Sztrilich Ágnes: velem vagy

miközben 

hallgattam 

akit 

küldtél 

jelenvalóvá 

lettél 

többé 

tőlem 

soha 

el sem 

mentél

Sztrilich Ágnes: Credo

Hiszem 

Te Vagy 

Aki Van 

hiszek 

Benned 

hiszem a 

Szavad 

Hiszem 

Te Vagy 

Aki Érkezel 

hiszek 

Neked 

egyetlen 

Értelem 

Hiszem 

Te Vagy 

a Vigasz 

hiszem 

vigasz vagyok 

Neked 

Veled 

én is 

úgy legyen –

Réfi János: Azután

Már nem volt benne élet, 

már nem gyötörte kín, 

s a katonák evégett 

nem törtek csontjain.  

De úgy döntött a gárda, 

ne érje mégse vád… 

Hersent a hús, a dárda 

átverte mellkasát.

Biró Botond: Ki mondja az igazat?!

„ Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” 

(1Móz.3,2-5)      

          Ez a két fa valamilyen formában ma is jelen van ebben a világban. Az élet fája, mint az Isten és az Ő igéje, amit választva az életet választjuk, s a jó és gonosz tudásának fája, mindaz, amire az Isten azt mondja, hogy meg se érintsd, ami bűn, ami szembe megy az Istennel és az Ő tanításával, az az ismeret, amely eltávolít és távol tart tőle. Ma is, nap mint nap élet és halál, áldás és átok között döntünk, választunk, miközben az Isten mindig mondja, válaszd az életet, Őt, azt az utat, amelyre meghívott, azt a keskeny utat, ami életre visz, mert a másik, bár széles, és amit úgy reklámoz és teszi ezáltal kívánatossá a Sátán, hogy azon mindent szabad, mindent lehet, azon sokan járnak. Az első emberpár története, a miénk is, s bár mutogatunk és megítéljük őket, hogy elbuktak, de a nagy kérdés, hogy mi a mindennapi új lehetőséggel, a különféle élethelyzetekben, amikor a Sátán megkísért azon „kívánatos” gyümölccsel, élettel, lehetősséggel, akkor mi miként fogunk eljárni, mit választunk, emlékezünk e majd arra, amit az Isten mondott, s ha majd emlékezünk, akkor ragaszkodni fogunk ahhoz, vagy megadjuk magunkat mi is. Nem könnyű helyzetekkel szembesülünk, amikor is arra vagyunk csábítva, kísértve, bátorítva, hogy válasszuk a könnyebb utat, a szebbet, a világ szerintit, azt a széleset. Nyomást gyakorolnak ránk, ami méginkább azt az érzést keltik bennünk, nehogy lemaradjunk, kimaradjunk, nehogy valami „jótól” essünk el, mert úgy van beállítva, hogy az a jobb rész. Dehogy lesz bajotok, dehogy haltok meg, sőt olyanok lesztek mint az Isten, ti fogjátok megmondani mi a jó nektek, s nem az Isten, vedd a kezedbe az irányítást, megtudod csinálni, jó lesz, meglátod. Sokszor elhisszük ezeket a hazug, de szívünket melengető szavakat, s azzal a reménnyel engedünk a nyomásnak, hogy jó lesz, hogy lehet másoknak nem sikerült, de majd nekünk, mi majd megcsináljuk. Hogy ki mondja az igazat?! Remélem már látod. Bízz az Úrban, engedd meg magadnak, még ha nehezebbnek is tűnik, de válaszd az Ő, keskeny útját, mert egyedül az van érted, amit Ő mond.   

Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

A hívő élet titka, hogy nem az a döntő, mi történik velünk, hanem az, 

hogy ami velünk történik, hogyan hat ránk. Legyen nagyobb bennünk a bizalom az Úr iránt, mint a félelem a helyzetünk miatt.

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,      

akár a Sors, a csillag. 

Mindenség tagja vagy már, egy helyen 

állsz, és repülve oldod titkainkat.  

Múlté, jövőé, s ha akad    

még: Istené vagy újra, 

ha két karomból elbocsátalak. 

Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.  

Halálra, semmiségre. Ez    

lesz hát, ha elbocsátom 

e földet is, melyet te képviselsz. 

Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.

Illyés Gyula: Hajnali alvó

Márványból ébredő nyugodt 

arcod egy félpillantást rám nyitott.            

 Elalszol újra. Még 

a Mester zárva tartja műhelyét.  

Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még            

egyet, ide – belém, 

ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat            

a helyén.  

Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-            

dat, ahogy még ma ragyog, 

így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó            

pillanatot.   

Béki István: Megbocsátod-é?

             Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 

hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 

hogy leperzseltem hófehér karod? 

Hogy ingválladra tört levelet szórtam, megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 

hogy áztattalak forró könnyesőben? 

Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 

megbocsátod-é?

Gergely Ágnes: Találka

           Reflexiók egy Kálnoky-vershez 

                       I  

Nem vacsoráztál, kávéra nem volt 

pénzed. Előtted egy doboz Kossuth. 

A könyvtár antik sírkövei közt 

kikopott márványpadlón vitt az út. 

