Örvendj nagyon, Sion leánya,
ujjongj, Jeruzsálem leánya!
Királyod érkezik hozzád,
aki igaz és diadalmas,
alázatos, és szamáron ül,
szamárcsikó hátán.
Kiirtja a harci kocsit Efraimból
és a lovat Jeruzsálemből.
Kivész a harci íj is,
mert békét hirdet a népeknek.
Uralma tengertől tengerig ér,
és a folyamtól a föld végéig.
Zakariás 9,9-10
Ma a virágvasárnapi történetnek nem egyetlen részletét szeretném elemezni, hanem tekintsük át röviden az egész szenvedéstörténetet, beleértve a virágvasárnapi eseményeket is, és vegyünk észre egy óriási különbséget Jézus és az Ő ellenségei között. Mi jellemezte ezeknek a sorsdöntő eseményeknek során a mi Megváltónkat és az Ő ellenségeit? Roppant jellemző ez, és nagy kérdés, hogy melyikhez állunk mi közelebb.
Jézus ellenségei ekkor már teljesen beszűkült tudattal csak arra összpontosítottak, hogy Jézust el kell tenni láb alól. Egyetlen cél vezette őket, bármiről volt szó, mindig ez jutott eszükbe: Jézust meg kell ölni. Mégpedig lehetőleg a nagy páskaünnep előtt. Mivel azonban tudták, hogy népszerű, ezt titokban, csendben (Károli olyan szép fordítja azt a nehéz görög szót: zenebona nélkül) akarták végrehajtani.
Jézust ezzel szemben teljesen az vezérelte, hogyan teljesítse mennyei Atyja akaratát, hogy elvégezze küldetését és megmentse az embereket. Köztük ellenségeit is. Hiszen még a kereszten is mentegette őket, imádkozott értük.
Jézus ellenségeit gyilkos indulat vezérelte. Az Ő halálát készítették elő. Ezzel szemben Jézus éppen szenvedései és kereszthalála árán az életet tette hozzáférhetővé mindenki számára. Ellenségei készek voltak feláldozni Őt és bárkit, bármit saját céljaik eléréséért. Jézus kész volt feláldozni önmagát másokért, ellenségeiért is.
Az előbbi indulatról tudjuk, hogy azt mindig az ördög piszkálja fel az emberben. Róla mondta a Megváltó: "emberölő volt kezdettől fogva." Az utóbbiról meg tudjuk, hogy Isten Szentlelke segít el mindenkit erre a magatartásra. Ugyanakkor érdekes felfigyelnünk arra, hogy Jézus ellenségei kényszerpályán mozognak. Mindenképpen meg akarják Őt ölni, de már nem gondolkoznak. Sokan már meg sem tudják mondani: mi bajuk van tulajdonképpen Jézussal? Mit old meg, ha Őt megölik? Egyáltalán megoldás-e ez, vagy ha az, nincs-e valami más megoldás is? A józanság, a tárgyilagosság teljesen hiányzik már azokból a tárgyalásokból, tanakodásokból, amikről olvasunk ezzel kapcsolatban. Idegesek, szorítja őket az idő. A páskaünnep előtt ezt le kell valahogy bonyolítani.
Jézus pedig teljesen szabad. Felette áll az eseményeknek. Nem sodródik, sőt Ő irányítja az eseményeket. Tudatosan és célszerűen cselekszik. Ura minden helyzetnek. Nem bújik el a fenyegető veszély elől. Nem fenyegeti erejét fitogtatva ellenségeit. Nem kezd rejtőzködni. Szembe megy az ellenséggel, feltartóztathatatlanul halad célja felé nyugodtan, és legyőzetve is legyőzi őket. A világtörténelem legnagyobb győzelmét a kereszten aratta.
A Kolosséi levél 2. részében Pál apostol nem győzi ezért magasztalni Őt, és keresi a szavakat, hogyan lehet leírni ezt a kozmikus győzelmet, hogy Jézus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Ez a nagy különbség a kétféle gondolkozás között.
Nézzük meg részletesebben is, hogy mit összeszerveztek Jézus ellenségei azért, hogy tőle megszabaduljanak.
Már korábban ügynököket küldtek utána, akik figyelték és jelentették, mit tanít, mit cselekszik. Aztán kerestek a közvetlen közelében valakit, aki megvesztegethető. Ez volt Júdás. Neki volt egy gyengéje: a pénz beteges szeretete. Amikor pénzt ígértek, ha kiszolgáltatja nekik Jézust, vállalkozott erre. Tökéletesen előkészített akció volt az, ami a Gecsemáné-kertben történt. Az időpont, a helyszín, a titkos jel (a Júdás-csók), minden gondosan elő volt készítve. Az egyetlen fegyvertelen Jézus ellen egy nagy létszámú, felfegyverzett sokaság vonult fel.
