Reményik Sándor: Művészet

Ütött az élet? durva, póri hadnak 

Tűrted orcátlan, győztes röhejét? 

Én rád hajlok és megsimogatlak.   

Az országúton rádfröccsent a sár? 

Le rólad égi lánggal égetem, 

Az én oltárom megtisztulva vár.   

Emésztő láz kavarja, gyötri véred? 

Én minden vágyad dalba szűröm át 

És bizony mondom: megnyugtatlak téged.   

A lehetetlent űzöd sebborítva? 

Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém, 

Itt minden üdvösséged meg van írva!   

Akit legjobban szeretsz, elhagyott? 

Kifosztott, ájulásig gyönge vagy? 

Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!   

Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom? 

Kövess és lássa bámuló szemed, 

Hogy úr vagyok én millió halálon!   

Én megérintem hűvös szürkeséged, 

Én új Midás s e bűvös kéz alatt 

Izzó arannyá lesz, amihez érek.   

Ha van halott virágod, add ide, 

Mártsd medencémbe száraz szirmait 

S im, mindnek üde, bársonyos színe!   

Ha gondod van még, szegény, beteg árva: 

A léghajómból rendre kihajítjuk, 

Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.   

Tudom, követ a köznap: porkolábod - 

De én ragadlak ünnepi tetőkre 

És fenn – egy percre – eloldom a láncod.

  

Sitku Róbert: Az nem baj

Az nem baj, ha sivatag 

vagy puszta felé visz az utad, 

csak legyen nálad egy kis víz.  

Az sem baj, ha víz alá merülsz 

vagy sebes folyóban úszol, 

csak el ne felejts egy mély levegőt 

venni előtte.  

Még az sem baj, ha föld alá fúrsz, 

vaksötétben, csak legyen nálad 

legalább egy gyertya.  

De az már baj, 

ha a levegőbe vágysz, és 

se célod nincs odafent, 

se a szárnyaid nem nőttek még ki.

Trausch Liza: Légy türelemmel hozzám

" Leborulván azért az ő szolgatársa az ő lábai elé, könyörög néki, mondván: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. De ő nem akará, hanem elmenvén, börtönbe veté őt, mígnem megfizeti, amivel tartozik." 

(Máté 18,29-30) 

           Hogyhogy nem jutott eszébe annak, akinek az Úr minden adósságát elengedte, hogy ő is éppen ezekkel a szavakkal könyörgött?! Hisz ez is azt kéri: " Légy türelemmel." Az a borzasztó, hogy pontosan ez nincs. Nem vagyok türelmes, nem tudok várni, nem adok időt a másik embernek. Türelmes vagy azok iránt, akikkel együtt élsz? Türelmes vagy a munkatársaiddal szemben? Mennyire hiányzik ez belőlünk! Azok nevében kérlek, akik körülötted élnek, hogy lásd meg a könyörgő tekintetüket, és légy türelmes hozzájuk. " De ő nem akará" - folytatja az Ige. Nincs hitel! Akinek az Úr mindent elengedett, az nem tud hitelezni. Hit kell ahhoz, hogy hitelezni tudjak. De nekünk nagyon sokszor nincs hitünk ahhoz, hogy az Úr könyörülhet egy másik emberen is. Nem volt olyan ember a földön, akire Jézus ne hittel nézett volna. Van-e hited azzal az emberrel kapcsolatban, aki neked a legtöbbet ártott, akivel szemben a legnagyobb csalódás ért? Bármit tett veled, semmi a golgotai kereszthez képest. Amit ember emberrel tehet, semmi ahhoz képest, amit az ember Jézussal tett. Ne is a másik emberhez, az Úrhoz legyen hited. Milyen jó olvasni, amit Jézus mond a kananitának: " Asszony, nagy a te hited!" Mert neki a kegyelemből elég volt egy morzsa. Ne fojtogasd, ne vond meg a levegőt a másik embertől. A hit az, amiben lélegezni tud. Előlegezd neki a hitet, és abban a percben levegőt, életet adtál neki. 

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

G. István László: A fecskék

A fecskék a villanydróton 

most nem hangjegyek. Zenétlen 

szárnypróbáik dörzshangja 

a teret fel-felsérti. Minden nap 

melegebb van, mégis azt hiszik, 

ősz sürgeti részt venni valami 

időszerűtlen szertartás el-elszédülő 

vízszintesében. Azt hiszik, repülni 

készülődnek, de várakozva, ahogy 

felsorakoznak nagyok és kicsinyek 

egy képzeletbeli narthex tengelyén 

saját szárnyukban keresnek meleget. 

