2025. július 25., péntek

Gál Éva Emese: Harmónia












Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság












Jó volna ilyen édes-álmoson 
ráfeküdni egy habszínű felhőre, 
amíg az égen lopva átoson.  

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel 
aludni rajta, lengve ringatózni 
acélkék este, bíborfényű reggel.  

Felejtve lenne minden lomha kin, 
álmot súgna illatosan ágyam: 
vattás-pihés hab, lengő grenadin.  

És az Isten sem nézne rám haraggal, 
csak mosolyogva suttogná a szélben: 
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.  

(1926)

Szilágyi Domokos: Hajnal












A csönd lüktet a félhomályban, 
hulló lombokat ringatón, 
szépségektől terhesen, 
mint ahogyan ver a szívem. 
Hajnalodik — a nappal ásít 
álom-ittasan, fél-éberen, 
akárcsak én; — táguló tüdejébe 
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, 
s mint az ember szeme, 
— ha könnyíthet lelkén, 
gondjai kevesbednek,–
lassan tisztul a táj.  

Várom, hogy mozduljon a hajnal, 
friss lendülettel lépjen 
a világosság felé, 
a hajnal is vár engem. 
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, 
biztatgatjuk egymást. 
Nehéz az első lépés, 
csábító a kába álom. 
De aztán mégis: egymásra nevetünk, 
s megindulunk vidáman, kéz a kézben, 
mint szerelmesek, 
hogy huszonnégy órán keresztül 
gyűjtsük az erőt és a kedvet, 
amellyel holnap — újrakezdjük.

2025. július 23., szerda

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei












" Minden jó vers ihletből és talán isteni sugallatból 
származik, a fizikai valóság és a hideg racionalitás 
fölé emelkedik. Ha Isten valakinek verset diktál, 
vagyis egy kimondott vagy kimondatlan kérdésre 
válaszol, az lehet ihlet vagy sugallat, és persze 
lehet magán-kinyilatkoztatás is. ... 
Én, e versek földi szerzője erősen hiszem, hogy 
maga Isten szólt hozzám, és ezzel a mélységes 
hittel és alázattal adom közre ezeket a verseket."
 
Szentmihályi Szabó Péter

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei












1.  

Diktálhat Isten bármit is?
Diktálhat Isten verset? 
Mondhatja ember, ő csak leírta, 
amit Isten szerzett?  

Kell-e bármit is sugallni annak, 
aki az út, igazság, élet? 
Szólhat-e dal annak szájából, 
aki végtelen ének és ítélet?  

Miért íratna Istenverset? 
Ő maga a legfelsőbb poézis, 
teremtménye az egész világ, 
parányi porszem vagyok én is.  

Istennek hangja van, hatalmas, 
villámló, mennydörgő, világrengető, 
akkor is szól, ha éppen hallgat, 
miért diktálna verset éppen Ő?  

Csak én hiszem, hogy Ő szól általam, 
aki akarja, nekem higgye el, 
hogy az én szegény, árva versemben
 a Mindenség Ura magyarul énekel.  

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

7. 

A végtelen körforgást tervezvén az volt a szép, 
mikor már minden láncszem jól kapcsolódik, 
ásványok, növények, állatok, s végül 
az ember körülnéz, s azt mondja: jó itt! 
Ó nem! Ádám nem volt engedetlen! 
Tanmesének jó, de nem a lényeg – 
én adtam őt át a Tudásnak, 
a Kígyó szavának, a kísértésnek. 
Kíváncsi voltam, tervem mint működik, 
Nem akartam korán adni a mennyet, 
esélyt akartam adni most is 
a Káosznak és a Rendnek. 

A szabadság bűne? Nem. 
Nem állítottam csapdát, 
nem volt ott lángpallossal angyal,
 az Édent önként elhagyták. 
Kíváncsiság volt Ádám bűne, 
de ez emberteremtményem lényege: 
tudni szeretné, hol van törvényem határa, 
s ha átlépi, vajon megbüntetem-e. 
Jutalom? Büntetés? Ezek csupán szavak. 
A Káosz majd eltűnik, a Rend pedig marad. 

10. 

