Takács Zsuzsa: A kihagyott szeretet

A kihagyott szeretet,
a visszautasított szerelmek
szomjas, fuldokló, ezüst villogása
a borzongó hidegben.
Az idegen, megenyhülő, majd kérő
tekintetek följönnek újra,                                
éhező halak,
és rabolnak a tűrő víz színén.
Mért nem figyeltem eddig villogásukat?
Mért nem hallgattam eddig némaságukat?
Mennyire eggyé sűrűsödött most,
egyetlen vöröslő hártyába borult és ver,
egyetlen szívként kiszökik belőlem
az elveszett lehetőség,
el a sápadt, gyáva és fukar testből.

Pintér Sándor: Kezdet

Esőcsepp koppan a lejtős bádogtetőn.
Az lesz a vég, mikor már senki se hallja
Az eső előtti-utáni csendet, csak a fák
Testén fut át valami halvány borzongás,
Valami feszült várakozás előtte, valami nyugalommá
Szelídült vonaglás utána; mikor már nincs
Senki, aki tapintaná az esőáztatta szavak
Puha, lágy kontúrjait, a szavakét, melyek nem
Állnak össze értelmes mondattá, mi több:
Verssé; mikor már senki nem tudja felsorolni
Az esőcseppek betűit, sem elmormolni magában (mint
Egy imát) a koppanó hangok egymásutánjából
Képződött öntörvényű ábécét; mikor már senki se
Hallja az égi zenét, az utcaköveken koppanó
Kottafejeket: szeráfok, kerubok fejét, ahogy
Földet érve szétloccsannak az éteri agyvelők;
Az lesz a vég, mikor már nincs semmi, mi eleredne,
Hiába dörzsölik szemük az angyalok, semmi
Könny, mi zúdulna alá, úgy, mintha végső kérdés, vagy
Válasz lenne, valami megoldás, afféle magyarázat;
Az lesz a vég, mikor nem is eső, de rozsda zuhog, mintha
Egy láthatatlan égi város élné nyüszítve agóniáját,
Dőlnének csikorogva roppant kolosszusai; mintha
Nem is rozsda, de vér zuhogna a tátongó
Égi sebből, melyen át (mint valami lyukon) maga
Az Isten néz minket; az lesz a vég, mikor velőnkig
Hatol a Hatalmas Tekintet, s az Úr könnye
Csorog a csonton - az lesz a vég és
Az lesz a kezdet.

Takács Zsuzsa: Végnapok

              Ti, akik révbe értek, és ti, akiknek teste
              Elszenvedi a tenger próbáját meg ítéletét*
                                                                    (Eliot)

Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe
értek, és ti, akiknek teste elszenvedi
a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak,
ti szépek – titkos testvéreim,
           sejtelmes pillák az ablak-
mélyedésben, karcsú kézfej mint kézen,
az egyetem folyosóján, az ablakkereten,
mielőtt meggyújtanák a villanyt, mielőtt
elmennék innen végleg.
           Láttalak újra, kopaszodsz,
vászonsapkát viselsz, hogy ne tudják,
de a lányok örvénylő szeme így is elkerül.
A buszról néztelek, üresség vett körül.
Még a macskák is ketten voltak a háztetőn!
Talán ha nem tudnád, hogy meghalsz,
ha olyan lehetnél, mint ők!
           És te, egyetlen halott,
most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
kezedben Michel Angel gyűrött albuma.
Kellett valaki, aki elkísér a hangversenyre este,
ezért megfogtam a zakód ujját az ebédlőben.
Tudtam, hogy dadogsz, de kellett egy kísérő,
és úgysem beszélünk, gondoltam, előadás közben.
A hangverseny után hidegen elköszöntem.
Most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
és nem volna helyed itt a versben,
ha nem alakulna egy rémült kör körülötted,
ha nem lépnének hátra a többiek
a Metróbejáratig, a Múzeumokig,
– a színhely zavaros, mert vérzik a szemed –
ha nem venné ölébe koponyádat,
recrudescunt vulnera, ha nem nézne az az ősz.
           Később havazik,
a Szabadság-hegyen a kocsidból kiszállunk.
Felnőttek, harmincnégyévesek. Féklámpák
parazsa világítja meg zárt profilodat.
Becsvágyó vagy, tudom, nézed magad a tükörben,
próbálod őszinte arcodat. Ma már nem hiszem,
hogy együtt halhatunk meg a kocsiban,
hogy elkeverednek vérben és vágyban tagjaink.
Amit akartál, a tükörben elérted.
Ha találkozom veled, tapsol a város fölállva,
sikoltás tölti be szívemet, mintha egy tinédzser
közönség sikoltozna, és integetne ájulásig.
           Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.
           Majd feljövök egyszer
egy taxival a hegyre, ha majd nyugodt
és vágytalan leszek. Az értékek helyükre
kerülnek, egy alsó polcon lesz a szerelem.
Többen halottak lesztek, félig én is.
A kezem siklik-e végig szépelegve a romlott
bársonyon, arcomon, míg elalszik,
vagy a józan ítélőképesség hagy el,
és egy öregasszony sétál a hegyen egyedül?
           Egyetlen napot még,
hogy lássalak titeket! A félhomályba
lépünk vissza majd, hogy ne látsszon
rajtunk a bomlás. Az ablak keresztjére
rajzol jövőnk, a hibátlan körvonal.

