Tamás Tímea: Türelem

mióta vagy

annyit játszottam a megértés billentyűin

hogy elfogytak dalaim

annyit és annyiféle hatalmashoz könyörögtem

– mert soha nem tudtam melyikük a leghatalmasabb –

hogy elkoptak szavaim és imáim

annyit álmodtam hogy hűtlenül elhagyott

a sötét

annyit éltem

mint egy lejárt dátum mellé jegyzett

esemény

mint egy telefonvonalban bennmaradt

utolsó szótag

mint egy mesterlövész célpontja

annyit

Pilinszky János: Öröklét

 A fésű meghalt a hajadban,

simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Tamás Timea: Túloldal

érzem Uram, az ész öregszik
nála csak a test öregebb
hol a lényeg mi túléli
a reszkető félelmeket
hol az arc ami ránctalan
hol az érfal mi nem meszes
hol a lélek mi túléli
a hajnali rettenetet
mikor gyűrötten sápadtan
verejtékes álom után
a tükör kegyetlen mélyéből
visszatekintesz énreám

*
sápad az arcom jól tudom
levedlik rólam a szeretet
üres lélekkel álmodom
tudom lesz majd ki eltemet

kiszikkadt erek hálózzák
a szív régi domborzatát
kopár hegyoldal kiégett fészek
egy napig tán még elélek
kegyelemből

ami marad –
szikár hegyoldal – a patak
mi tisztára mossa a vermet
hol csontjaim halkan telelnek
egy őz jön majd szeme kristálytiszta
előrenéz sohase vissza
lelke őrzi a riadalmat
mint csontjaim a nyugalmat
s felettük hideg szelek zenélnek
lassan ideje lesz a télnek

Csoóri Sándor Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Szpasz Mantarov: A tőr monológja

Átkozott sors!
Lehettem volna eke vagy patkó!
De az ütések kiűzték
belőlem a meleget                            
- a legutolsó szikráig...
Most rémülettel néznek rám. De vajon
a gonosztevő keze
gyertyatartóval
nem tud ölni?
Miért, miért feledkeznek meg arról,
hogy már az egyik végem hegyes,
másik végem nem a markolat,
hanem egy emberi kéz?

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: Találkozás

Éppen elmentem volna egy fogadásról,
de beléd botlottam  a lépcsőházban,
s így együtt siettünk vissza. Pincérek
hordozták körül a pezsgőt, de a tálcák
ezüstje a szemünk láttára kopott.
Az évek rozsdája teszi, tréfálkoztam.
Te, mintha meg sem hallottál volna,
mereven bámultál valamit az ablakon túl.
Ettől bizonytalanná vált a hely jelentése,
az idő számontartásának kényszeréről
nem beszélve. Aztán a fülemhez hajoltál,
és a régi, követelőző hangon súgtad:

Nem tudnánk kivenni egy szobát
a közelben valahol? Kérdésed elárulta,
hogy léket kapott emlékezeted hajója.
A tenger föllázadt ellened, matrózaid
a habokba lökték az évtizedek koloncát,
titkokkal teli, leszögezett ládáidat, mert
megelégelték, hogy kapitányi egyen-
ruhádban értelmetlen utasításokat adsz,
hogy nem túlélésre, elmerülésedre játszol.
Hanyatt fekve kezemet a szívemre tettem,
majd – mint aki esküdni készül – a párnát
ölelve másik kezemet fölnyújtottam.

Mintha csak ma lett volna, nem harminc
évvel ezelőtt, karodba vettél, könnyem
lepergett egykori mellkasodra. Nincs hely,
ahol ne találkoznánk, nevettem. Amikor
ránk nyitottak vendéglátóink gyerekei,
nem mintha magyarázkodnom kellett
volna vágyálmom miatt, ölelésedből
kibontakoztam, erre hátrálni kezdtél,
éreztem, árulásnak tekinted ösztönös
mozdulatomat, és körvonalaidat veszítve
fokozatosan – mint akinek ebben nagy
gyakorlata van – eltűntél, hiába tiltakoztam.

