2026. január 4., vasárnap

Dsida Jenő: Mindent neked adok




Tied ez a márciusi hóvirág 
az asztalodon. 
S az a lángbaszökkenő vörös ház 
a láthatáron, az élet fölött.  

Tied az a fekete tó, 
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből 
egy titkos éjjel eljutunk.  

Tied a törpék hosszú menete 
s az az elnyugodott óriás, 
akit letakart arccal, csöndesen
 magamban cipelek.

Dsida Jenő: Mi vállalunk mindent

Mi vállalunk magunkra mindent, 
nektek mozdulnotok se kell. 
Mi olvasunk és hiszünk, 
mi írunk és hiszünk, 
dolgozunk és hiszünk, 
égünk és lobogunk és hiszünk
mi akarunk és hiszünk, 
mosolygunk és dalolunk és hiszünk, 
bőjtölünk és fehérre sápadunk és hiszünk. 
Nektek csak sírnotok kell és a 
melleteket verni, 
ha megindulnak a hegyek.  

1930

2026. január 3., szombat

Dsida Jenő: Most elmondom...












Most elmondom, kicsim, az úgy volt: 
mikor a halk sík bársonyán 
kihúnyt a nap és már sovány 
arccal fölkelt a szép, hazug hold, 
nagyon vágytam hozzád beszélni - 
Ó, nem bohón és nem bolondul, 
de mélyen, mint harang ha kondul 
s ahogy csak férfi tud beszélni.  

Kezembe fogtam kezedet 
s felpillantottam, - fel a fára, 
melynek tar ágán furcsa, árva 
levél-sziluett reszketett, 
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten, 
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony 
pilla szélén, vagy illanékony 
pernye, ha percig áll a füstben.  

Mint bús leány, kit lassu méreg 
naponta mart s félig megölt, 
de menyasszonyi fátylat ölt, 
bár tudja, több napot nem ér meg 
és révedezve haboz és vár, 
tétovázik a hajdani 
mérget ma is felhajtani: 
maradna is még, hullna is már.  

Társai, sárga, hullt szerelmek, 
halomban hevernek alul 
s éreztem, jaj, ez is lehull, 
ha szavaim most rálehelnek, 
nem bírja ki e halk, finom lény, 
ha holdsugárnál tömörebben 
csak egy hang is feléje rebben... 
És én hallgattam, mint a holdfény.

2026. január 2., péntek

Trausch Liza: Szól az Úr




" Mert így szólott hozzám az Úr: 
rajtam lévén erős keze, hogy tanítson engem, hogy e népnek útján ne járjak." 
Ézsaiás 8,11 


           Az Ige szerint beszél az Isten, méghozzá személyesen hozzám. Nem olyan hang, amit ne lehetne meghallani. Isten beszél a vetésen, az aratáson, mindenen keresztül, amiben csak élünk. Isten nem ember, nincs szája, sem keze. Mégis beszél, és a "rajtam lévén erős keze" az ő cselekvését jelenti. Nagyon sokszor rajtunk van a keze, csak nem tudjuk, hogy mi van velünk, és miért történnek bizonyos dolgok. Ez a kéz erős a megmentésre, a szabadításra. Azt akarja, hogy végre meglásd ezt az erős kezet. " Hogy tanítson engem." Mire akar tanítani? " Hogy e népnek útján ne járjak." Advent annyit jelent, hogy Jézus váratlanul szembejön velem " a népek útján". Jézus megszületett erre a világra! Megszaggatta az eget, lejött erre a földre, csak azért, hogy találkozhasson az emberrel. Azon az úton járt, amelyen mi járunk - csak szemben velünk. Mindent másképp csinált. A népek útján járt, és mégsem azon. A széles út az, amin az emberek az anyagiakat keresik. Ha azt mondjuk valakinek, hogy miért hoztad el ezt a valamit a munkahelyedről, megrántja a vállát, és azt mondja, hogy a többi is ezt csinálja. Ez már a népek útja! A mértéktelen evés, ivás, élvezetek a népek útja. Ennek vége nem a boldogság, hanem a veszedelem. Igénk így folytatja: "A Seregek Urát, őt szenteljétek meg, őt féljétek, és őt rettegjétek. Ő néktek szent hely lészen, de megütközés köve és botránkozás sziklája." Jézus vagy szent hely lesz számodra, menekülés helye, ahová mindig mehetsz, ahol békesség, szeretet, nyugalom vár, ha azonban számodra " a keresztről szóló beszéd bolondság", akkor neked megütközés köve lesz.  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.


Serfőző Simon: A tiéddel élek




Lehunyod a szemed, 
s nem látok én se, 
hallgatózol még, 
hát hallom, 
kitakart mellem fölött 
hogy szállnak el láthatatlan 
molekulák, égitestek -  
s mintha már nem verne a szívem se, 
a tiéddel élek.

Rónay György: Ha eljön

Ha eljön majd éveid számadása, 
és véletlen, betegség, háború 
kiszólít e hol szép, hol iszonyú 
vendégségből maradandóbb hazába,  

melyre gondolni sem kivánsz, hiába 
költözött annyi veled egykorú 
társad előtted át, hogy szomorú 
példájuk intsen a megjobbulásra:  

mi lesz akkor, ha hirtelen megáll 
benned a vér, a lelkedet a halál 
oszlásra érett burkából kirántja?  

