2015. április 30., csütörtök
Julia Hartwig: Filemon és Baucis
Egyik felkel éjjel. Hálóingben kicsoszog a konyhába
vízért, tapogatózva. A másik hallgatózik.
Idegesíti ez a csoszogás, felébredt, felindult, türelmetlenül
mormog valamit.
De hirtelen égnek áll a haja.
Valódi ez a csoszogás, vagy csak emlékezetében, a
múltban, a nemlétben hallja?
Igazi! Tényleg ott csoszog, tehát még mindig együtt
vannak.
Hálásan és megbékélten visszazuhan törékeny álmába.
Dabi István ford.
vízért, tapogatózva. A másik hallgatózik.
Idegesíti ez a csoszogás, felébredt, felindult, türelmetlenül
mormog valamit.
De hirtelen égnek áll a haja.
Valódi ez a csoszogás, vagy csak emlékezetében, a
múltban, a nemlétben hallja?
Igazi! Tényleg ott csoszog, tehát még mindig együtt
vannak.
Hálásan és megbékélten visszazuhan törékeny álmába.
Dabi István ford.
Julia Hartwig: Érzékenység
A fejét hátradöntve néz rád
Neki az égbolt vagy és a te arcod ezen az égen a
nap és a rossz idő
ő egy kis madárfióka szeretne karjaid ágai
közé ülni
csicsergéssel teli de tőled annyira függő
hogy ez még a kő szívét is megindítaná
Oly sok év telt már el és a tükörben, amibe nézel
még mindig megjelenik előtted ennek a kicsinek
a képe melletted hátradöntött fejjel
és ma már elfeledett kéréssel vagy kérdéssel
amire felelni most túl késő
Dabi István ford.
Neki az égbolt vagy és a te arcod ezen az égen a
nap és a rossz idő
ő egy kis madárfióka szeretne karjaid ágai
közé ülni
csicsergéssel teli de tőled annyira függő
hogy ez még a kő szívét is megindítaná
Oly sok év telt már el és a tükörben, amibe nézel
még mindig megjelenik előtted ennek a kicsinek
a képe melletted hátradöntött fejjel
és ma már elfeledett kéréssel vagy kérdéssel
amire felelni most túl késő
Dabi István ford.
Julia Hartwig: Elég olykor
Elég olykor csak ujjat nyújtani válaszul
Ily keveset akar tőled
annyit akar tőled ami szinte semmi
Tehát így szólsz: semmit akar tőlem
Semmit sem akar tőlem
és elmégy
De ez a semmi szétterjeszkedik
látomás lesz rémlátomás
megjelenik álmodban megjelenik éjjel
kimarja a belsőd
Dabi István ford.
Ily keveset akar tőled
annyit akar tőled ami szinte semmi
Tehát így szólsz: semmit akar tőlem
Semmit sem akar tőlem
és elmégy
De ez a semmi szétterjeszkedik
látomás lesz rémlátomás
megjelenik álmodban megjelenik éjjel
kimarja a belsőd
Dabi István ford.
2015. április 28., kedd
Áprily Lajos: Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
Lányi Sarolta: A hangjáról
Innen már nem hallom a hangodat.
Fény volt a hangod, a fülembe folyt,
Folyó arany, mely zengőn hangot ad,
Fülemnek fémlő, fénylő kincse volt.
S miként azon Vazul fülében ólom,
Úgy ül fülemben ércesűlt beszéded.
Nem hallok semmit, hozzám bárki szóljon,
Nem hallok senkit most. Se mást, - se téged.
Fény volt a hangod, a fülembe folyt,
Folyó arany, mely zengőn hangot ad,
Fülemnek fémlő, fénylő kincse volt.
S miként azon Vazul fülében ólom,
Úgy ül fülemben ércesűlt beszéded.
Nem hallok semmit, hozzám bárki szóljon,
Nem hallok senkit most. Se mást, - se téged.
Lányi Sarolta: A szeméről
Az arcodat már elfeledtem.
...Ó drága arc...
De rémlik néha színveszetten,
Mint régi rajz.
Szemed még most is perzsel és szúr.
...Ó drága szem...
S e hív sziven megint te léssz úr:
Tudom. Hiszem.
...Ó drága arc...
De rémlik néha színveszetten,
Mint régi rajz.
Szemed még most is perzsel és szúr.
...Ó drága szem...
S e hív sziven megint te léssz úr:
Tudom. Hiszem.
Lányi Sarolta: Róla s végűl magamról
Talán nem is tudok már róla írni.
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? - nem tudom.
Elmém eltéved az emlékuton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.
Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belűl botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? - nem tudom.
Elmém eltéved az emlékuton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.
Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belűl botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?
2015. április 25., szombat
Szeverényi János: Gondolatok
Szeretem a föld melegét,
a szelíd mezők illatát,
a templomi nyugalmat és békét,
és a kis fecskék játékát a virágok felett.
Ágai Ágnes: Bárhova lép
Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.
Csoóri Sándor: Meghalni járok a közeledbe
Éjfél. A sötétben is növekednek
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
mint a régi költők.
Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
a bokrok alján,
álmában félrebeszél.
Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
szájam körül.
Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
amelyen vakoskodom
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.
Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
mint a régi költők.
Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
a bokrok alján,
álmában félrebeszél.
Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
szájam körül.
Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
amelyen vakoskodom
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.
Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.
Pilinszky János: Elég
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)