2025. június 2., hétfő

Mary Oliver: Szingapúr

Szingapúrban, a reptéren, 
lehullott a szememről a hályog. 
A női mosdó egyik fülkéje nyitva állt. 
Egy nő térdelt odabent, és mosott valamit 
                 a fehér csészében. 

A gyomrom undorodva háborogni kezdett, 
és megtapogattam a jegyet a zsebemben. 

Egy versben mindig legyenek madarak. 
Mondjuk, jégmadarak, jókora szemükkel és tarka szárnyukkal. 
A folyók mindig kellemesek, mint ahogy a fák is. 
Esetleg egy vízesés, vagy ha mégsem lehet, egy fel-le 
                 fröccsenő szökőkút. 
Az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben. 

Amikor a nő megfordult, képtelen voltam viszonozni a nézését. 
A szépsége és a szégyenérzete egymással viaskodott, és egyik 
sem tudott felülkerekedni. 
Elmosolyodott, mire én is. Micsoda képtelenség? 
Mindenkinek muszáj dolgoznia.

Igen, az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben. 
Előbb azonban végig kell néznünk, ahogy a nő maga elé mered, 
                 az elég egyhangú feladatára. 
A dísztárcsa-méretű reptéri hamutartók tetejét 
                 törölgeti kék ronggyal. 
Apró kezével elfordítja a fémet, majd súrol és öblít. 
Nem dolgozik se gyorsan, se lassan, inkább mint egy folyó. 
Sötét haja olyan, mint egy madár szárnya. 

Egy pillanatra sem kétlem, hogy szereti az életét. 
Azt akarom, hogy felkeljen a kérges-lucskos szennyből, 
                 és repüljön a folyóhoz. 
Valószínű ez nem következik be. 
De talán mégis. 
Ha a világ csak fájdalmas és észszerű lenne, mégis kinek kellene? 

Persze, nem ilyen. 
Mint ahogy nincs semmi csodálatos mondandóm, csak 
a fény, mely átragyog egy életen. Mármint 
ahogy a nő szét-, majd összehajtogatta a kék rongyot, 
a mosolya pedig csak nekem szólt; mármint 
ahogy ez a vers teli van fákkal és madarakkal. 

Tóth Bálint fordítása

Mary Oliver: A jégmadár









A jégmadár feltör a sötét habok közül, 
mint valami kék virág, a csőrében egy 
ezüst levéllel. Szerintem ez 
a legszebb világ — feltéve, hogy belefér 
egy kis halál, mégis van-e olyan nap az életed során, 
amelyben ne lenne egy csobbanásnyi boldogság? 
Több hal van, mint ahány levél 
ezer fán, és a jégmadár különben sem azért 
született, hogy ezen gondolkozzon, vagy bármi máson. 
Amikor a hullám bezárul kéklő feje fölött, a víz 
víz marad — az éhségről szóló történet 
az egyetlen, amelyet valaha hallott és elhitt. 
Nem mondom, hogy igaza van. Mint ahogy 
azt sem, hogy nincs. Áhítatosan lenyeli az ezüst levelet 
azzal a vöröslő, törött folyóval, majd egy éles, könnyed sikollyal, 
amelyet akkor sem lennék képes kiverni figyelmes testemből, 
ha az életem múlna rajta, újra a fénylő tenger 
felé veti magát, hogy megismételje, és újra megcsinálja 
(ahogy én vágyok csinálni valamit, bármit) tökéletesen. 

Tóth Bálint fordítása

Vasas Marianna: Felnőttünk

Ó, hogy ágáltunk tizenévesen: 
olyanok ne legyünk, vérmesen védtük 
vélt vagy valós egyéniségünk sarkait, 
és jaj volt annak, ki az éles sarokhoz ért. S hajnalig 
dübögtünk, volt, ki zenére, volt, aki belső muzsikára, 
de mind akkor vettük a legerősebb életérzést vállra. 
És izzó, világmegváltó tervek özöne 
mint avartalan ősz, nem szikkadt el zörögve.  

Félig mégis, mi is éppen olyanok lettünk, 
mi ellen hadakozott serdülő láng-hevünk, 
a kamasz-kanóc peckessége mélybe szottyadt már, örökre. 
Hajt a nyolc óra, hajt az azutáni, nincs kedv éjgyöngyökre: 
harminc körül vagy fölött, ha valaki csillagra nézne, 
avult vagy gyermeteg jelző zápora hull rá, szegényre.  