Tünődtél rajta már: ha menni kell, 
Gazdád silány sáfára, mit viszel 
mentségedül az elszámoltatásra?

Szécsi Margit: Szerelem












Hadd nézzem édes arcodat, 
a szigorút, a régi-drágát, 
az elviharzott ifjúság: 
a nagystílű angyal tanyáját, 
a cigány-élettől gyötört, 
a marakodásoktól árvát, 
hadd nézzem újból arcodat, 
a szigorút, a régi-drágát.  

Eladsz-e, elfogyasztol-e? 
Nem leszünk kevesebbek tőle, 
elefánt-csordára elég 
szívünk volt – marad még belőle. 
Szent kezedtől se rettegek, 
de fölséges légy mint az oltár, 
mert megítélem arcodat, 
mert ifjúságom társa voltál.

Petrőczi Éva: A hetedik angyal












Az angyal tétován 
áll egyre áll, 
nem mozdul, 
nézi büntetni-kénytelen kezét. 
„ Ez itt még 
gyermeki ég, 
miért, miért, miért 
a hetedik pohár?” 
Aranyöve kibomlik, 
gyolcspáncél-szigora 
lehull – Urára néz, 
és új parancsra vár.

Reményik Sándor: Szünet












Csak zengedezett halkan a tücsök. 
Egyszer elhallgatott. 
Úgy éreztem: a hideg holdvilágban 
Egy pillanatra minden megfagyott. 
Elállott a mindenség szívverése 
A kis éjféli dalnok szünetén.   

Vajjon érez ilyesmit valaki, 
Ha elhallgatok én?  

Kamarás Klára: A félelem












A félelem bekúszik, mint a köd, 
s belep már minden ajtót, ablakot, 
és nem segít, ha többé nem nyitok 
rést reszketőn bezárt öreg szívemre.  

Magam vagyok. Én eddig szinte védett 
burokban éltem mindig gondtalan. 
Most kételyek közt vágyom napra, fényre, mint 
téli zugban álmodó csigák.

2025. december 31., szerda

2026



Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak!


Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén




Nem kívánok senkinek se 
különösebben nagy dolgot. 
Mindenki, amennyire tud, 
legyen boldog. 

Érje el, ki mit szeretne, 
s ha elérte, többre vágyjon, 
s megint többre. Tiszta szívből 
ezt kívánom. 

Szaporodjon ez az ország 
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, 
s ki honnan jött, soha soha 
ne feledje. 

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, 
vissza nem fognak a kátyúk… 
A többit majd apródonként 
megcsináljuk. 

Végül pedig azt kívánom, 
legyen béke. – 
Gyönyörködjünk még sokáig 
a lehulló hópihékbe.  

Túrmezei Erzsébet: Újévi kérés

      










 „ Isten erejével a mázsás teher könnyű, 
  mint a szalmaszál – nélküle mázsás 
  súly a szalmaszál is.”  
Luther  

Láttam, Uram!
Egyik béna volt, a másik aszott, sárga…
vagy nem volt lába…
De a Te fényed hullt a betegágyra!
Hitükkel elrejtőztek Nálad,
és úgy hordozták mázsás terhüket,
a Te erőddel, mint a szalmaszálat.

És láttam szalmaszál alatt roskadókat.
Mert mázsás teher
könnyű, mint a kis szalmaszál, Veled.
De nélküled
a szalmaszál is mázsás súly lehet.

Új évbe indulok, és nem tudom, mi vár rám.
Csak azt tudom: velem vagy, nem hagysz árván.
Csak azt tudom: utam már kijelölted.
Mint bízó gyermek, járhatok előtted.
Te mérsz ki bút, örömöt, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.

Csak egyet adj: hogy céliránt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak!
És ha szereteted mázsás teherrel
tenné próbára ezt a gyenge vállat –
segíts úgy vinni mázsás terhemet
a Te erőddel – mint a szalmaszálat!

2025. december 30., kedd

Szabolcsi Erzsébet: Negatív / Pozitív










Negatív – 
Tegnap elszakadt egy fonál, 
melyen még lengett életem. 
Tegnap elhallgatott egy szó, 
melyet dalolt még énekem. 
Tegnap eltörött egy pohár, 
melyet tartott még két kezem. 
Tegnap kettétört egy lélek, 
s azóta csak emlékezem…  

Pozitív + 
Holnap újra lesz egy fonál, 
melyen lenghet majd életem. 
Holnap újra szólal egy szó, 
s ismét dalolhat énekem. 
Holnap újra lesz egy pohár, 
melyet tarthat majd két kezem. 
Holnap összeforr egy lélek, 
s utána éltem élhetem…

Bertók László: Együtt élni a fájdalom

Együtt élni a fájdalom, 
hallgatni mintha, mintha nem, 
tudni, hogy más is, sőt, nagyon, 
s csak a halott esélytelen.  

Bár azt is ki? Mindig van egy, 
vagy több (közelben is), aki 
szerencsétlenebb, betegebb, 
jogosultabb ordítani.  

Vagy nincsen? Mindenki maga 
szenvedi, éli meg, ahogy 
a mindenség pora, sava 
testből, lélekből kimozog?