*T. S. Eliot: Négy kvartett. III. Dry Salvages, III. [Bodor Béla jegyzete.]

Pilinszky János: A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még, 

ahogy együtt lógunk a kínban, 

együtt a megígért hazában, 

halálunkban, a paradicsomban.

Takács Zsuzsa: Levél a változásról

Ezek a sötétzöld, zsinóros, fémgombos dzsekik
azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök.
– A villamoson egy kövér nő viseli majd,
ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország,
Föld. Kicsit hosszú volt az ujja, fölhúztad,
mielőtt megfogtad volna a kezemet.
Megnősültél, elváltál aztán, kérkedő leveleket
írtál nekem, tudtam, boldogtalan vagy.
Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek,
nem szabad megérintenem, mert megéget,
ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok,
mint ujjatokon a lámpa izzószála,
és nézem a szívemet, milyen anyagból van,
hogy nélkületek sötét, és világos veletek.
Később már nem tudtam, kit szeretek inkább,
a feleségedet, akit hosszan szidtál a levelekben
s így kedves ismerős lett, vagy téged ?
Ha látlak újra, biztosan kéz a kézben sétálunk
megint. Annyira fontos volt, emlékszem, neked,
hogy eldöntsd, merre menjünk, s én örültem neki,
hogy olyan vagy mint mindenki más, csak én nem.
Annyira szerettem, hogy élsz, csodáltam,
hogy ugyanazt a testet viseled,
– a dzsekiről már beszéltem –, irigyeltelek érte,
hogy változatlan vagy, akár egy oszlop
vagy egy íróasztal, míg én örökké változom.

Takács Zsuzsa: Esély, omló partok

Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
                   Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
                   Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
                   Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
                   A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.

Oláh András: megőriztem

azt a karácsonyt
a vibráló mondatok
ölében rejtőzőt
mikor minden gondolatommal
téged simogattalak
mikor a szavak tengelyig
a hóba süppedtek
s a vakító fehér
elfedte távoli arcodat
azt a karácsonyt
az elsőt nélküled
mikor csak egy szánkó
talpai rajzolták a hóba
a hozzád vezető térképeket
megőriztem s most
elküldöm neked - - -

Tornai József: Féltestvérem, a természet

               "Isten az ellentmondások erdeje."
                (Rilke)

Féltestvérem, a természet
iránti részeg szomjam nem enyhül,
inkább erősödik, ahogy öregszem,
hiába tartom föl a fejem:
bőröm-húsom semmit se ér a
bódult fák, hegyek, csillagok,
állatok érintése nélkül.

Bekerítenek az erdők, festett sziklák,
vizek, nem hagynak moccanni
egyetlen lépést sem, azt mondja az isten:
sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Vörös István: Kenyértörés

Az alatt az egy hónap alatt,
mióta ismerem, két évet
öregedett, öt színárnyalatnyit
csúnyult. De mintha kicsit
jobban öltözködne. Kifecsegi,
hogy Párizsban letagadta
az asztal túlsó végén
ülő szeretőjét, ketten is
udvaroltak neki, a kezét
ketten is csókolgatták,
közben mindenük eltűnt
a táskájából, két napig
fedezet nélkül éltek, míg
az átutalások kereke újra pénzt
forgatott elébük. Az lehetett
élete két legboldogabb napja.
Potyázás a metrón, ebéd
hitelbe, talán kéregetés is.
Valaki kétszáz frant ajánlott,
ha elmegy vele, nem állt rá,
de csak azért, mert nem tudta,
hogy az jó ár-e vagy alacsony.
Azóta mindig onnan akarja
folytatni az életét, ahol végleg
elrontotta. Kettétör egy
pirítóst, nézi, nem harap bele.

Vasi Ferenc Zoltán: Vers arról, ami érinthetetlen

Mondd, milyen csöndből
sarjadnak a torz virágok,
és milyen letépett szemhéjak
mögül figyeli őket az álom.

A száj mindig szóra szomjazik,
de a gyökér néma.
S víz van-e, hogy a hallgatást
öntözze, a felgyűlt port lemossa.
És ki mozdítja kezét, ha mozdítja;
érint-e, ha érint, és kit -
s ha néha felröppen is a hajnal,
örömként tekint le a Napra?
Az árnyék, az árnyak,
a tompa színek -
milyen titkot rajzolnak homlokomra;
ki csak kérdezek, és nem értek,
és a szív selymét is alig érintem,
mert nem merem -  érzem.
                                  bár

Kulcsár Katalin: Noktürnök

1.

A tétova rezzenéseket szeretem
elbújunk a leplek mögé
távolodunk, nem beszélünk róla
csak elrepülne
ahogy kicsúszott markunkból minden
amit önzésünkkel gúzsbakötöttünk.

             2.
 
Zsírpapírba csomagolom
ezt a pár emléket
így lehetne hús is
vagy bármi, ami becsomagolható
akárcsak az élet
ha behajtjuk az utolsó sarkot.

Szabó Lőrinc: Ne zúgolódj

Láttál-e vándort téli utakon

küszködni hófuvással, félvakon?

Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet.

Örülj: fedél van vén fejed felett.

Pilinszky János: Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Reichard Piroska: Titok

Tenger a szélnek zúgja,

szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon