Reményik Sándor: Lefelé menet

                     (Máté 17) 

                          1 

" Elváltozék..." Köntöse mint a hó. 

Olyan szép, hogy már-már félelmetes, - 

Mégis: a hegyen lakni Vele jó. 

Maradni: örök fészket rakni volna jó. 

De nem lehet. Már sápad a csoda, 

Az út megint a völgybe lehalad, 

Jézus a völgyben is Jézus marad, 

De jaj nekünk! 

Akik a völgybe Vele lemegyünk, 

Megszabadított szemű hegy-lakók 

Csak egy-egy csoda-percig lehetünk. 

Elfelejtjük az elsápadt csodát, 

És lenn, a gomolygó völgyi borúban, 

Az emberben, a szürke-szomorúban, 

Nem látjuk többé az Isten fiát.   

                        2 

Testvérem, társam, embernek fia, 

Igaz: a hegyen nem maradhatunk, 

Igaz: a völgyben más az alakunk, 

Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk. 

Botránkozásul vagyok neked én, 

És botránkozásul vagy te nekem, 

Mégis: legyen nekünk vigasztalás, 

Legyen nekünk elég a kegyelem: 

Hogy láttuk egymás fényes arculatját, 

Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen, 

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. 

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, 

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, 

És marokkal tép, aki elér.  

Nem ismered a daltzengő májust, 

Szirmodra fagy hideg, ónos eső, 

Mégis szívemen hordom bokrétádat, 

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, 

Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan.   

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod.   

2.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Ágai Ágnes: Mondd mi sosem lehetünk egyidősek?

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? 

Akkor se, ha nagyon akarjuk? 

Akkor se, ha én mindennap 

növök egy picit,

és te már nem nősz tovább? 

Akkor se, ha holnap én ülök melléd, 

én mesélek, 

én fogom a kezed?  

Nem hiszem! 

Egyszer, egyetlenegy percig 

biztosan egyidősek lehetünk.

A nap gondolata

A bölcs viselkedés ott kezdődik, amikor vissza tudnál vágni annak, aki megbántott vagy ártott neked, 

de te inkább veszel egy mély levegőt és hagyod, hogy az élet csendben elrendezze a dolgokat.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; 

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. 

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott 

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. 

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? 

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? 

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; 

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még tiéd körülötted minden. 

Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs, 

Mert jön egy nap, talán nemsokára, 

S kihull kezedből minden földi kincs. 

És nem lesz többé tiéd semmi sem. 

Tollad, virágos párnád másra vár... 

Mit maga köré épített egy élet, 

Nem több mint összeomló kártyavár. 

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval 

Testvéredhez, ki szenved, szomorú. 

Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája, 

S tán rózsát hajt egy töviskoszorú. 

Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz, 

Harmatként hulljon szerető szavad: 

Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad, 

És soha többé nem fakad. 

Ma kezed még erős, a lábad fürge, 

Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget. 

Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet. 

Oh, most segíts, ha teheted. 

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan, 

Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár, 

Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél, 

Azt nem teszed meg soha többé már. 

De ma még tiéd körülötted minden. 

És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs. 

Hisz jön egy nap, talán nemsokára, 

S kihull kezedből minden földi kincs. 

Csak az lesz tiéd, amit odaadtál, 

Csak az, mi minden kincsnél többet ér. 

A tett, a szó, mit szeretetből adtál, 

Véled marad, s örökre elkísér.

Bibor István: Két dal

I. 

Légy a lomb a könnyű szélben! 

Nézd, a drága fény hogy árad! 

Zengő tested add egészen 

a hömpölygő napsugárnak! 

Légy az ág! A lomb ha hullik,  

újra nyílik majd tavasszal. 

Ami elmúlt, az se vész el: 

újra lesz s ez megvigasztal. 

Légy a nyírfa! Szél ha tépi, 

fagy ha gyötri karcsú ágad, 

még ha roppan, az se fájjon! 

Majd jövőre újratámad. 

Légy az erdő! Sebeidbe 

friss suhángok belenőnek. 

Ne mulaszd el: menedéket 

adj bitangnak, szeretőnek!  

II. 

Légy a lomb a könnyű szélben!  

Ki lehetne szebb ma nálad? 

Könnyű ám így elkerülnöd 

a korhadó száraz ágat! 

Cinkos, dévaj villanással  

néz az ég rád, tó a tükre. 

Hívd a fényt, és sose gondolj 

sokasodó évgyűrűkre! 

Tóth Árpád: Őszi vihar

Néha tudatom mélyein 

Vadul fellobban a homály,

Mint a villámok kénköves 

Fényében egy fekete táj.   

Elhagyatott, kopár vidék - 

Áll rajta némán, egymaga 

A régi üszkös ifjuság, 

Mint egy nagy, kísérteti fa.   

Víg lombját elvesztette rég. 

Fantasztikus törzse felett 

Nyargalnak vég nélkül a vén, 

Gomolygó bánatfellegek.   

S míg körülfut a percnyi fény 

A láthatár vak peremén, 

Száz holttest villan meg a fán, 

Száz öngyilkossá lett remény.   

Megborzadok, de azután 

Megint jön a szelíd sötét, 

A mindennapi gond veti 

Reám kegyelmes, jó ködét,   

És újra élem a jelent, 

Amely, ha fáj is, zsongva fáj - 

De jaj, ha majd ismét kigyúl 

A romantikus régi táj,   

S az őrült fellegek alatt 

Vad sárga fényt dobálva szét,

Idézi az őszi vihar 

Jobb részem megölt életét!   

1926

Juhász Gyula: Anna

Szatir, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból 

Lelkembe szállt szatir, pogány, vidám dalos, 

Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor 

S a mosolygós borág bús dértől harmatos?  

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve, 

Mert görög nap derűt nem csókol rá soha 

S azért oly beteg a szemed égi szine, 

Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?  

Kit vig majálisok szőke tüzei hittak, 

Ki annabálokon nézted a táncokat, 

míg dalra nógatott a lámpion s a csillag, 

Szatir, ki bennem élsz, hogy hagytad el magad?  

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben, 

Vannak szőke habok és vig majálisok 

És annabáli csók is csattan még az éjben 

És vannak ó borok és vannak víg ivók!  

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél, 

Tán szőke fürtein feledted nagy szemed, 

Talán te is, te is Anna hajához értél 

Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?  

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság. 

A körtánc a mezőn s az evoé oda, 

A kacagó szatir hiába fújja sípját, 

Oly mélán sir a sip, mint fájó oboa!

Wislawa Szymborska: Van, aki szereti a verset

Van, aki – 

vagyis nem mindenki. 

S e mindenkiből inkább kevesebben mint többen. 

Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj, 

és magukat a poétákat, 

ezerből ketten ha maradnak.  

Szeretik – 

de szeretik a húslevest is finommetélttel, 

szeretik a bókot és az égszínkéket, 

szeretik a jó öreg sálat, 

szeretik a maguk útját járni, 

szeretik a kutyát simogatni.  

A verset – 

de mi az, hogy vers. 

Jó néhány ingatag válasz 

született már erre a kérdésre. 

Én meg nem tudom, nem tudom és ebbe 

kapaszkodom 

mint megváltó szalmaszálba.  

Reiman Judit fordítása

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

32. 

Tudom, igyekszel jónak lenni, 

s azt is, milyen nehéz a jóság, 

amikor a jó embereknek 

a rosszak intézik a sorsát. 

Büszke vagy, nincs benned alázat, 

bár mostanában tanulni kezded, 

Fiam után dicsőség 

hordozni bármily kis keresztet. 

Minden fűszálról tudok, 

ismerek minden embert, 

a fűszál hervad, elszárad, 

az ember is halállal megvert. 

Örök halál, örök megújulás, 

végtelen körforgás az élet, 

majd te is csodálhatod, 

ha találkozom véled. 

36. 

Hidd el, a végesség is lehet 

gyönyörű és csaknem tökéletes, 

a szűken számlált napok után 

az ember új létet szerez, 

kitöltvén sorsát, szabott idejét, 

bejárván a számára mért utat, 

akkor veszem mindet magamhoz épp, 

mikor világos már a cél s az öntudat. 

Mindenkiért akkor jön el a halál, 

ha a számadásra már készen áll.   

43. 

