Tabák András: (Irigység)

           Dobos Éva versére 

Te átutazgatsz Apátiából 

Letargiába – és onnan vissza. 

Ez legalább kis változatosság. 

Az én utazásom tudod-e, mi? 

Ki sem mozdulok Depresszióból.

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

Azt mondta a zöldkabátos: 

Tudod, hogy születik a gyermek? 

A nap süt át a fákon. A lombokon 

keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk. 

És aki szereti egymást, két ember, azokra süt. 

Az asszony szemébe süt és az asszony szemében 

születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt. 

Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty, 

egy kis fény, embernyi fény. 

És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik. 

S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony 

szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik. 

Mire földre ér. Így születik a gyermek.

Györe Imre: Holtomig hordalak

Holtomig hordalak, 

el sosem ejtelek, 

csontomba rejtelek, 

őrizlek, mint a vak 

szemében őrzi még 

alkonyi ég színét, 

s amit még látott, 

az utolsó sugarat.

Ágh István: Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kívánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?

György Ferenc: Mi ketten

Én vagyok a zajló vad folyó  

a zabolátlan szép szabad folyó  

embernemlakta tájakon  

futottam eddig én     

És te vagy a karcsú és erős  

acélmívű finom ezüsthíd  

mely általfogja két messzi partomat  

biztos híd kit fölém épített  

a Kéz ki mindeneket alkotott     

Én vagyok a sötét és borús  

villámszaggatta viharos égbolt  

és te a színes szép szent szivárvány  

ki karod lágy ívével békítően átölelsz     

Én vagyok a titkos méhű kőben is  

kincset rejtő emberveszejtő  

mélységes halálos tárna és  

a kincskereső biztos és biztató  

éjderítő messzi bányászlámpása  

benne két szemed     

Én vagyok a csendes mély erdő  

és te a tiktakkoló szívű pihés  

kismadár benne. (Jer elrejtlek én.)  

Én vagyok a teremtő anyaföld  

és te az istenkézhullatta áldott  

és édes búzamag kiből a földnek öröme  

zsendül az édes langy tavasz lehén.  

Szívem humuszába befogadtalak  

óvlak éltetlek könnyel öntözlek  

lelkem havával betakarlak     

Szeretlek én

Bella István: Játszani kell

Játszani kell a csönddel, 

a csendbe bele ne haljon, 

– föl kell húzni szívünket, 

hogy játsszék, s velünk maradjon.  

Játszani kell az éjjel, 

föl kell dobni magasra 

a fényt – szemünkét – ne féljen 

a sötétség sötétben hagyva.  

Játszani kell a késsel, 

neki kell adni halálunk, 

ha már torkunkon térdel, 

ne halhasson utánunk.

Györe Imre: Élet

és eltökéltem rég magam 

ifjan s együgyűen 

akárhány évet élek is 

nem lesz egyéb ügyem 

mint felhúzni ki leragadt 

sorsára nem lel szavakat 

helyette is beszéljek 

és rákiáltsak hangosan

járjon az kinek lába van 

előre nézzen messze 

ha lát magasló hegyeket 

valahányukat mássza meg 

és dolgát ne eressze 

elsorvadni bár túl nehéz 

hegyet mászni a láb és a kéz 

félúton érzi gyönge 

de tudja csak fönn látja meg 

a láthatár mily messze megy 

míg elveszik a ködbe 

magát legyőzve álljon ott 

várja a fölkelő Napot 

vessen véget az éjnek

s ha fénye szemébe csapott

hogy arcán könnye szétfutott

üvöltse néki élek

2025

 

Boldog új évet, jó egészséget kívánok minden kedves olvasónak!

Tóth Árpád: Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről

Hölgyeim és uraim, 

Tizenkettőt kongott az óra, 

Figyeljenek most szépen, ahogy illik, 

Erre az érzelmes búcsúztatóra, 

Melyet mint "hősnő" most elrebegek, 

Lévén az én szerepeim 

A tragikus és komoly szerepek. 

Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak, 

Hogy míg önök itt ölébe csücsültek 

Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak, 

S mulatnak, 

Azalatt meghalt az öreg Náthán, 

Akinek bánat-batyu volt a hátán, 

Meghalt a könnyet mázoló, 

Vesékbe gázoló, 

Rossz portékákkal házaló 

Ó esztendő, 

S most új, vígabb élet kezdendő!   