Még azon az éjszakán lezavarták a koncepciós pert. A halálos ítélet természetesen már előre készen volt, úgy ahogy ez a későbbi századokban is történni szokott. De az összes többi szennyes eszközt is elővették a készletből, mert Pilátust rá kellett venniük arra, nehogy meghiúsítsa tervüket, vagy nehogy késleltesse Jézus megölését. Éppen ezért érdemes végigolvasnunk a történetet, hogy hemzsegnek ezek az eszközök, mint hangulatkeltés, megvesztegetés, zsarolás, csúsztatás, közönséges rágalmakkal, hazugságokkal való vádolás, fizetett hamistanúknak a tanúskodása, akik aztán belekeverednek a saját hazugságaikba, le kell állítani őket. Minden, az egész fegyvertár ott van, csakhogy Jézus életét minél előbb kioltsák. Délben már állt a kereszt, naplemente előtt kiszenvedett Jézus. Sikerült. Elérték a céljukat.
Eközben Jézusnak egyetlen fegyvere van, amit használ, a szeretet. Kimondhatatlanul szereti mennyei Atyját, akinek feltétel nélkül engedelmeskedik mindenben. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. És kimondhatatlanul szereti az embereket, köztük az ellenségeit is, minket is, és mindent megtesz a megmentésükért. És ez is sikerült.
Ugyanakkor az események során folyamatosan nyilvánvaló Jézus isteni fölénye. Pontosan tudja, hogy Júdás mire készül, és hagyja kibontakozni az eseményeket. Amikor ez a nagy csapat megérkezik az Ő letartóztatására, és Ő csak annyit mond: Én vagyok, a felfegyverzett vitézek hátrahőkölnek, az Ő isteni hatalma működik. Heródeshez, aki nagyképű kérdéseket és kéréseket intéz hozzá, egy árva szót sem szól, szóra sem méltatja. Pilátust kioktatja, hogy semmi hatalma nem lenne, ha Istentől nem kapta volna egy időre, és még a kereszten haldokolva is rendelkezik, gondoskodik édesanyjáról és isteni teljhatalommal, azonnali hatállyal beutalja a mennyországba azt a vele együtt megfeszített gonosztevőt. Micsoda fölényes hatalom, amit nem fölényesen, hanem mérhetetlen alázattal gyakorolt!
Jézus útjának a végén ott van a teljes győzelem. Ennek az ára kimondhatatlan szenvedése és bűn nélküli életének a feláldozása, de kiszabadított minket az istentelenségnek, a reménytelenségnek, a magunkra hagyatottságnak a szorításából, a pokolból. Egy utat végül is az minősít mindig, hova vezet. Ha valaki azon végigmegy, hova érkezik meg. Az Ő ellenségeinek az útján voltak látványos sikerek, de tudjuk, hogy a pusztulásba vezet. Jézus útján voltak és vannak ma is szenvedések, de Ő mondta: ez az egyetlen út, ami biztosan az életre vezet.
És hogy mi jellemzi ezt a jézusi gondolkozást, lelkületet, utat, életmódot, azt éppen a virágvasárnapi események szemléltetik a legjobban. Virágvasárnap volt Jézusnak néhány olyan rá jellemző gesztusa, ami rendkívül világosan megmutatja, ki Ő, hogyan gondolkozik, miért úgy, és mire hívja azokat, akik benne hisznek. Ezek a gesztusok éppen azok voltak, amikről az ószövetségi próféciákban is szó van már. Ezek közül csak Zakariásét olvastam, aki olyan szépen, természetesen egymás mellé tesz két egyébként össze nem illő megállapítást. Azt mondja: "Királyod érkezik hozzád, aki igaz és szabadító, és uralma a föld egyik végétől a másikig ér." De ez a király alázatos és szelíd. Ennek a jeleként szamárháton vonul be Jeruzsálembe, ami azt üzente: békességet hoz. Kiírtja a fegyvereket és békét teremt a népek között. Mindenható király, aki mégsem vagdalkozik, hódít, nem zsarnok, hanem szelíd és alázatos, és békességet hoz.
Ezért volt fontos üzenete annak, hogy Jézus nem diadalmasan lóháton, fegyvert forgatva a kezében vonult be a szent városba ezen a nagy ünnepen, amivel mintegy jelt adhatott volna, hogy: utánam, kiverjük a rómaiakat! - hanem fegyver nélkül, csendesen, szelíden, igavonó állatnak a hátán. Ebből mindenki érthette: nem számíthatnak arra, amit vártak tőle némely csoportok, hogy húzza már elő a kardot, csapjon oda az ellenségnek. Más ellenséget fog Ő legyőzni, azt, amiről születése, testté létele előtt már szólt a prófécia: nevezd Őt Jézusnak, szabadítónak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. Jézus a bűnt tekinti ellenségnek, azt fogja most legyőzni.