Sorukra várnak, 

     mint a megkereszteletlenek,

csőrtátott fejük a rosszul számított 

idő hiányglóriájában fénylik. Ülnek 

egyvonalban. Ők a valódi 

katekumenek.

Kakuk Tamás: A fügefa árnyéka

ha vágtál át délidőbe 

szédült városokon 

a szikes tavak felé 

hol zárt kapukkal 

álltak a templomok 

az utcák padjait 

üresre égette a nap 

a forróság kísért 

a nyár járvány sújtotta 

kihalt ösvényein 

hogy egyszer elérj

a fügefa árnyékába

fölemelni tekinteted  

Kiss Judit Ágnes: Gospel

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki tartja fejed a felszínen? 

Benned a lelket, 

Hogy partot érhetsz, 

Partot érhetsz egyszer. 

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki kap el, hogyha a mélybe zuhansz? 

Ki lesz ág, min mégis fennakadsz? 

Csordul a véred, 

Nem számít semmi, 

Semmi, csak az élet.

Ki kap el, mikor a mélybe zuhansz? 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény? 

Rád talál akkor is, hogyha fél. 

Úgy ismer téged, 

Hogy elég hozzá, 

Elég a jelenléted. 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény?

Mitat Çıbuk: Gyere, ölelj át

Ölelj át, illatod áradjon szét bőrömön,

Tárulkozz ki, mint tavaszi pillangó, 

Puha kezeddel barangold be testemet, 

Ne hunyd le szemed, 

Oldozd fel bennem a félelmet, 

Hogy rideg szentélyből kihúzó denevérek 

Látványa ne riasszon többé! 

Erősíts meg engem, 

Illatod, mint emlékkép, éljen verseimben. 

Ne hagyj árván, szomjan, 

Ne hagyd elvarratlan’ elnyűtt érzéseimet, 

Fészkeld be magad a szívembe! 

Beleborzongok, ha más érinti hajad. 

Fésűbe gyűlt hajszálaidból fonj kötést szerelmünkre! 

Ha álmomban simogatsz, 

Közel vagy hozzám, 

Feloldod az éj sötétjét és magányomat. 

Pillantásod, 

Ajkadról a dal, 

Egy csók 

Ezernyi rózsát nyit arcodon! 

Add a kezed, szerelmed kiolvasom vonásaidból! 

Lépésed őz szökellése… 

Ne fuss el, szeretlek! 

Gyere, ölelj meg, 

Ajkaidról adj az élet vizéből. 

Fordította Gősi Vali Bartha Julia nyersfordítása alapján.

Fodor Ákos: Döntés

„ Úgy döntöttem, hogy ma cingár leszek!” – mondta a Cingár.  

„ Hát eddig?!” – kérdezték Mások. 

„ Hát tegnap?!” – kérdezték Egyesek.  

„ Eddig csak úgy- voltam cingár, most meg akarom is immár!”  

(Sokszor van, hogy nem a tények: csakis a Döntés a lényeg…)  

Markó Béla: Elhagyott kert

Néhány hét alatt elvadult az őszi kert. 

Lehullt az alma, ott rothad a fűben. 

Kosárban érezné jól magát. Kamrában 

vagy pincében, újságpapírral betakarva, 

száraz polcokon. Az elhagyott kertből 

nem lesz természet többé. Télen a hó, 

tavasszal a friss lomb elfedi a csonkokat. 

A fűrész vagy a metszőolló nyomát. De 

nincs visszaút. Hosszan nézem a kertet, 

vajon mit gondol rólam, hogy egy ideje 

nem jártam erre. A bokorban veréb 

fészkelődik, talán tudtomra akarja adni, 

hogy itt van. Igyekszik minden vissza, 

de nem fog sikerülni. Emberré lenni is 

csak egyirányú utca. Magára hagyva 

hány kert próbál visszatalálni oda,

ahonnan elindult egykor. Nem lehet. 

A sebhelyeket képtelenség eltüntetni. 

A kötött formát egy versből. Háború van 

most a nagyvilágban, ahogy a költő 

mondta régen. A most akkor is most volt, és 

most is az. Vagyis örökké most van. 

És mindig háború. Piroslik még az érett 

alma a fűben, de csak a látható fele. 

Ott, ahol hozzáér a földhöz, már teljesen 

megbarnult. Szülőföldnek is mondják. 

Meg kell védeni. Egyszer, kétszer, sokszor. 

Vajon ki adhat felhatalmazást neked, 

hogy megfordulj az egyirányú utcában? 