S hogy e vígságot stilusosan adjam,

A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,

Most levetem, 

És eljátszom önök előtt 

Egy lengébb s vígabb szerepem 

A zord jambusokat ma csípje kánya, 

Ma én vagyok Szilveszter szobalánya, 

S bejelentem, 

Hogy most egy új vendég érkezett, 

Valami víg monoplánszerkezet 

Röpítette ide, 

S két nagy koffer van a két kezibe, 

Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort 

S más ilyen finom, kedves portékát hord. 

S átnyújtotta a névjegyét, 

Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét, 

Hogy ő a Boldogság és Társa-cég 

Kiváló s megbízható utazója, 

S a neve, mely mással össze nem tévesztendő, 

A neve - Boldog Újesztendő!   

Kérem, ez ifjút a kofferjével 

És minden drága offertjével 

Fogadják szívesen! 

Úgy látszik, megbízható vigéc, 

Bizalomkeltő, ahogy kinéz, 

Bár még Bérczinél is sihederebb, 

Jóképű s elegáns gyerek, 

S mivel a rendelés máris elkezdendő,

Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő, 

Lássuk, hogy milyen finom árut tart most, 

Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!   

1911  

Vitó Zoltán: Mese

    

Hol a Fodron-folyó 

és a Tükrön-tó partján 

hízelgő szellő lengett, - 

mézzel meszelt háza előtt a padkán 

a nagyanyó 

rézmozsarában megtörte  -                                 

                                 a  csendet.  

Boda Magdolna: (meztelen a király)

... az úttörő nyakkendőt 

eldobtuk 

azóta 

nincs mit fölvenni 

a lelkesedéshez 

azóta minden király 

meztelen...

Győri László: Öregasszonyok

Viszik az utcán a leletet,  

két ujjuk közé csípik óvatosan  

gerincük, amely elmeszesedett,  

s amilyen könnyű volt, ma éppen olyan:  

tündéri, szinte az égbe repül,  

kikeleti levél, az erezet  

a fényben épp hogy átfeketül.     

Megállnak, és a fényre emelik  

a röntgen levelét:  

ez hát a gerincem,  

ez a kősor, ez a vízbeli kőtorony,  

ez az, ami fáj?     

Tündérek ők, erdeiek,  

s nyelik a könnyeiket,  

szipog a tündéri sereg,  

csipkerózsikahajzuhatag  

borítja ősz fejüket.

A nap gondolata

Légy kedves az undok emberekkel, 

mert nekik van rá a legnagyobb szükségük!

Mészöly Dezső: A nyolcvanegyedik tavasz

A télen hányszor vágytam fellegekbe! 

Megszökni, messze szállni, ellebegve, 

itt hagyva ezt a vértől csatakos, 

nagy harcmezőt, mely holtakkal teli – 

s hol bús ütemben, tompán egy dobos 

mindegyre a takarodót veri…  

Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!  

Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már. 

De megszédít, hogy pezsdül a határ, 

a meggyfa hulló szirmokat havaz, 

s egy-két merész lány meztelen napoz már…  

Én, jégmezőkön szunnyadt, lomha rozmár, 

kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja, 

a zöldellő föld rabja lettem újra, 

és esztelenül, százszor boldog ott –  

hol kivégzésem elnapoltatott.   

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka, 

S a mérhetetlen messzeségen át 

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd 

Távol csillag remegő sugarát. 

Billió mérföldekről jött e fény, 

Jött a jeges, fekete és kopár 

Terek sötétjén lankadatlanul, 

S ki tudja, mennyi ezredéve már. 

Egy égi üzenet, mely végre most 

Hozzám talált, s szememben célhoz ért, 

S boldogan hal meg, amíg rácsukom 

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a 

Tudósok finom kristályműszerén, 

Bús földünkkel s bús testemmel rokon 

Elemekről ád hírt az égi fény. 

Magamba zárom, véremmé iszom, 

És csöndben és tűnődve figyelem, 

Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 

Földnek az ég, elemnek az elem? 

Tán fáj a csillagoknak a magány, 

A térbe szétszórt milljom árvaság? 

S hogy össze nem találunk már soha 

A jégen, éjen s messziségen át? 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 

Mint egymástól itt a földi szivek! 

A Sziriusz van tőlem távolabb 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!