Nem a Tér foglya vagy, hanem az Időé, 

a testi halál majd kiszabadít, 

amit addig oly pontosan mértél, 

valójában nem is létezik. 

Az Idő csupán illúzió, 

egy perc annyi, mint ezermilliárd, 

nincs múlt és jövő, csak jelen van, 

a halottaknak az idő megállt. 

Az idő számomra semmit sem jelent, 

én voltam, vagyok, leszek, 

s örökkévalóságomba 

gyűjtöm össze a hívő lelkeket. 

46. 

Minden teremtés rombolás is, 

és minden halálból élet terem, 

tudom, nehéz ezt elfogadni, 

ha életed még nem végtelen. 

De végtelen lesz, hidd el, 

s boldogabb, mint elképzeled, 

a jókat én megjutalmazom, 

s ítélkezem a rosszak felett. 

A teljes tudás lesz birtokodban, 

a romolhatatlan élet, 

nem lesz gyertyaláng, mely utolsót lobban, 

csak tiszta, belülről sugárzó fények.

Mészáros Ferenc: Korszakzáró

egyszer majd véget ér,  

mindegyre közelít  

ez maga az élet,  

hiába remélsz rejtőzködsz,  

hogy te majd túléled  

konok-kegyetlenül közeledik érted   

ne félj, ne állj ellent,  

hasztalan a dacod                    

nem ellenséged közelít,  

hanem a holnapod  

utolsó, végtelen álmod, titkaid meséje,  

nem ő nyújtózik utánad, te haladsz feléje.

Ady Endre: Félhomályban

I.   

Ott ültünk némán, édes félhomályban, 

Te elmerengve s égő vágyban én. 

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, 

Titok maradt az szívünk rejtekén. 

Talán a mult viharzott át előtted 

S előttem halkan tünt fel a jelen... 

...Neked talán már bántó, kínos álom 

S nekem már kínos vágy a szerelem... 

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, 

Arcunkon is hazug az ifjuság, 

Én nem török le illatos virágot 

S neked sem kell már soha mirtuszág. 

Én az álmod szeretném visszahozni, 

Te tán szivembe vágyat oltanál - 

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: 

Köztünk a multnak tiltó romja áll!...   

II.   

A szivedből egy-egy sóhaj 

Átnyilallik a szivembe... 

Egyedüli kincs tetőled: 

- Amit adhatsz még nekem - 

A szivedből egy-egy sóhaj...   

A szivemből egy-egy sóhaj 

Átnyilallik a szivedbe... 

Oly kevés maradt a multból... 

Amit néked adhatok: 

A szivemből egy-egy sóhaj...   

III.   

Ne vádoljunk senkit a multért, 

A vád már úgyis hasztalan. 

Talán másképp lehetett volna - 

Most már... mindennek vége van!... 

Úgy szeretnék zokogni, sírni 

A sírra ébredt vágy felett - 

De ránézek fehér arcodra 

S elfojtom, némán, könnyemet.   

Várunk a csendes félhomályban 

Valami csodás balzsamot, 

Mely elfeledtet mindent, mindent 

S meggyógyit minden bánatot... 

Leolvasom sápadt arcodról 

A rád erőszakolt hitet 

És megdöbbenve sejtem, látom, 

Hogy nem hiszel már senkinek!...   

IV.   

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, 

Mi is tudtunk még hinni valaha. 

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük 

S ami hajnal volt, az most éjszaka. 

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal 

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, 

Én meg, szakítva emberrel, világgal, 

Bolyongok árván, temetetlenül.   

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, 

Magasba vont és így - a porba vitt. 

Megnyugvás útját epedve se leltük, 

Szivünkből végképp elszállott a hit... 

...Olyan a színpad, mint a lant világa, 

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - 

A boldogságért küzdtünk, mindhiába: 

Boldognak lenni nekünk nem szabad!...   

V.   

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«, 

Mit mi érzünk, nem késő szerelem. 

A szerelem nem szánalomra vár 

S te szánalomból érzel csak velem. 

Én reszketek egyedül elkárhozni, 

Magammal vinném beteg lelkedet... 

De végzetünkkel mindhiába küzdünk: 

Nekünk együtt még halni sem lehet!...