csuklóéles bilincseit
levernék rólam, hogy eresszek
el a kezemtől valakit.
Hogy szerethessek szerelemmel,
kezénél fogva valakit
és újra rámvernék egy ember
csuklóéles bilincseit.
2024. november 25., hétfő
2024. november 24., vasárnap
Somlyó Zoltán: Miért?
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!...
Mért nézek mindig hátra?...
Ady Endre: Ki látott engem?
Volt nálamnál már haragosabb Élet?
Haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?
Szívem vajjon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?
Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?
Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?
Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
Azok forrók, kik közelemben fáznak?
Bolond tüzem, alágyújt-e szíveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?
Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?
Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?
Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?
Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?
Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szivű és hideg szemű barátok.
(1913)
Petri György: Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
áni ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Jean de La Fontaine: A tücsök meg a hangya
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hát ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
„ Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát.”
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. –
De ezt kérdezte végre tőle:
„ Mit tettél a meleg időbe?”
„ Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
„ Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.”
Kosztolányi Dezső fordítása
Bob Dylan: Mit fúj a szél
Hány utat járjon végig valaki,
Hogy a neve ember legyen?
És hány tenger hosszat szálljon a galamb,
Míg partot ér és megpihen?
És hány bomba kell még, hogy az ágyuszót
Már ne tűrje senki sem?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.
Hány év, míg tengerbe porlik a hegy,
Míg kő a kövön nem marad?
Na és hány évig bírják még az emberek,
Hogy szabadnak lenni nem szabad?
Na és hányszor lehet még hogy félrenéz
Az ember s azt színleli: vak?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.
Hányszor kell nézni fölfelé,
Hogy előderengjen az ég?
És meddig füleljen, aki csupa fül,
Hogy meghallja: jajgatnak épp?
És hány újabb hulla döbbenti rá,
Hogy hullákból most már elég?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.
Barna Imre fordítása
Radnóti Miklós: Együgyű dal a feleségről
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.
Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.
(1940. január 5.)
2024. november 19., kedd
Zelk Zoltán: Nem volt jogom
hogy te viseld el az elviselhetetlent -
hogyan viseljem el?
Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
és bűntudatom az is, hogy szeretsz.
Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Kálnoky László: Elhárító kíváncsiság
1
Bárcsak titkos hatalma volna a költők szavának,
megakadályozni a Rontást,
elüldözni a lesben álló árnyékokat
a csak homályosan ide látszó
távoli partokról, levegőből vagy víz alól,
megállítani a mérget hömpölygető hullámokat,
életre segíteni a fuldokló halakat,
tejet, húst és kenyeret adni
a felpuffadt hasú, kóróvá száradt lábú, karú,
fekete bőrű gyermekeknek,
kitépni az átok faját tápláló gyökeret
a szurokfekete temetőföldből,
ózonnal telíteni a kőszénbűzt és benzingőzt árasztó levegőt,
megtisztítani az eltömődött légzőhólyagokat,
meggyógyítani a gyulladt nyálkahártyákat a ziháló tüdőkben,
eltávolítani a szakadatlan szorongást a szívekből,
látni a mosolygó öregeket, fecsegve hadonászó
unokájukkal térdükön, a ház előtt,
mely nem fenyegeti omlással őket,
nem szakad rájuk egy napon, tűzeső közepette.
Kár, hogy a legerősebb szónak sincsen ilyen hatalma,
hogy kívánságaink valami ismeretlen messzeségbe szállnak
a közönyös szelekkel, hogy nem bízhatunk korlátlanul
a sötét köpenyben közeledő, arcukat eltakaró
ezredvégi évtizedekben.
2
Ne mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk,
hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz,
fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk.
Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba,
mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék,
ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer,
egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul
egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt
a földön, amióta nem vagyok lakója már,
ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk,
vagy kipusztította egy szálig önmagát.
Igaz, az utóbbi, szomorú esetben
könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne,
és csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek,
az okok és okozatok ismeretlenek
maradnának. Kielégületlenül kellene
újabb száz évi álomra hajtani fejemet,
sőt azontúl feltámadni se vágynék,
hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes
a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is,
amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján,
amiért nem tud örök álomban nyugton maradni,
akármilyen mély is a sírja,
akármilyen sötét az éjszakája.
Hűség
Amikor azt mondják, „örökké”, úgy is értik.”
Donna Fargo
Nagy István Attila: Hajózásra ítélve
mostanában összegyűltek a kérdések:
kívül is belül is
találkozom valakivel látom a szemén beszélni akar
csak kérdései vannak
egyforma hiányok buknak ki a szájon
a mellkas ugyanattól a sóhajtól süllyed
meg emelkedik
az első mondatok százféle változatban
az otthontalanság korélményét rajzolják
a munkában a családban a magánélet köreiben
de pontatlanok a kérdések és feleletet adni
csak a jól megfogalmazott kérdésekre lehet
a sejtés szorítja össze a torkokat
a gyomoridegek lassú remegése
a szív meg-megújuló ritmuszavarai
a térdek a bokák nyugtalansága
tompa elvágyódás születik meg az agyban
de parttalan élmény ez is akárcsak a döbbeneté
hogy megmozdult a talaj alattunk
a csillagok fénye a parti fény
ami vibrálni kezd mielőtt végleg eltűnik
hajózásra ítéltettünk
2024. november 18., hétfő
Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák
aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.
" Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.
" Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"
" Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.
Zelk Zoltán: Meghalt az isten
Szaporodjatok sokasodjatok
gyártsatok atomot
építsetek panelkaszárnyákat
és tűzzetek fejfánák
a tetejükre tévéantennákat
gyújtsátok föl a csendet
töröljétek le az egekről
a fecskét a varjat
ne irgalmazzatok
se tigrisnek se nyúlnak
ne kegyelmezzetek
se rétnek se hegyeknek
zúzzátok be mint részegek a tükröt
a Holdat
kiáltsatok Dávid királyra: Ácsi!
se őt se mást ne hagyjatok senkit se muzsikálni------
(Meghalt az isten:
„ Én meghalok, rátok hagyom a földet.
Lássuk mire mentek, ha nélkülem.")
(1973)
Zelk Zoltán: Fehér
Robaj nélkül beomló hegyek.
Vinnyog a szél, szűköl az eső —:
ázott szemű, látod az eget,
látod csontváz varjak fehér vonulását?
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)