Valamiket pár társunkkal együtt mégis megőrzött 
felnőttkorunk, nem kábítják mindünket szürke ködök. 
Maradtunk néhányan nyitottak, mégis vadak, azaz szívből szólók, 
jellemben tiszták, érzők és gondolkodók, csak a mérték változott. 
Van, ki egyéniség maradt, megszólalnia sem kell, 
és máris látszik, hogy más ő, hogy eredeti ember. 
És megint mások nem adták fel soha, kudarckoktélt feldolgozva, 
a siker kristályvizét isszák azóta is, a harang a nevüket bongja. 
Mert vannak dolgok, miket kinőni nem lehet, míg fújnak szelek, 
lázadt énünk a múlté, de van, kit a Tűz még mindig emleget…   

2025. június 1., vasárnap

Murányi Zita: meg kell hallani









meg kell hallani itt a csöndet 
ahogy a fűszálak csörögnek 
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 
a halkuló partitúrákat 
ahol húrként feszül a törzs 
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 
a zene mögött a gyérülő réteket 
az elvesztett lombot a bokros 
füstöt a téglából rakott 
kéményeken egy másik világot 
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 
meg kell hallani az élesedő neszeket 
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 
pusztítást végezzen amikor 
helyet csinálunk magunkban a fény születésének.

Börzsönyi Erika: Félelmek közt Európában

Mennyi félelem kísérte végig az életemet! 
Félelem a betegségtől, magánytól, haláltól,
járványtól, a végső magamra maradástól. 
Most mindez eltörpül, más megvilágításba 
kerül a háború rémségétől, amelynek 
fenyegető közelsége megbénítja 
a lelket, megmérgezi mindennapjainkat. 
Míg imádkozom a békéért, és mécsest égetek, 
felrémlik előttem fiatal apám, s anyám alakja, 
akik több, mint hetven évvel ezelőtt pont úgy 
menekültek a közelgő orosz csapatok elől, mint 
most menekülni kényszerülnek újra százezrek. 
Ments meg minket, Istenem a háború rettenetétől, 
zuhanó bombák, becsapódó rakéták fenyegetésétől! 
Éjszakánként, álmomban égő házakat látok, és 
összeomló életeket, nappalainkra a háború réme 
immár árnyékot vetett. Istenem, ments meg!   

Nemes Nagy Ágnes: Széndioxid









Csak a növény a tiszta egyedül, 
Nem ismer kategóriát. 
S a bűnös széndioxidot 
éjszaka mégis ő cseréli át. 
Tisztán ragyog reggel az égi sátor 
a tölgyek néma megváltástanától. 

Weöres Sándor: Szárny nélkül

(Rongyszőnyeg, 144)     

Mikor anyából földre tettek,  
Hová keverték a röptömet?  
Embernek többé ne szülesek,  
Szárny nélkül élni nem lehet.

Nászta Katalin: Lót asszonya

telnek az évek, múlnak egyre 
ezt is megírta mindegyik rendre 
ki tollat fogott valaha és 
sikerült megöregednie 
nehezek a lábak 
a kezek 
az évek 
betelt az idő 
vagy be nem telt 
s ki tudja mennyi belőle, mi számít 
gyanús, hogy inkább az, ami nem számít- 
ott sosem igazán csak mellékesen 
vonszoltuk magunkkal, mint cipőfűzőt 
megkötetlen 
valami fontos dolgunk volt mindig 
tudtuk megbotlunk 
de megállni nem bírtunk 
rohanni kellett eddig, ahol állunk 
ahonnan szájtátva nézünk vissza 
már ha látunk 
mire fel is volt ez a nagy sietség 
közben volt minden megeshetőség 
minek esélyt soha nem adtunk 
tolt vitt a ritmus, lökött idáig 
s balogul hagytuk  

Lót asszonya voltunk

Albert Zsolt: Jelenlét

Meg kell tanulnom, hogy kevéssel tettél kisebbé magadnál. 
Mégis így aprón, nem tudom felérni végtelen nagyságod 
és azt sem, hogy fejemen koronám nem a halál. 
Utam nem siralom, oltalmam nem a kopasz meddő fák.  

Ha hozzád mérem magam, nem semmisülök meg, 
minden szavad lélegeztet, szárnyad életben tart. 
Itt hiszem el, a mindenhol jelenlevőben, ahol hason 
fekszenek csillagok, hogy benned én is nagy lehetek.