Az út s a lépcső nem vitt sehová. 

A park hideg. Az utca ködpamacs. 

Egy presszó villog. Benn zenés felár. 

És nincsen senki, aki kölcsönad. 

De átlátszik a gonosz üvegen 

a sok egyforma öltöny, ahogy ott 

jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér, 

s a pincér tálcán visz egy konyakot. 

És táncolnak – ó, rút albérletek, 

kollégiumok! –, elfedi a füst 

a titkos, izzadt remegést, amíg 

a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”. 

Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso. 

Felnőtt Európa. Fények. Fizetés. 

Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex. 

Ha majd mindegy lesz egyszer az evés. 

Így láttalak egy kirakat előtt. 

Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr. 

Az üres utcán heves fény cikázott. 

Védekezőn az arcodhoz emeltél.     

                       II  

A Duna-parti tört lépcsők mögött 

rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk. 

Ha tudta volna, hol van Budapest, 

ilyen helyszínt választott volna Hitchcock. 

Válladig értem. Behunyt szemmel is 

láttam, alattunk elhúz egy uszály. 

„Az oroszok ott viszik a szenet.” 

„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.” 

Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott 

az utolsó szál cigarettabél, 

és holnap minden kezdődik elölről 

a könyvtár antik sírköveinél, 

és park és tér és ablak és belátnak, 

és vaskályhák és izzadt zuhanyok, 

és kölcsönök és elsején megadni, 

s a pincér tálcán visz egy konyakot, 

és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp, 

nem jutunk túl a Duna-parti tört 

lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép, 

s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört, 

csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan, 

ha nem viheti felnőttként a terhet. 

Zeneszóval közelget Európa. 

Védekezőn az arcomhoz emellek.   

Nadányi Zoltán: Az ifjúság

Az ifjúság egy rossz barát, 

Mely mindig bajba, sárba ránt 

S veszélyt zúdit ránk mindenütt. 

De ha a válás perce üt 

S búcsúzkodik a rossz barát, 

A szívünk mindent megbocsát; 

Ontunk keserves könnyeket 

S marasztanók... De nem lehet.

Nadányi Zoltán: Tanács

Ne dicsérj senkit szemtől-szembe, 

Ne hizelegj szembe senkinek, 

Mindenkit háta mögött dicsérj, 

De úgy, hogy ő is hallja meg.

Nadányi Zoltán: Tanács

Ne gondolkozz a szíveddel, 

Mert úgy ezer tüske vár; 

És ne szeress az eszeddel, 

Mert az élet úgy sivár.

Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék, 

pillanat-életem szilánkja, 

mit a halál tesz majd lapátra. 

Mégis szeretném elmondani még 

a boldogság káprázatát, 

amely vasmarkú fájdalmak között is 

annyiszor rám talált. 

A tüskéket hitemnek rózsafáján, 

s konok kapaszkodásomat 

a Gondviselés szalmaszálain, 

mikor cserbenhagytak az álmaim. 

Az események könyörtelenségét s azt a csodát, 

ahogyan mégis mind hasznomra vált. 

Beomlott reménységek romjain 

tücsökmuzsikás szavak vigaszában 

az örök érvényű mesék 

mindent megoldó képletét, 

s ahogy felrázták alvó szívemet 

a szeretet áramütései, 

amikor emberszemek sugarával 

emberen túlról üzent Valaki. 

A harcokat hitvány magammal, 

amikor elfordult az angyal; 

kétségeket és bizonyságokat, 

egész esendő voltomat, 

s közben a kegyelem 

keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit 

lehajtott fejemen. 

. 

Lassan elengedő gyökereimben 

érzem a remegést, 

s egy mámorító titkot, 

hogy élni nagyon szép volt. 

Csak ezt akartam elmondani még.

Réfi János: Fél-idő

                 Kovács Istvánnak  

Ha visszanézek, merre vitt utam, 

azt hihetném, tévedezve jártam 

a létben és e hajrázó futam 

nem volt más, csak bolygó illat-áram.  

Ujjam nyomát nem őrzi semmi sem. 

Mondják: „Lázát mélységektől kapta, 

és elvesztette mindenét, hiszen 

nem írt, csupán elfutó patakba.”  

Most megállok, merengve sorsomon, 

mert ím, mégis önmagam maradtam. 

Mi voltam én? Füledbe mormolom: 

Kézmozdulat őszi alkonyatban.   

Réfi János: Krisztus Emmausban

      

         Caravaggio festménye nyomán  

Illanó hitünk gyorsan elhagyott. 

Nem ismertünk fel – szemeink vakok! 

És a vérnyomot se láttuk, melyet 

a szeg ütött, a roppant sebhelyet.  

Vándornak hittünk; egy a sok közül, 

ki velünk vacsorál, s talán örül, 

hogy kap némi jó szót, kevés étket, 

s nem láttuk meg Urunk, Isten-léted.  

Derűs voltál, s tán nem is bántad azt, 

hogy nem ismer fel e három paraszt… 

De végül – bár hinni, látni késtem – 

rád ismertem a kenyértörésben.