Ki menthet fel? Ki adhat parancsot, 

hogy elvadulj. Hogy tégy úgy, ahogy 

nem tehetnél. Hogy elkorhadt fatörzsként

roskadj rá a kerítésre, és döntsd le. Úgysem 

lehetsz szabad. Éppen ellenkezőleg. Fényben

fürdik majd az addigi rabság. Nem mással 

ütközöl, csak magaddal a bomlott időben. 

Tudhatnád, hogy csakis előre menekülhetsz. 

Igen, ülj ki a saját emlékei közt hosszan 

időző napsütötte kertbe, és figyeld meg jól. 

A csupasz ágakat. A tépett lombot. Az itt-ott 

még kétségbeesetten kapaszkodó gyümölcsöt, 

ami semmiképpen sem maradhat fenn a fán.

Kerecsényi Éva: Kézfogó

Kéz keresi párját, 

ujjak útra kelnek, 

tétova kisujjak 

egymáshoz sietnek, 

ártatlan mosollyal, 

gátlást félretéve 

belesimulnának 

jó meleg tenyérbe, 

előbb kicsit félve, 

majd egyre bátrabban, 

összekapaszkodnak 

örömtől ittasan, 

kéz fonódik kézbe, 

ujjong a pillanat, 

jó csendben pihenni 

egymás szíve alatt.

Fövényi Sándor: Az úgy van

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,

aztán az ember egyszerűen megunja az életét, 

fogai kihullnak, hajában nyáron is őszelő, 

és valami furcsa szomorúság lepi el két szemét.  

ül a kertkapuban, térdén kockás takaró, 

vén ebe néha megnyalja lecsüngő kezét, 

mosolyában a vándorlás vágya az útravaló, 

így utoljára még bejárja világa ezernyi szegletét.  

majd elalszik, mint a szombat délutáni szelek, 

mert hétvégére álmos csendnek kell lenni, 

ilyenkor nem használnak a gyógyszerek, 

melyekből kétszer kétszázat kell kevés vízzel bevenni.  

és arról álmodik, hogy Isten szereti őt, 

a bűnbánat emlőjén csüng, akár egy gyerek, 

ám, ha korhadt esők verik végig a háztetőt, 

torkában vörös tócsák pangnak édes tej helyett. 

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,

és az ember egyszerűen imád élni,

kétségbeesetten percekért zihál a tüdő,

de többé az már nem akar levegőt cserélni.

Asperján György: Fekszem színtelen hanyatt

A harmadik év ősze gyászol, 

szívemben mind több falevél hull, 

minden érzi: nekem hiányzol, 

bennem, látod, goromba szél dúl.  

Nézd, csontvázzá váltak az ágak, 

a bánat barnán lerakódik, 

csörög az avar, festi számat 

a köd, és félelemre tódít.  

A két karod, mellyel öleltél, 

a fáradt semmibe enyészett, 

voltál te nekem szebb a szebbnél, 

veled éltem át az Egészet.  

Tudom már, hiába sírok 

e pityergő tavaszi őszben, 

példád, te holt, arra tanított: 

ezt túlélni a szív erőtlen.  

Marad a szép bújócska álom, 

amelyben mindig eleven vagy, 

s közben én siralmad próbálom, 

mint te, fekszem színtelen hanyatt.

Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

valahogy úgy, mint a csecsemők: 

iszom, iszom és szomjazom, 

megkívánok és elunok, 

fogok, megszorítok és elejtek, 

elsírom magam, 

unatkozom, félek. 

Mindentől függök, de alig függök  ö s s z e. 

Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza- 

borzadok egy másiktól. 

Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva. 

Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál 

kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom 

egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin, 

hogy hajlik az ujjam. 

Bízom. Ragaszkodom. Hamar 

felejtek. Valahogy így. 

Jöhet 

a jövő – 

úgyis jön 

– nem hívom.

Puszta Sándor: Emberfia

szállj le ha tudsz 

naponta hányszor hallom ezt 

nem szállok le 

(a kereszt sem ereszt) 

