2016. december 31., szombat

Zágorec-Csuka Judit: Visszatérés

Visszatérek az őszbe,
szüretelő ködbe,
pásztortüzeket gyűjtő
földműves tenyerébe.

Visszatérek a télbe,
csikorgó jégbe, lobogok
még lobogok, szívembe
bújtok, hogy ne fázzatok.

Visszatérek, vissza,
gyenge leszek, s tiszta,
kigombolom kabátom,
végre, utoljára, véreim.

Garai Gábor: Mint kisgyermek
















Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Bella István: Meghalni csak úgy?

Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!
Úgy hagyni itt az életet,
mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:
  az ember már fizetett,
megy ki az ajtón magában
  – a pincér nem köszön –,
megáll künn a rosszul gombolt kabátban,
s tűnődik, hány söröm,
hány borom is volt valóban,
  s hány életem,
– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan
  mégis mért élvezem
ezt a savanyú lőrét,
  ezt a megpohosodott
sárbólsütő fényt,
  s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam a képébe rögtön,
  azt, amit kiadott s kihozott :
azt a felényi adagot?!

Szolgává tettek? s ha igen, életszám
  ki fogta be,
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,
  mintha hiányozna a luciferi ige
szavaim közül, helyében lám,
  maradt volna az igenek igene,
s közben mint valami hűségreklám
  alatt az aláfestő zene:

„Pofa be! Pofa be! Pofa be!”

Vagy ezért élhettem ennyit?
  Hogy lássam a holdat, a napot
a földben, s az emberben eddig.
  Ahogy részemmé feslik
mind, ami nélkülem magává
  boldogodhatott.
Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.
  Bár fulladozó sejtjeim keveslik
a szót, a dühöt, a jajt – maradok
  a néma nem, ki bár némának tetszik,
hallgatva beszélt,
  beszélve hallgatott.

Zágorec Csuka Judit: Naponta keresem



Naponta keresem szétzilált hajad,
gyűrött esőkabátod hajlatait.
Naponta apadnak el gondolataim,
ritkulnak csontjaim, vizesedik vérem.

Naponta kevesebb vagyok,
lassan tűnök el, esek szét,
őrlődöm, mint eltévedt utasok
a Halálba száguldó vonatokon.




Zágorec-Csuka Judit: A Paradicsom meghódítása

Azért vagyok Nő,
hogy te Férfi legyél,
animus, anima.
Mi ketten mezítelenül kiűzve
a Paradicsomból.
Levetkőzve, kibelezve,
kicsontozva - többek és
kevesebbek vagyunk
Isten alkotásánál -
benned rejlik az Élet,
bennem a Halál.

Bella István: Félelem

Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
senki. Semmi.

Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
jelezve lenni.

Úristen! De nehéz is, ami nincs,
örökre észrevenni.

Bella István: Két idézet egy gyerekdalhoz

„Elhamarkodott lépés volt.”

Mondta a tizenötéves gimnazista,
aki egy elszökő éjszaka után
nyaralójukban lelőtte apját
annak vadászfegyverével.

Az a tizennyolcéves lány meg,

aki a harmadmagával elkövetett
rablógyilkosság során
túlélte, ahogy a fiúja
szenet tapos a torkonszúrt,
ágyából kizuhant öregember
szájába,

mert az nem akart meghalni,
túl sokáig nyüszített, hörgött,
vergődött a padlón,

ez a fiatal lány
a Kék Fény kérdésére,
miszerint
hogy gondol most a fiújára,
ezt mondta:

„Most már
nem olyan pozitív
a véleményem róla.”

De szóba állt-e
valaha
valaki velük?!

Megmondta-e nekik
mi a rossz,
mi a jó,
hogy van bűn is a földön,

s hogy a bűn,
bár megbocsájtható,
visszafordíthatatlan.

És egyáltalán:

mióta Isten becsukta szemét,

mióta a világ
nem ér rá a
világosságra,

mondott-e nekik
valaki
valamit,

hogy felkeljen bennük a nap,
s megvilágosodjék a szó:

„Süss föl nap,
fényes nap!
Kertek alatt a ludaim
megfagynak!”

Zágorec-Csuka Judit: Vízesés




Ha érintésed elérhetne,
ha a tavak visszafelé
folynának, ha szemedbe
ásnám el utolsó kincsem,
most könnyebb lenne
ez a perc nélküled.