A másik elgondolkoztató mozzanat, hogy amikor egy dombtetőre érve meglátja a szent várost, annak messzire világító fehér épületeit, akkor sírva fakad. Sír a Király. Harsog a tömeg, idézik a zsoltárt: Hosianna, Uram segíts. Áldott, aki jön az Úrnak nevében. Te vagy a Dávid megígért utóda, te vagy a Messiás. Ő pedig sír. Miért? Mert tudta, hogy népe hitetlenségét a szörnyű pusztulás fogja követni. Mert Ő sokszor hívta megtérésre ezt a várost, ennek a lakóit, és nem hallották meg. Most viszont letelt az idő. Van ilyen, hogy nincs több lehetőség a megtérésre, és Jézusnak ez fáj. Őt utasították vissza, és mégis Ő siratja őket.
Első útja a templomba vezet. Ott helyreállítja az isteni rendet, hogy a templom, az Isten háza, rendeltetésének megfelelően működjék. Aztán jönnek hozzá a betegek, vakok, sánták, és olyan egyszerű információként van leírva: meggyógyította őket. Amikor pedig a hozsánnázó gyerekekre rászólnak, akkor megvédi a gyerekeket a hivatalosokkal szemben. Még ott is a kicsinyek, a kiszolgáltatottak, a nyomorultak, a nyomorékok fontosabbak neki mindenkinél. Mindennél fontosabb az Isten által felállított rend, amit helyre kell állítani, és mindenkinél fontosabbak, akik rászorulnak, tudják, hogy rászorulnak, és hálásan fogadják az Ő segítségét.
Ez a jézusi attitűd. Szamárháton vonul be a király, mert békét hoz; sírva fakad a nép lelki elesettségén, mert fáj neki minden keménysége ellenére; első és utolsó útja a templom, hogy az isteni rend helyreálljon; és aki csak hozzámegy és kéri, elfogadja az Ő segítségét, az kapja tőle. Néhány nappal később még egy gonosztevő is élete utolsó pillanataiban ott a kereszten.
Amit most elmondtam, azt mindannyian tudjuk az ismeret szintjén. A kérdés az: melyik út rokonszenves nekünk? És az ennél is fontosabb kérdés: Pillanatnyilag melyik úton járunk? Vannak sokan (ismerőseim között is), akik vágyakoznak erre a jézusi gondolkozásra és életre, de félnek is tőle. Vágyakoznak, és mégsem indulnak el. Ők elítélik azt a másikat, de ugyanakkor irigylik is azokat, akik azon járnak.
Elmagyarázzák: értsem meg, ott lehet boldogulni. Meg ilyen körülmények között és ebben a világban nincs választása az embernek. Vagy használja a könyökét és öklét, vagy kiütik és leütik. Ebben sok igazság van. A kérdés az: merünk-e bízni ennek a jézusi útnak a végében, a győzelmében? Az, hogy ki melyik úton jár, és helyesen látja-e, melyiken érdemes járni, attól függ, mit válaszol az ilyen kérdésekre: Csak a pillanat érdekli-e, vagy az út vége határozza meg a döntését, hogy melyiken indul el? Az-e a fontos neki, hogy jól érezze magát, vagy az a fontos, hogy elvégezze az Istentől kapott küldetését akkor is, ha közben sokszor rosszul érzi magát, mert erről gondoskodnak azok, akikért végzi a küldetését? Meg arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy az-e a fontos: megéri-e nekem az, amit most teszek vagy nem teszek, vagy pedig az a fontos szempont, hogy elég hasznos vagyok-e azoknak, akik közé Isten letett.
A virágvasárnapi Megváltó mind a három kérdésnek a második felét vallotta magáénak. Nem a pillanat befolyásolta, hanem az út végét tartotta szem előtt. Sose gondolt arra, hogy Ő jól érezze magát, mindig az Atyától kapott küldetés teljesítése volt fontos neki. Sose kérdezte (úgy, ahogy mi szoktuk), megéri-e, hogy valamit tegyen, valamiről lemondjon, hanem mindig azt nézte, hogy szükségük van-e erre másoknak. És ha igen, kerül, amibe kerül, még ha az Ő életét kell letennie, azt is vállalja.
Jézus feltámadása bizonyítja, hogy ezen az úton győzelem vár arra, aki végigjárja ezt. Lesz olyan, hogy átmenetileg egyedül marad, kigúnyolják, hátratételt szenved, fizikai vagy lelki szenvedésekben lesz része, de ha az út végére néz, az Istentől kapott küldetése lebeg a szeme előtt, és mindig az fontos neki, hogy másoknak mi jót tehet, mivel gazdagíthatja az életüket, akkor mégis boldog lesz. Boldogulni a gonoszok útján lehet jobban és könnyebben, de tartósan, mindvégig boldoggá válni csak a jézusi úton lehet. Kérdés: ki hiszi ezt el? Aztán még nagyobb kérdés: ki lép rá erre az útra és ki fogja ezt megtapasztalni?
Jó lenne, ha egészen személyes imádságunkká válna a jól ismert ének:
Szeretnék lenni, mint Ő,
Alázatos, szelíd.
Követni híven, mint Ő,
Atyám parancsait.
Akarjuk-e ezt?
.jpg)