Gubcsi Attila: Vallomás helyett

 saját fotó

 Mélybarnán felzokog egy hatalmas kerek könnycsepp 

És tudom, hogy háttal állva látni könnyebb könnyed 

Gömöri György: Inkább birkózás

„Az élet inkább birkózás,mint tánc”
   (Marcus Aurelius)

Az élet inkább birkózás,mint tánc –
szentigaz. Már pöttöm korunkban
meg kell birkóznuk a nyelvvel
és számos szokással, ami nélkül az ember
nem élhet. Késõbb az iskolapadban
a dolgok árnyékaival tusakodunk és a számok
végtelen óriáskígyója fojtogat. Meg kell
aztán élnünk, s a megélhetés
harc az árakkal, a szükségletekkel,
s a kísértéssel, hogy bûnözve hamarabb
boldoguljunk. (Ez nyelvi fintor, hiszen
senki sem „boldogabb”, ha bûnre adja fejét,
csak bûnrészesebb, míg meg nem boldogul.)
A karrier koreográfiája olyan,
hogy a birkózás idõvel tánc látszatát
fogja majd kelteni. „Szumóval szebb az élet”.
Mígnem ráncokkal behintve, összeaszva,
vagy megdagadva, beállunk mi is a sorba,
lépteinket az utolsó – halálos – tánchoz igazítva.

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás

valami csöndbe, puha végtelenbe,

valami tegnap, mely mintha ma lenne,

valami vízalatti ragyogás,

valami messze, panasznéma gyász,

valami jaj, melynek már nincs keserve,

valami vágy s a vágy tilalma benne,

valami könnyű, szellőhalk varázs,

valami, ami nem is valami,

valami még kevesebb, az, ami

valami tűntén kezd csak sejleni,

valami lassú, árnyhűs rejtelem,

valami, ami újúl szüntelen,

valami gyors, lőtt seb a szivemen.

Szabó Lőrinc: A hír

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős "Legyen!" a "Ne legyen!"-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át,
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.

Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot              
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

*
Tavaly nyáron minden este és éjszaka az ablakom alatt énekelt egy tücsök. Nyár vége felé és koraősz elején, mikor már hűvösek voltak az éjszakák, még mindig énekelt. Igaz, éneke egyre fáradtabb, egyre halkabb lett, végül elcsendesedett. Hiányzott. Hálás voltam, hogy ez a kis teremtmény éppen az én ablakom alatt énekelt. Az idén újra itt van és énekel. Nagyon megörültem ennek a gyönyörű Szabó Lőrinc versnek.

Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

Szóltál? - Nem. - De hisz most is szólsz! - Szivedben
sirdogálok. - Ott vagy hát? - Te tudod.
- Ott vagy, de titok, hogy mi. - Az vagyok,
aminek gondolsz. - Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. - Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. - Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! - Mind a ketten
romboltuk egymást. - Én, én, tégedet!
- S téged én. - Drágám, te Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. - Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
- Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!

Csoóri Sándor: Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!
Lassulj le végre halálod előtt.
Mindenütt találsz egy borzongó fát,
     melyben az erdő mozdul,
s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé
és Dél felé. Hangárok párkányairól
himbálódzó harangra ugranak át,
     onnan toronyházakra s az égbe
gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet
hajszolnának; mintha egy anyacsókot.
Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön
      látni, hogy már hazájuk sincs,
csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,
hol vörös, kék s szürke foltokban
hal el a világ. Őket követnéd?
        Az örökké éhes és örökké
kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a
páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.
Fejed hullámzó billegésével századok
      mozdulnak majd egy ütemre. Egyik
század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied
lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,
robajos alagutak. És ráérsz majd
      átölelni a pihenő hegyeket is,
mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

Dukai István: Csendes esti eső

Bezárul az ég a lomha hegy felől,
Visszaszürkül az izzó cseréptető,
Tompa morajjal az este kertre dől.
Ma biztosnak látszik minden lehető.

Esni kezd, hallgatjuk hűs tornác alól
Föl-fölfénylő Istennek felelgetve,
A forró júliusi délutánból
Kopogása hogy ringat időtlenbe.

Nem vénen, de már nem is fiatalon,
Eső kegyelmében, esti nyugalom
Békéltető, ős ritmusában ülve

Úgy látjuk a voltat s az eljövendőt,
Mint lent az estét, odafönt a felhőt:
Most már végképp egymáshoz szelídülve.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.