zsidókhoz írt levélben, ahonnan idézem, hogy kövessük a hitüket, így folytatódik a leírás: „ Különböző és idegen tudományok által pedig nem hagyjátok magatokat félrevezetni.” (13,9b). Ezen a csúszós talajon, a halottakkal kapcsolatos kérdések témakörén belül igen könnyű különböző és idegen tudományok által félrevezettetnünk. A spiritizmus világhatalommá lett. Tömegeket hódít álnéven is. A spiritualizmus a spiritizmus egy formája. De aki nem tudná, van „evangéliumi spiritizmus” is. Európa nagy városaiban vannak spiritiszta egyházak, pontosan spiritiszta istenek. És nem nehéz megfigyelni, hogy ahol az ősök kultusza a vallásosság egy része, — így csaknem minden ázsiai vallásnál —, ott hihetetlenül erős démoni befolyás érvényesül a tömegekre. Tehát, ahol nemcsak hálásan emlékeznek az ősökre, hanem ahol imádják őket, áldozatot mutatnak be nekik és a tanácsukat kérik folyamatosan. Ahol kultikus tiszteletben részesíti őket, ott tág teret kap az Ördög. Mert az ősök szellemével nem találkoznak ezek az emberek, hanem démoni erőkkel. 

     Megint mondhatnám a példákat, hogy ma is hogyan hódít a spiritizmus. Csak egy lelkipásztor példáját hadd említsem meg. Meghívta a gyülekezetben egy család, ahol a vacsora és a beszélgetés után annak rendje-módja szerint szeánszot tartottak. Ott voltak a betűk az asztalon, az üveglemezek, a likőrös pohár. És ez a lelkész, aki nagyon racionálisan gondolkozó ember volt, mindenáron meg akarta fejteni ennek a titkát, hogy milyen fizikai erő mozgatja azokat a tárgyakat. Mivel nem tudta megfejteni, legyintett az egészre és mosolygott rajta. De azért részt vett még egyszer-kétszer. S egyszer csak azt vette észre, hogy nem tud imádkozni, nem érti a Bibliát, erős fájdalmai vannak, amikor fölmegy a szószékre, sokféle félelem keríti hatalmába a gondolatait. Otthagyta a lelkészi pályát, idegileg összeroppant. (A dolog másik részét is jó, ha tudjuk, hogy az orvos, aki meghívta őt és belevitte ebbe a szörnyűségbe, elkerülve egy olyan lelkigondozóhoz, akitől az ige tiszta tanítását hallotta, elfogadta azt, megtagadta ezt a bűnt, és megszabadult ettől és a következményeitől.) csak így van szabadulás! Ettől csak Jézus tud megszabadítani, mert itt démoni erők kötözik azt, aki akár tudatlanul, jóhiszeműen, gyanútlanul is belement ilyen bűnbe. 

     Ezért mondja Isten igéje: engedjük el a halottainkat. Viszont törődjünk sokkal többet azokkal a lelki halottakkal, akik itt élnek körülöttünk; vagy talán mi is azok vagyunk még, ha nem hiszünk igazán Jézusban. Ha az Ő vére nem tisztított meg minket minden bűntől, ha nem az Ő akarata érvényesül az életünkben, akkor mi is a halálban vagyunk! A vegyük komolyan, hogy életre menjünk addig, amíg lehet! És itt vegyük komolyan, hogy életre jussanak azok, akiket szeretünk. Itt vigyünk nekik Bibliát, ne a koporsójukba tegyük bele. És itt imádkozzunk értük, még a haláluk előtt, itt látogassuk meg őket gyakrabban, és itt vigyünk virágot nekik gyakrabban. Itt legyen nekünk fontos, hogy majd boldogok legyenek az örökkévalóságban. Mert „ boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.” De csak azok halnak meg az Úrban, akik az Úrban éltek! 

     Erre az életre hívogatlak ma titeket! Ne azokkal a halottainkkal foglalkozunk, akiken már nem tudunk segíteni. Ha bánt a lelkiismeret miattuk, valljuk meg a bűnünket és fogadjuk el arra is a bocsánatot. És amíg időnk van, addig fogadjuk el az életet. ”Akié a Fiú, azé az élet! És akiben nincs meg az isten Fia, az élet sincs meg abban.” Ha pedig bármilyen idegen szellemi erők áldozatává váltunk volna, menjünk el valakihez, aki Isten embere és járatos ebben a szolgálatban, és valljuk meg vele ezt a bűnt, és kérjük erre is Jézus Krisztus szabadító hatalmát. És akkor szabadon és tisztán szolgálhatjuk Őt. Mert egyedül Ő az, aki elmondhatta: „ Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, aki él, pedig halott voltam, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai.” Csak nála, — ezért csak Ővele legyen közösségünk! 

Így imádkozzunk az ének szavaival azért, hogy őrizzen meg minden tévelygéstől: 
Te szentségnek új világa, igédnek vezérlj útjára. 
Taníts téged megismernünk, Istent Atyánknak neveznünk. 
Őrizz hamis tudománytól, hogy mi ne tanuljunk mástól, 
És ne légyen több más senki, hanem Krisztus, kiben kell bízni. 
Halleluja, halleluja! 
(370,2. dicséret)  

Forrás: cserikalman.hu

2024. október 9., szerda

Bódi László: A nap









A Nap nyugodni tér, vetik már az ágyát, 
Takarója a sötét, őrzi majd az álmát. 
Altatódalt mesél majd a csillagok serege, 
S édes súlyként nehezedik álomra a szeme. 

Strázsaként a sápadt Hold őrzi őt s vigyázza, 
Mint magányos ember, útját egyedül járja. 
Éberen figyeli az alvót, ne zavarja senki, 
Hisz nemsoká' virrad már; ébredni kell s menni.