Mikor majd meghalsz, mindent megértesz 
egyetlen pillanat alatt. 
csodálkozol, minden milyen egyszerű, 
és titok többé semmi sem marad. 
Hidd el, én nem titkolózom, 
előtted pedig semmiképp, 
de nyelvetek, bármilyen hajlékony, 
tudásotok fokát el nem éri még.  
Az angyalok egymás között 
nem földi nyelveken beszélnek, 
csak egymásra néznek, s mindent tudnak, 
ez nem bűbáj, titok, igézet. 
Kedves teremtményem, minden növény 
egymással éppen így társalog, 
így üzennek minden téren át 
egymásnak messzi csillagok. 
De ti hozzám lettetek hasonlók, 
gondolkodtok és beszéltek, 
s bár mindig ugyanaz a dallam, 
mégis kicsit másképpen szól az ének. 
Valamit mindig leromboltok, 
valamit mindig újrakezdtek, 
kis segítőtársaim vagytok, 
részei a nagy üzenetnek. 
Figyellek titeket, s bevallom, néha 
módosítok is a végső terven, 
mert örömömet lelem 
ebben a küzdelemben. 

12.  

Igen, tudok nevetni, hangtalan, 
amint a Káosz és a Rend összecsap, 
miként a fájdalom s öröm, 
szeretet, gyűlölet, harag. 
Hatalmas nevetés az univerzum, 
boldog, vidám, szabad, 
minden lüktet, él, küzd és mozog, 
összeforr, robban és szakad. 
Semmilyen pusztulás nem végleges, 
semmilyen halál nem örök, 
minden súlyt leveszek egyszer, 
minden bilincset széttörök. 

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

13.

A logika a ti világotok logikája, 
melyben első az ok, majd jő az okozat. 
Nálam előbb van az okozat, s az ok 
előttetek sokszor rejtve marad. 
Az ésszel birtokba vettétek a Földet, 
de a megérzés sokkal fontosabb – 
túl sok ésszel bizony hinni sem könnyebb, 
a szívetek jobb iránytű, mint az agy.     

17. 

Nekem minden nép egyformán gyermekem, 
minden emberért meghalt az én Fiam.
A szenvedésükért vért verítékezett, 
elborzasztotta a szörnyű vérfolyam. 
Könyörtelen világ lett, elismerem, 
váltották egymást fényes és sötét korok, 
de én az Egészet néztem mindig, 
s közben tanultatok, megtisztultatok. 
Mert küzdöttem, küzdök értetek, 
mint jó Atya, ha látja rossz útra tért fiát, 
szenved, tanácsot ad, korhol, segít – 
de ez még egy tökéletlen világ, 
kísérlet, próba, nevezd ezt bárminek: de 
egy biztos – mindent megteszek értetek.   

19. 

Az élet titka érdekelne? 
Vagy inkább a végső halál? 
Talán hibám, hogy nem értitek, 
élet s halál a túlvilágra vár, 
ahol minden megfordul, kiderül, 
élet s halál szorosan összefügg, 
minden élet újból kihajt, 
s a halál nem lesz úr mindenütt. 

A test halála, tudom, fájó, 
a lélek halála félelmesebb – 
aki az én utamat járja, 
annak halál adja az örök életet. 
Ez a Kapu, át kell rajta lépned, 
ez lesz legtisztább önmagad, 
ne félj, édes fiam, a haláltól, 
mert csak akkor leszel szabad.

Oravecz Imre: Emlékeztető




Tél, hó, hideg, 
délután, csönd, 
egyedül a házban, 
sötétedés előtt tíz perccel,   

hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy feketerigó, 
és bejelenti az estét –   

ne feledd, 
ilyen pillanatokért élsz.

Berde Mária: Egy tékozló

Uram! Én is az voltam, 
Pogányul tékozoltam. 
Tőled kikérve részem, 
Vágtam neki merészen: 

Házadból útra szöktem, 
Köd utánam, előttem. 
Világ zsoldjába álltam, 
Kincseim szétkínáltam, 

Jó napokért, nehányért; 
Örömért, egy parányért... 
Felejtettem bolondul: 
Egyszer egy óra kondul, 

S ki, azt hittem, barátom: 
Foga fehérit látom; 
S kiknek aranyam adtam, 
Felöklelnek kamatban. 

Felejtettem egészen: 
A kincs nem is volt részem, 
A magadéból adtad, 
S fiadat szökni hagytad: 

Hadd próbáljon világot, 
És lássa, amit látott. 
Hadd lepje meg alázat, 
Hogy sírja vissza házad, 

Koldulja vissza orcád, 
Térden megtérve hozzád. 
Uram! Megtértem térden. 
Tulkot ne vágass értem. 

Legszebb ruhád ne add rám, 
Gyűrűd el sem fogadnám. 
Víg muzsika nem illet, 
Csak egyet kérek tőled: 

Hogy lemosdani engedj 
Magamról minden szennyet. 
S tűrj el megülve csendben 
Egy kis zugolyba engem; 

Míg bús sorsom leélem, 
Bánj mint beteggel vélem, 
S ha soká haldokolnám, 
Halálomban hajolj rám.  
 

Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok












Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. 
Olyan vagyok én ebben a világban, 
Mint az a gordonka, amelyet láttam 
Egy szép úri szobában, a sarokban.   

Húrjai elpattantak. A nyakán 
Gyászfátyol van átvetve, néma flór. 
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por 
Fedte már. Megbékélt évek pora.   

Oly fájdalom volt rája írva, melynek 
Már csöndje a szent, mint a remetének, 
Ki elfelejtett beszélni az évek 
Magányában, - s cellája küszöbén.   

Míg elkallódott életébe réved, 
Már nem emlékszik régi bánatára: 
Csak mintha némi fínom, messzi pára 
Vérezné be a dús alkonyatot,   

És tenné szebbé, istenibb titokká, 
Melyhez nem illik más, csak némaság. 
Üvöltsön hát a szájas sokaság, 
Isten törött csellója, hallgatok.   

1926

2025. július 22., kedd

Makay Ida: Többé nincsen




Hogy többé nincsen is szavad,      
hallak az ég s a föld alatt. 
Hogy többé nincsen már karod,      
világok csöndjét ringatod. 
Hogy többé nincs, nem lesz neved, 
Istennek szólok, ha veled.   

Nemes Nagy Ágnes: Arckép, ibolyával

Arcodat tegnap hosszan lestem én, 
arcodat ibolyával festeném, 
spanyol fej, fekete, finom, 
példázza spanyolos kínom:   

hosszú vagy, mint a végtelen, 
de mégis, benned nem lelem, 
mit meglelni szabadulás. 
Ibolyaszín vagy, mint a gyász.

Boda Magdolna: Rajzok


 









A lány lehúzta kesztyűjét, 
és egy szívet rajzolt a szűz hóba, 
majd beleírt két nevet   

Régen én is... 
a homokba,   

de elmosta a tenger.   

Mint Atlantisznak.   

valahol lennie kell 
egy elveszett nevek 
gyűjteményének.   

Juhász Gyula: (Van életünkben...)

Van életünkben egy nagy pillanat, 
Mikor érezzük, mégis érdemes volt, 
Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt 
S mi elfelejtünk minden árnyakat.     

Lehet, hogy minden káprázat csupán 
S az ember egy bús életen keresztül 
E pillanatot keresi, mely eltünt 
S hiába néz az elillant után.     

1929   

Trausch Liza: Mit vetsz?




" Amit vet az ember, azt aratja is." 
Galata 6,7b  

      Akinek kertje van, tudja, a háztartásban mire van szüksége, és tavasszal azt veti. Azért vetünk, mert aratni szeretnénk. Testi értelemben világos, hogy azt vetünk, amit aratni szeretnénk, és azt aratunk, amit vetettünk. A lelki életben is azt fogjuk aratni, amit vetettünk. Az aratás attól is függ, jó-e a vetőmag, milyen a föld. Vetőmagvainkat egy nagy zacskóban találjuk. Az elsőt cselekedetnek hívják. Ne hidd, hogy tehettél olyat, aminek nem volt következménye. Ha nem tudta, nem látta senki, hogy mit tettél, akkor is lesz aratás. Második vetőmag: a szavaim. Ne higgyük, hogy a szó elröpül. Következménye van, és aratni fogjuk. Harmadik zacskóban a gondolataim vetőmagja van. A titkos, rejtett, soha ki nem mondott gondolataimnak is megvannak a következményei. Megvan a saját lelki földünk, ahová vetünk. Az első a lelked, ahová beveted cselekedeteidet, szavaidat, gondolataidat. A lelkiismereted azonnal válaszol. Ne felejtsd el, vetsz a testedbe. Már az orvosok is tudják, milyen szoros a kapcsolat test és lélek között. Bizonyos betegségek idegi, lelki alapon vannak. Magas vérnyomás, elégtelen savtermelés, rossz szívműködés. A harmadik nagy terület a környezeted, a családod. Szegény családod! Micsoda magvak hullanak a kezedből? Sokszor a szívem szakad meg gyerekek miatt, mit látnak, mit hallanak kicsi korukban. Mindent megtennél a családodért, és közben beléjük veted a halálos magvakat. Emberek a munkahelyeden mind-mind a te földed. Hosszú parcella ez a föld, és széles. Jézus azért jött, hogy learassa vetésedet, hogy te arathass bocsánatot, szeretetet, áldást.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.