Zágorec-Csuka Judit: Útközben hozzám

Amikor eljössz hozzám,
kinyílnak a virágaim,
az eső is eláll, a madarak
megrázzák tollukat,
köszöntenek, tavaszodik
bennünk az idő.

Amikor eljössz hozzám,
elengedhetetlen világodban
járok mint elalvó lányok
arcára nehezedő árnyak,
hegyeid közt állok.

Amikor eljössz hozzám,
kezedbe hullva
nyomodban járok,
hogy senki sem lásson,
összecsukom előtted
a szárnyam.

Zágorec-Csuka Judit: Titok














Titkos kapocs, láthatatlan kötelék,
Bennem és Benned, együtt rezdülés,
csillagot hordok szemedben,
dédelgetlek, hegyekből zúduló eső,
feléd irányítom, mint a hófehér
viharok lángra lobbanó tüzét,
távoli dalod semmivé foszlik,
ha távol jársz tőlem,
ha távol járok tőled,
jó lenne meleg szemedbe nézni,
elfáradt öledbe bújni, mint
az eső, pusztító örvény vonz
magához. Gondolsz-e rám?
Benned élek, mint a titok.

Zágorec-Csuka Judit: A Tengert hoztam el Neked

A Tengert hoztam el Neked,
hogy betöltse hiányomat, árvaságom.
De mindig megérkezett valaki, aki
elvitte óceánjaid, megcsodálta
szemed kékségét.

Tengereim elapadtak,
virágaim elhervadtak.

Kerestelek máshol, másban,
a Gibraltári-szoros magányában,
Casablanca és Párizs fényében,
sötét kamrákban, harangzúgásban,
szülőasztalon, a félelem golyózáporában.

Veled, vagy valaki mással
nevettem, mégis idegen maradtam
benned, vagy valaki másban,
ólmos esőben, reggeli zokogásban.

Ünnep volt, ha jöttél, hiszen
én beszéltem rólad tízezer
méterrel a svájci hegyek felett,
én ringattalak az Adriai tenger
hullámaival.

Te voltál a ködösítő lélegzetben,
a megelőző percben, emlékezetemben,
te leszel a kék felhőkben, sárga
búzatengerekben, halálomban.

A Tengert hoztam el Neked,
hogy téged öleljen, ringasson,
mint Agamemnón ölelte Klütomanesztrát,
amikor Trója kapui várták a végső
küzdelemre.

A Tengert hoztam el Neked, hogy
pásztortüzekkel perzselje szét
lázadásod, mint Agamemnón mükéni
tüzei, amikor kilépett a fellegvár
oroszlánkapuján.

A Tengert hoztam el Neked, zöld
oázisaival, fehér szikláival,
hogy csak te lásd könnyedségem,
kékségem, hogy bennem mérd le
önmagad.

2016. december 28., szerda

Áprily Lajos: Az öregség árnyékában












Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.

Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyü leszek.

Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.

Boda Magdolna: (édes anyanyelvünk)

pszt! nem illik magyarul beszélni
méking mani
méking láv
szépen beszélni pláne nem illik
a szeretlek szó töve a bazdmeg
és ugyanez
a múlt jelen és jövőideje is.
Már csak a csöndek,
a szavak közötti csöndek maradtak.
Ebből kellene érteni.

Oláh András: egyedül

távolságtartó vagy és ráncos
mint lepedő az alvó test alatt
egynyári virág voltál
elszigeteltünk hogy ne legyen
hatalmad megváltoztatni minket
hozzáidegenedtél a csöndhöz
és egyedül maradtál mint este a téren
az utcazenész gyűrött kalapja

Fodor Ákos




Talán nem merőben véletlen, hogy itt vagyunk. Talán az sem csupán a sors szeszélyének tudható be: meddig vagyunk itt. Addig is: legyünk itt jól. Lehetőleg nem ártva sem másnak, sem magunknak. Szemlélődjünk, és tűnődjünk el mindazon, akik-amik csak itt, csak most, és csak addig vagyunk - míg itt vagyunk. Így akár azt is megsejthetjük: ez nem minden; lehet valami az itt-és-most létünkön túl is.