vállalom 

amit a világból 

nekem kell megváltanom 

* * * 

stigmák égnek kezemen szívemen 

ugyanaz a két seb 

egyik feltűnőbb bíborlóbb 

másik fakóbb de mélyebb 

a midennap megszokást szül 

színeik kopnak mállnak 

csak emlékük lesz egyre lángolóbb 

mint vesztett csatáké 

ha győzelemmé váltak 

* * * 

már bodroz az est 

hagyd a hálót tollad 

szerszámaid a fát 

nem hagyom még 

várom hogy a tékozló fiú visszatér 

Júdás elszórja pénzeit 

Péter letörli könnyeit 

Magdolna megszárítja haját 

* * * 

nyugodj bele most már így maradsz 

nem tudod átlépni árnyékodat 

egyhelyben topogsz 

az idő foglya vagy 

lefelé építsd rakd a tornyodat 

* * * 

most már tudod 

keresztedet   

most már tudod 

le nem teszed 

most már tudod 

a sebhelyet 

egy életen 

át viseled 

* * * 

beszakadtam 

forgat az ár 

jég vág a kín 

nem látszom ki 

csak szárnyaim 

* * * 

a formák elkopnak s az elrendelések 

csak a lényeg marad meg 

a szeretet 

nagy virágfejek bólognak az estbe

a dolgok kezdenek hozzád már 

anyanyelvükön beszélni 

* * * 

lebukni még csak csak 

de feljönni ismét 

napok fenekéről 

nehéz 

el se hinnéd 

van oly ámok mint ki 

lángok közt nem gyáva 

s egy játékbábuért 

visszafut a házba 

* * * 

ibolyacsönd, falakon 

kristályfény oson 

érezni neszét 

tapogatom félvakon 

szárnyaim helyét

golyóálló üvegen át 

vizsgálják szívem 

nem tudják megölni ők 

nem tudjátok megmenteni 

ti sem 

* * *

ülni csak ülni 

körben a fűben 

élni örökkön 

a szívetekben 

* * * 

nem lettem se nap se hold 

se csillag 

csak a bennem való icipici jóság 

világít 

engedd fényénél 

magamhoz találjak 

* * * 

örökké egymással 

örökké egymás ellen 

harcol a lélek a testtel 

ösztön az értelemmel 

fegyvernyugvás nincs 

nincs fegyverletétel 

bevégeztetett sorsod 

mégsincs készen 

* * * 

így sincs tovább 

úgy sincs tovább 

se jobbra 

se balra 

egy út visz csak a jövőbe 

fölfelé 

* * *

szélcsend 

megy le a nap 

közönyös 

terepszínű 

véraláfutás 

megállt a csillém 

üres 

döglött drót

nincs semmi aranyom 

* * * 

fölfele 

lelkesedés vitt 

lefele 

téboly 

már csak a 

közöny 

* * * 

észrevétlen rakodtál le bennem 

iszonyú konoksággal 

következetesen 

mint csigolyára a mész 

* * * 

két mondat törte össze a világot 

KAIN HOL VAN A TESTVÉRED 

és 

NEM ISMEREM AZT AZ EMBERT 

kis hazugságait mindenki kihordja 

aztán megszüli 

s végül az falja föl 

* * * 

hazugságok alkatrészeiből 

rakjuk össze igazságainkat 

Vigyázz! légy éber! mindent az 

utolsóelőtti percben csinálunk

Trausch Liza: Nem törődsz velünk?

" És fölkelték őt és mondták néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" 

Márk 4,38 

        A tanítványok odajutottak, hogy aki ilyen események között is tud aludni, az nem törődik velük. Sok ember gondolja ezt Istenről. Vajon nem merült már fel a te szívedben is a gondolat: ha volna Isten, bizonyos dolgok nem történhetnének meg? Ha végig tudja nézni, ami ebben a világban van, akkor nem szeret, és nem törődik velünk. Isten azért enged meg bizonyos dolgokat, mert nem hatalmaztad fel, hogy beleszóljon életed dolgaiba. Ha a magam útján megyek, magam vagyok felelős mindenért. Isten nem segédmunkás! Nem úgy van, hogy eldöntöm, mi legyen, és abban segítsen Isten. Hogyan segítene olyan dolgokban, amelyek a veszedelemre visznek? Azt gondolod, Isten nem törődik veled? Hát törődik! Azért nem segít, mert törődik azzal, hogy el ne vessz! Mindaz, amit Isten tesz veled, az ő törődése. Van egy kis traktátus, a címe: "A legnehezebb dolog." Tudjátok, mi a legnehezebb dolog? Elkárhozni! Isten mindent megtesz, szeretetével körülveszi az embert, sokszor tragédiát állít az útjába. Minden nehézség, ami az életedben van, az ő törődését, mérhetetlen szeretetét mutatja, amely "mindent eltűr" (1Kor 13,7); bármit, amit Róla mondasz vagy gondolsz. Majd egyszer ráébredsz, hogy ő azzal törődik igazán, hogy el ne vesszél. Megtérésem előtt magabiztosan jártam a magam útján. Nem volt szükségem Istenre, Jézusra. De ő törődött velem, és szeretete olyan dolgokat hozott az életembe, amiken már nem tudtam keresztüllépni. Aztán, amikor már megfogott a szeretete, amikor már az Övé voltam, akkor értettem meg, mennyire törődött az üdvösségemmel.  

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.