Weöres Sándor: A halálról

Ne bánd, hogy meghalsz. Csak tested alakja  
és külön-léted, értelmed muló.  
A többit a minden-befoglaló  
végső keret magába átfogadja.     

Mulandó minden forma és jelenség-  
elbontható a hegycsúcs és parány:  
mint állapot: halandó mindahány  
s mint állomány: időtlen, tiszta fenség.     

Ilyen a lélek is: kihal belőle  
az állapot - az érzés, értelem,  
mely mindig csak a részekre halászik     

s még ezt se bírja, betegecske tőle -  
de ami benne állandó elem,  
elér az el-se-hagyott Drága Házig.

2025. május 30., péntek

Kolumbán Jenő: akkor


 









amikor elérhetetlennek 
tűnik hogy kisüssön a nap 
benned és a homályos 
szürkeségen áttör a sötét  

amikor nem hiszed el 
hogy létezik öröm csak 
nézed a fagyoskodó fákat 
az ablak unt négyszögében  

amikor valahol más helyen 
szeretnél lenni de ott sem 
éreznéd jól magad mert 
nincs jó hely és jó idő neked  

akkor a keserűséged mélyén 
kell hogy találj egy gyertyányi 
fényt ami segíthet még élni 
és őrizni a maradék reményt

Petőcz András: Megölelt az Isten

Ebben a nagy-nagy rohanásban, 
egy pillanatra megölelt az Isten.  

Zavartan megálltam. 
Magamat magányosnak hittem.  

Annyi volt csak, hogy volt egy kis időm. 
Hogy épp nem kellett semmit sem tennem.  

Hirtelen azt láttam, valaki jön. 
Gondoltam, elmegy mellettem.  

Aztán a kezemre tette a kezét, 
és hosszan a szemembe nézett:  

betakart minket a csendesség, 
és hozzám bújtak a remények.  

Nem múlik el semmi sem, soha! 
A fű kizöldül, büszkén újra nő.  

Hogy lehettem annyira ostoba, 
hogy engedtem, hogy múljon az Idő.  

Csak álltam ott, és beburkolt az Isten, 
éreztem, hogy minden mozdulatlan,  

és ott volt a nagyvilág! A szemeimben. 
És egyedül voltam, végtelen magamban.

2025. május 29., csütörtök

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság












Csak apró vágyakkal él az ember. 
Beéri azzal, ha ágyát megvetik, 
ha az éjre ráköszön a reggel, 
s ha ősszel eső, télen a hó esik.  

Mert mivégre az ezernyi álom, 
hogyha újra és újra ébredni kell? 
Hiába lépne át minden határon, 
kivel a sorsa egyre felesel.  

Megtanul hát örülni a fénynek, 
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek 
emlékezve néhány régi nyárra.  

Megérti, mit susognak a hársak, 
s miről zakatolnak messzi vonatok, 
hinni tud tükre szelíd mosolyának, 
s nem bánja meg sosem a tegnapot.  

Míg az ember apró vágyakkal él, 
megbékél korral, idővel és csenddel, 
esőcseppet, s nem óceánt remél – 
tenyerében elférhet a tenger.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni
csak úgy magunkhoz ölelni az időt, 
ne vegye észre rajtunk kívül senki, 
hogy ott állunk már az örök tél előtt.  

Mert olykor méltatlanná lesz az élet
– törődik a test és bomlik az elme -, 
ha minden nap a káoszban ér véget, 
már nem elég az égiek kegyelme.  

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is, 
de vegytiszta tudattal és merészen… 
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis 
az utolsó pecsét az útlevélen.

Sárhelyi Erika: Hiányodban












Hiányodban a hajnal is csak egy napszak, 
mi el se válik a szurok színű éjtől. 
Láthatatlan szálak a lelkembe varrtak, 
a távol se tép ki szívós szövetéből.  

Hiányodban a kávét erősre főzöm, 
és keserűn iszom, ahogy te szereted. 
Tűzforró zuhannyal égetem a bőröm, 
hogy ne érezzem a nélküled-hideget.  

Hiányodban didereg a téli reggel, 
az óra rám kiáltja a múló időt. 
Csak támolygok béna, elnehezült szívvel, 
mint a felém vánszorgó szombat délelőtt.